2017.08.08.
A
rendszerváltás után megerősödött az egyházellenes
propaganda
Külső és belső nyomás alatt kellett átmenteni a rendet és
az iskolát
Július 8-án, a Pesti Ferences Templomban ünnepelték Reisz Pál atya
pappá szentelésének 50. évfordulóját. Aranymiséjén a
Schola Gregoriana Assisiensis teljesített egyházzenei szolgálatot,
P. Maurizio Verde OFM vezetésével. Az aranymisés áldás
mellett zenei élményben is részesülhettünk. P. Reisz Pál, a
sümegi ferences rendház főnöke kitér az Állami Egyházügyi
Hivatal gáncsoskodásaira, a kárpátaljai misszióra, s
kijelenti: „az egyháznak nem mea culpáznia kell, hanem
felmutatnia, hogy egyedül mi tudtunk intézményesen kitartani a
terror évtizedeiben.”
Hajdani tanítványa, későbbi tanártársa P. Hidász
Ferenc méltatta. Kiemelte irgalmasságát, azt, hogy mit tett
igazgatóként az esztergomi gimnáziumért. Kihangsúlyozta, hogy
mindig szakított időt arra, hogy a kápolnában imádkozzék,
elmélkedjen. Olyan szerzetesnek mondja magát, akiből nem hiányzik
a jókedv, a komoly dolgokra hangolódás és az imádságos lelkület?
–Nagyon kedves, de ilyen szép szavakat nem mondanék
magamról, hanem valóban ilyen szerzetes szeretnék lenni, erre törekszem.
Szent Ferenc atyánkat is ezek a tulajdonságok jellemezték.
–Így van, és őt kéne követni, ami minden ferences számára
nagy feladatot. Aranymisém után egy szentképet adtam a híveknek,
s rajta Jézus Krisztusnak az utolsó vacsorán elmondott igéjét
olvashatják: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek
titeket.” (Jn 15, 12) Ezzel a kulcsmondattal Úr Jézus
megreformálja a szeretet törvényét. Már nem azt mondja, hogy
úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Hanem a mérce önmaga
lesz, Jézus Krisztus. Ez már egy emelkedett újszövetségi
szeretetparancs. Örülök, hogy megemlítette Szent Ferencet,
mert halála előtt egy évvel, szinte felkiáltva, felelősségre
vonta rendtársait és saját magát: „mikor kezdünk már el
valóban szolgálni az Úrnak?” Érdekes, az a Szent Ferenc
mondta ezt, aki egész életét a megtérésétől kezdve teljes
odaadással Istennek élte. Nekünk, a követőinek sem szabad a
szolgálatról sosem megfeledkezni. A jézusi idézetet azért is
emeltem ki, mert 50 évvel ezelőtt újmisés szentképemre is ezt
írtam fel. Tehát még van mit megvalósítanom abból, amit
akkor magam elé tűztem.
Amikor 1967-ben szentelték pappá. A papszenteléseken elhangzott a
mondat: „Pap vagy te mindörökké Melkidezek rendje szerint.”
Ki volt Melkidezek, és milyen rendje volt?
–Jézus örök főpap Melkizedek rendje szerint. Ez a Melkizedek Sálem
királya és pogány papja volt, aki a királyokon aratott győzelméből
visszatérő Ábrahám elé ment és megáldotta. Ábrahám pedig
kifejezi alárendeltségét, mert tizedet adott neki mindenből.
Melkidezek nem volt a zsidó ószövetségi nép tagja, de mégis
pap volt, pap-király. Most pedig gondoljunk elsősorban azokra a
zsidókra, akik Jézus Krisztus követői voltak. Számukra nyilvánvaló
volt, hogy szükséges az áldozatbemutatás, - ami minden vallásban
lényeges mozzanat –, hiszen az embernek valamilyen módon ki
kell fejeznie Isten iránti elkötelezettségét. Az áldozatbemutatás
hozzá kötődik a zsidó templomhoz, és a levita-rendi papsághoz.
