2017.08.08.
Az izgató szépség
romantikája
Aszmann Ferenc fotókiállítása a debreceni Kölcsey Központban
A magyar fotóművészet
világhírét többek közt olyan alkotók alapozták meg, mint
Moholy-Nagy László, André Kertész, Robert Capa, Brassai és
Escher Károly. Hogy mennyire élen voltunk ebben a műfajban, azt
mindennél jobban Kincses Károly fotótörténész egyik tanulmányából
tudjuk, miszerint a világon 1939-ben legtöbbet kiállító kétezer
fotográfusból ötven magyar volt. S az első húsz között, öt
másik honfitársával együtt, Aszmann Ferenc (1907–1988)
ugyancsak szerepelt.
Az
amatőrként is profi látásmóddal dolgozó művésznek, akinek
nevéhez a Debreceni Fotó Club (1931–1944) megalapítása is fűződik,
hiába volt itthon és Nyugatra távozása után megannyi jelentős
kiállítása – Debrecen (1940), Johannesburg (1954), Rio de
Janeiro (1961), Bordeaux (1975), Budapest (1985) –, lassan feledésbe
merült művészete. Mert képein fölöttébb adózott a romantikának?
Mert applikált, több fölvételt egymásra vetítő fotográfiáin
– nem akármilyen szépségcentrum! – jobbára a nőknek, a női
test bájának, kellemének, izgató tébolyának adózott? Fénnyel
bizsergető plakát-magányában, mintha mindig ő lett volna a
megvert, a vesztes, olyan terrénumot talált ki magának – és
ezt következetesen, a szakma iránti alázattal meg is hódította
–, amely ugyan nem ódzkodott a valóság, a nehezebb lélegzetű
sors bemutatásától (a robotot és a háború borzalmait reveláló
képei ilyenek: Kőfejtőben, Nehéz munka, illetve Ilyen a háború,
Soha többé háborút), de az erő és a borzalom dinamikájával
a költészetté emelt fénykép átszellemített légkörét
szegezte szembe.
Szó
se róla, a bikát szarvánál fogva megállítani (leteperni?)
akaró férfit úgy ábrázolja – minő küzdelemben szépült
oválist ír le a két szarv és a két megfeszült kar rajzolata
–, hogy kétség nem fér annak világlebíró voltához. A Küzdelem
az óriással szerkezeti invenciója révén, robbanásig feszült
a helyzet (élethalálharc) kiemelkedik az életműből. Itt
nincsen se montázsról, se összekomponáltságról szó, csak
bizarr nézőpontról. A hatásmechanizmust ez erősíti. Ha a feléje
közelítő szürke marha gulya a fotográfust föl akarja falni,
elébe megy a borzalomnak. Amely a pillanat drámaisága miatt úgy
rögzítődik, hogy Hortobágy valósága a rettenetet szinte égi
valóságává változtatja. Ám van úgy, hogy az Isten ekéjével
hasított föld épp a szántásnak nekifeszülő jószág jelenlétével
szentelődik meg (a hatalmas állat hegytömege mögött elvész a
földmíves – Szántás magyar szürke marhával).
Exkluzív
látásmód? Inkább töretlen vágyakozás a megfoghatatlannak
tetsző, ám őt egész életében izgató szépség iránt. Amely
megnyilvánulhat egyetlen, hatsoros nyakéket viselő, illetve egy
rózsaszál mögé búvó női arcban (Yara, Emlékezés),
valamely bibliai parafrázisnak nem eléggé erős, ám a virágokkal
keretezett tisztáson legelő állatokban (Húsvéti bárányok).
S nem utolsósorban abban a pózban, amely a hatalmas háttér-arccal
(Krisztussal?) szemben lehajtott fővel álló kicsiny alakot
jellemzi (Káin és Ábel).
Aszmann
Ferenc, mert fotói szépségének belülről irányított törvénye
van, nem fél az érzelgősségtől, a romantikus túlhajtásoktól.
Ha a kisgyerek elvész a világmindenségben, nem átallja egy
irdatlan kőtömeg magasságával és súlyával szembesíteni (Ki
vagy te?), s ha úgy érzi, hogy a 130. zsoltár szavával bűnbocsánatot
kell gyakorolnia, szívesen él átszellemült montázsképének
tisztító hatásával (De Profundis). Sokszor a szerkezeti bravúrként
is jellemezhető fényoázisokkal (Érzelmek zuhataga), illetve az
abszurditásig növelő rettenetgesztussal, az éj sötétjéből
világító szemekkel mint háttérrel (Téboly) éri el, hogy
mindannyiszor meghökkentő látásmódjában ott leledzik exkluzív
érzésvilága is.
A
tárlat fotóinak nagy része, nem akármilyen szépségkeresés,
a NŐ megdicsőítéséről szól. Az akár furcsa testhelyzetben
is fölfedezhető poétikumról – a Végtelen tenger balettcipős,
extázisban táncoló nőjét a hullámzó víz fényhulláma
emeli ünnepi környezetbe –, a férfit csaknem megsemmisítő
hatalmas szem jósággal fenyegető varázsáról (Hipnózis). A Kínszenvedést
a testek különös kalligráfiája – a fekvő férfi fölfelé
néző arca az aktoktól esik révületbe – teszi a kompozíció
leleményével széppé. A Párbaj plakátizzású hatalmas női
arca előtt a nő elérhetőségéért karddal egymásnak eső két
férfi pedig mi mást szimbolizálna, mint a szépség birtoklásáért
erősödő férfibátorságot. A fotográfus megannyi címvallomása
(Vágyakozás I–II., Illúzió), hát még a kompozíciók
sugallata, egyfajta, sosem szégyellt, sosem takart érzelemkisülés.
Vagyis egyetlen szív dobog a negatív montázsokat, applikált érzelemfutamokat
nyíltan lobogtató képekben.
A
száztíz évvel ezelőtt született Aszmann Ferenc festői
karakterét – a fényképezés mellett festészettel is
foglalkozott – és sportemberi nagyságát is (kitűnő sportlövő
volt) lehetne méltatni, ám elég életművének központi
tengelyét, a fotót fölvillantani, hogy megbizonyosodjunk a
teremtő szellem értékéről, amely hagyománykincsnek sem utolsó.
Szakolczay Lajos
|