2017.08.08.
’56-os
hősök portréi
Kiss Adél, Oláh Katalin Kinga és Oláh Mátyás kiállítása a
Diák-és Vállalkozásfejlesztési Központban
Az 1956-os magyar
forradalom, nemzetünk ekkor vált nagykorúvá, kitörülhetetlen
a magyar történelemből, s nem különben a világ történelméből.
Albert Camus-tól Márai Sándorig a szellem – és az erkölcs
– legjava adózott a hősi tettnek, hiszen egy szál puskával
nekimenni a világ egyik legerősebb hadseregének, a szovjet
haderőnek, maga volt a csoda: az eget rengető bátorság.
Igaz,
hogy leverettünk, de a szabadságunkért az életüket s vérüket
adó hősök olyan tettet hajtottak végre, amelyben az „emelkedő
nemzet” (Németh László) gyújtotta világosság a jövő záloga.
Bár számtalan könyv, dokumentumfilm és kiállítás idézte
meg – s nyilván ez sokasodni fog – a forradalmat és mártírjainkat,
de ebből a magunkat is tisztító főhajtásból sosincs elég.
Mert a kevésbé ismert hősök is láncszemek voltak a szabadság-láncban.
Nélkülük sem jött volna el a virradat.
Három
fiatal művész, a festő Kiss Adél, a szobrász Oláh Katalin
Kinga és a szobrász-festőművész, Oláh Mátyás arra vállalkozott,
hogy „kis” és „nagy” hőseink portréjával szembesítsen
minket, hiszen az égető szemekből, a megvillanó tekintetekből
magatartásformák olvashatók ki.
Ha a jellem rá van írva az arcra, átsugározza a személyiséget.
Festményen
és szoborban is ezt a legnehezebb visszaadni – a tartás fenségét.
Nem beszélve arról, hogy zilált, kevésbé megnyerő fizimiska
mögött is lehet áradó lélek. Az arcmás készítője –
legyen az grafikus, festő vagy szobrász – tehát nem kis
gondban van, mikor a láthatóban a láthatón túlit is kell ábrázolnia.
Nem beszélve arról, hogy nem élő modellek után készültek a
portrék – hőseink nagy része a kegyetlen megtorlás révén
halott –, hanem jó-rossz fényképek, újságkivágások alapján.
A
közelmúltban rendezett nagy hatású kiállítás azonban a fényesebbnél
fényesebben mutatta, hogy az igazságra fölkent és elszánt művészek
előtt nincsen lehetetlen. Amit látunk, az hős-arzenál, bátorság-arzenál.
Olaj-vászonban és gipszben, terrakottában is. Persze másképp
csillannak meg a szemek a színben fölrakott rétegek „kazamatáiban”
– Kiss Adél mestere az ilyen expresszív megidézésnek –,
mint az égetett agyagba vagy a fehér gipszbe is lelket lehelő
alkotók szobrain, ám a műtárggyá váló arcok így is
karakteresek.
A
festőművész avval, hogy a tisztatekintetű fiatalnak, Mansfeld
Péternek nemcsak az arcát idézte elénk, hanem (bibliai allúzió)
meztelen felsőtestét is – a legnagyobb gyalázat, hogy a Széna
téri felkelőként ismert tizenhat éves ipari tanulónak meg
kellett várnia nagykorúságát, és csak akkor végezték ki
–, test és lélek összetartozását, az erőszakhatalom tébolyával
szembeni makulátlanságát hangsúlyozta.
Kiss
Adél portréiban mesterségbeli tudás van, és önálló teremtésvágy.