Lévi törzse a papi törzs, és ők leszármazás alapján papok.
A főpap pedig Áron családjából kerül ki. Felvetődött a kérdés
a zsidókból lett keresztények között, hogy akkor hogyan
teljesítette be Jézus az ószövetséget, hiszen ő nem a papi
nemzetségből való, és hogyan áldozat az ő golgotai kivégzése.
Pál apostolnak a Zsidókhoz írt levelében azt fejti ki, hogy Jézus
Krisztus úgy pap, hogy egyszeri áldozatot mutat be, nem úgy,
mint az ószövetségi papok, akik alkalmi áldozatokat végeztek.
Jézus áldozata a keresztáldozat. Ő az egyetlen főpap, de nem
a testi leszármazás alapján, hanem léte mélyén, hiszen az a
főpap, aki összeköti Istent és az embert: ez pedig csak ő. A
Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk: Krisztus papsága magasabb
rendű az ószövetséginél. „Ha a levita papság, amelynek
szolgálata idején a nép a törvényt kapta, elvezetett volna a
tökéletességre, mi szükség lett volna még rá, hogy más főpap
jöjjön, Melkizedek rendje szerint, nem pedig Áron nemzetségéből?
A papság megváltozásával azonban szükségképpen megváltozott
a törvény is. Akiről ugyanis ezeket mondjuk, az más törzsből
való, amelyből senki sem szolgált az oltárnál. Hiszen köztudomású,
hogy Urunk Júda törzséből származott, e törzzsel
kapcsolatban pedig nem beszélt Mózes a papságról. Még világosabb
ez, hogyha Melkizedek módjára egy más pap lép föl, aki nem a
testi leszármazás törvénye alapján lett azzá, hanem a
halhatatlan élet erejéből. A tanúság ugyanis így szólt róla:
Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Ám ezzel a
korábbi törvény megszűnt mint hatástalan és erőtlen, a törvény
tudniillik nem vezetett el a tökéletességre, csak előkészítője
volt egy jobb reménynek, amely közelebb visz az Istenhez. (….)
Ő viszont örökre megmarad, s így papsága örökké tart. Ezért
mindörökre üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak az
Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk.
Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől
elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. (…) A törvény
tehát gyarló embereket rendelt főpappá, az eskü szava
azonban, amely a törvényt követte, magát az örökre tökéletes
Fiút.” (Zsid 7, 11- 28)
Édesapám átszökött a zöld határon, majd kirúgták
az államosításkor
A hittani rész után térjünk rá arra, hogy aranymiséjén, a Te,
Deum! után köszönetet mondott szüleinek, testvéreinek is.
Beszédéből azt vettem ki, hogy osztályidegennek számítottak.
Édesapja mivel foglalkozott?
–Édesapám az államosításáig a gyöngyösi
katolikus polgári iskola igazgatója volt. Ezután csak segédmunkásként
tudott elhelyezkedni. Például a gyöngyösi kisvonatnál segédkezett;
szénnel töltötte meg a 40-50 kilós ládákat. De volt ő építkezésnél
éjjeli őr is. Feltehetőleg volt egy üldözője, aki mindent
megtett azért, nehogy szellemi munkája legyen édesapámnak.
Istennek hála, voltak jóakarói, nekik segített édesapám, s
ők pedig szívesen támogatták. Új gyár épült Gyöngyösön,
és akkor megtették meósnak, tehát műszaki állományban
dolgozott. Édesapám anyanyelve német volt, és ha a gyárban német
tolmácsra volt szükség, őt kérték fel.
A német származást sem nézték jó szemmel…
–Természetesen! Édesapám Délvidéken született, és a
délszláv királyság létrejötte után, 1921-ben átszökött a
zöld határon. Korábban Baján, a magyar tanítóképzőben sajátította
el a magyar irodalmi nyelvet. A jugoszláv hatóság Koszóvóba
helyezte, hogy szerbül tanítson. Ezt nem akarta elvállalni,
hiszen ellentétes volt hitével, meggyőződésével. Ezért szökött
át. Akkor a trianoni békediktátum után, az ország gazdaságilag
gyenge volt, de az iskolákat felvirágoztatták. Gyöngyösön
megalakult egy katolikus polgári iskola, amelynek a plébánia
volt a fönntartója. A tanári kar – az egy, a hittanár kivételével
–, határon túlról jött pedagógus volt.
Az ’50-es években a megbélyegzés miatt döntöttek úgy, hogy
egyházi iskolába jelentkeznek?
–1948-ban, amikor édesapám iskoláját államosították,
még oda iratkoztam be. Fél éven belül kirúgtak. Nem csak
engem helyeztek át, hanem a hasonló származásúakat, „megbízhatatlanokat”
a város leghírhedtebb iskolájába, az úgynevezett sóházba. A
hajdani sóház már nem működött, de úgy hívták a régi épületében
levő általános iskolát. Nővérem még beiratkozott egy egyházi
iskolába az apácákhoz Budapesten, de az iskola államosítása
után nem vették fel egyetlen egy középiskolába sem. Már felnőttként
végezte el azokat tanulmányokat, amelyek kellettek az érettségihez.
Könyvelő lett belőle. Egyik bátyámat sem vették fel a gyöngyösi
gimnáziumba, s ők a ferencesekhez mentek Esztergomba. Harmadik
fiúként meg sem próbálkoztam az állami középiskolával,
hanem egyenesen Esztergomba jelentkeztem, ahol 1956 és 1960 között
voltam gimnazista. Húgaimnak középfokú tanulmányaikkal már
valamivel könnyebb sorsuk volt, mint nővérünknek. Egyikük Gyöngyösön
nyert felvétel könnyebb időkben, 1957-ben, és ott is érettségizett.
A legkisebb testvérünket 1960-ban már megint nem vették fel Gyöngyösön,
ő Szentendrén a ferenceseknél érettségizett.
Érettségi után nem is gondolt arra, hogy más legyen, mint
szerzetes?
–Akkor már nem. Gyerekkoromban szerettem volna lenni
kocsis, sofőr és orvos. Mint említettem Gyöngyösön töltöttem
gyermekéveimet, és ott 1950-ig még működött a ferences rend.
A város a ferencesek központja volt a teológiával együtt. A
provinciális csak 1941-ben, ideiglenes jelleggel tette át a székhelyét
a Margit körútra, addig Gyöngyös volt a Kapisztrán Szent Jánosról
Nevezett Ferences Rendtartomány központja. 1948-tól ministráltam
a ferences barátok templomában. A ministrálás akkor templomon
kívüli „közéleti tevékenységet” is jelentett. Mindig
figyeltem, mit mondanak az idősebb ministránsok. Egyszer arról
tanácskoztak, kinek van a legjobb dolga a világon. Egyértelmű
volt a válasz: a ferenceseknek. Mindenki azt mondta, hogy ő
bizony ferences lesz, ha megnő. Arra gondoltam, ők ezt talán
csak mondják, de én komolyan fogom venni. Hála Istennek, így
alakult.
Állami nyomásra fogadalmas szerzeteseket kellett
elbocsátani a rendből
Akkor kötelező volt, hogy aki ferences örökfogadalmat tett, tanári
szakot is végezzen?