Az arc legyen hosszúkás – Kliebert László százados vékony,
összeharapott szája szélében akarva-akaratlan tükröződik az
az elszántság, amellyel a jutadombi páncélelhárító részleg
parancsnoka (kevés ilyen siker volt) vereséget mért a szovjet túlerőre
–, vagy legyen egy kissé gömbölyded – Losonczy Géza, a bölcsész-újságíró
államminiszter feketekeretes okuláréja mögül „ágyúgolyó-szemekkel”
vallatja a valóságot –, mindenik festmény fókuszába a
tekintet kerül. Földes Gábor színész harlekini mosolyával
azt üzeni, hogy a légynek sem tudott volna ártani, a Magyar
Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnökének, Dudás Józsefnek
szigorú nézésében – a forradalmár kardforgatónak (géppuska
kezelőnek) sem volt utolsó – pedig ott lobog az utolsó vérig
kitartás parancsa. Dr. Szilágyi József, a Nagy Imre-kormány
miniszterelnöki titkárságának a vezetője is élethű portrét
kapott. Kiss Adél, jóllehet az arcok realisztikus megörökítésére
törekszik, minden esetben túllép a hagyományos formákon. A
„frissen festve” expresszivitása nemcsak abban nyilvánul
meg, hogy az izgató festékfölvitel révén a faktúra lélektani
mozzanatokat is közvetít-sugall, hanem abban is, hogy bátran él
avantgárdnak tetsző eszközökkel. Közülük a legemlékezetesebb
megannyi „arckivágása”. Hogy a szemjátékokban leledző
jellem-dolgokat lássuk, nem föltétlen szükséges az egész
fejet megfesteni. Minthogy a haj minden festményén hiányzik, a
néző így a központra (a szembe-arcon legfőképp a tekintetre)
koncentrál.
Oláh
Katalin Kingában és Oláh Mátyásban is ott a karakterfölidéző
képesség. Mindkét művész, jóllehet az anyag szerelmese, kitűnően
rajzol – a férfi festőművészi munkássága is számottevő
–, s így több műformában is kamatoztathatják portrékészítői
szenvedélyüket.
Oláh
Katalin Kinga avval bővítette ki az 1956-os hősök seregét,
hogy a magyar forradalommal verseiben sokat foglalkozó (s ezért
meg is lakoló) Nagy Gáspárt is, és az előkészítők-nyugtázók
közt szereplő Mindszenty József bíborost is a panteon szerves
részévé avatta. Önálló műként is megálló gipsz-büsztje
(Nagy Gáspár) éppúgy él, mint az év elején kőbe faragott,
Budakeszin, a költő valahai lakhelyén leleplezett szobor. És
az esztergomi érsek is – félig nyitott száj, átszellemült
tekintet – ugyancsak karakteresen idéztetett meg.
Angyal
István a Tűzoltó utcai felkelőcsoport parancsnoka legendás
személyiség volt, és nem kevésbé az a világlátó szemüvegét
„gondolkodói státuszba” helyező Bibó István egyetemi tanár,
politikus, miniszter (a legutolsó percig a Parlament őrzője),
valamint Pongrácz Gergely (legendás bajuszával), a Corvin téri
harcolók parancsnoka, vagy a szerencsénkre még ma is köztünk
lévő Wittner Mária (fiatalkori szobra szerint egy angyal). Kéthly
Anna szociáldemokrata politikus bölcs nyugodtságát – mi mást
tükrözne a portré – sosem feledhetjük, s Iván-Kovács László
(Corvin-köz) és Havrilla Béláné Stricker Katalin gépmunkás
(Corvin-köz, Vajdahunyad utcai felkelők) is megérdemel egy főhajtást.
Oláh Mátyás terrakotta arzenálja – természetesen a
plasztikai erőn, karakterizáló hajlamon túl –ugyancsak azért
becses, mert a jól ismert arcok (Nagy Imre, Maléter Pál, Tóth
Ilona) mellett olyan hősöket is ismertté kíván tenni, akikre
eddig kevesebb fény esett. Ez utóbbiak közé tartozik Mecséri
János ezredes, Rémiás Pál hadnagy, SzabóPál őrnagy és
Szendi Dezső alezredes. De talán ebbe a vonulatba sorolható,
noha ő valamennyire ismertebb a föntieknél, Szabó János (Szabó
bácsi), a Széna téri felkelőcsoport parancsnoka is.
A még nemrég köztünk lévő Oláh János költő, író
– akinek forradalmi verse (Mezey Katalinéval és Nagy Gáspáréval
együtt) ki van függesztve – a szobrászművész-festő fia által
szintén angyali portrét kapott. Minthogy a művészet legyőzi a
halált, 1956-os hőseink a három művész általi hathatós fölélesztéssel
újra élnek. Nem kis tanulsága ez a nem mindennapi tárlatnak.
Szakolczay Lajos
|