–Így van. 1948-ban államosították az esztergomi
ferences iskolát, majd 1950 - ben az állam és az egyház között
létrejött az ún. részleges megállapodás. Azért részleges,
mert az illetékesség Rómáé. A nunciust korábban már eltávolították
az országból. A püspöki kar úgy döntött, ha nincs is illetékessége,
a modus vivendi érdekében leülnek tárgyalni az állammal. Ez
inkább diktátum és nem megegyezés volt. Az állam nyolc egyházi
iskolát a több mint 3000-ből hajlandó volt visszaadni. Nyolc
gimnáziumról volt szó. Három férfi szerzetesrendnek lett két-két
iskolája, és az iskolanővéreknek is kettő. Mindez a létszámot
is érintette. A ferencesek korábbi 600-700 fős létszámát 72
főre csökkentették. Azt is szabályozták, hogy a 72 főből
mennyi tanár, elöljáró, teológiai tanár, kispap és nyugdíjas
lehet. 14 tagból állhatott a hittudományi főiskolások köre,
és 10 nyugdíjasnál többet nem engedélyeztek. Az Állami Egyházügyi
Hivatal viszont az idők folyamán gáncsoskodott, ahol csak
tudott. Szerintük a kispapok, vagyis a növendékek közé kell
számítani azokat is, akik fölszentelt papok voltak és világi
egyetemre járnak elvégezni a tanári szakot. Így négy főt el
kellett volna küldeni. A provinciális kijárta, hogy „csak”
kettőt. De mégis – a rend történetében példátlan módon,
- állami nyomásra fogadalmas szerzeteseket kellett elbocsátani
a rendből.
Egyetemre viszont kellett járni, mert tanító renddé tették a
ferenceseket.
–Ebből a szempontból korrekt volt az eljárás, mert nem
kellett versenyeznünk a többi felvételizővel. Az egyetem ezt
úgy magyarázta, mi létszám fölöttiek vagyunk. Ha elértük
az alsó ponthatárt, amely a világi jelentkezők felvételéhez
szükséges volt, akkor máris felvettek minket. Matematika-fizika
szakon végeztem. Később, levelezőn elvégeztem a történelem
szakot is. A gimnáziumban viszont matematikát és hittant tanítottam.
Mi az első: az oktatás, vagy a nevelés?
–Mindkettő lényeges, de a ferences atyák nagy súlyt
fektettek, – és ezt teszik most is –, a nevelésre. A rend
kezdettől fogva evangelizált, annak sokféle módján. S számunkra
a gimnáziumi tanítás és a nevelés a lelkipásztori feladat része.
Kis könnyebbséget jelentett, hogy a kommunista ideológiai nevelés
alól „felmentést” kaptunk. S ezt be is tartották. Nálunk
nem volt DISZ, KISZ. A tananyag ugyanaz volt, mint az állami
iskolákban, de a tanárok kifejthették a tanított tudományokkal
kapcsolatos egyházi véleményt. Nem csak hittanórát
tarthattunk, hanem történelem órán, biológia órán, magyar
órán, stb, ismertethettük az egyház álláspontját.
Trianonról is?
–Kényes területre kérdezett rá, mert ellenpropagandát
nem fejthettünk ki. Az egyházi vélekedést ismertettük, de a
politikait már nem lehetett. Egy bencés tanár a ’80-as években
tanította, sőt az iskolai jegyzetben leírta, hogy a Szovjetunió
gazdaságilag hamarosan összeroppan. A tanárt az állami hatóságok
felfüggesztették állásából.
Az egyháztörténelem és a történelem több esetben összekapcsolódik.
Gondoljunk arra, miket írtak például az inkvizícióról.
–Erre vonatkozóan kifejthettük az egyház álláspontját.
Az érettségin a hivatalos anyagot kérték számon, de ilyenkor
a diák elmondta, hogy a tankönyv szerint mi a vélekedés erről
az esetről, vagy intézményről. De az oktatás során a tanárok
arra törekedtek, hogy elkülönüljön az egyház fölfogása és
az, amit a tankönyvek tanítanak.
Mibe szólt bele az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH)? Abba is,
hogy kiket kell felvenni?
–Abba nem szóltak bele, viszont azt például szigorúan
ellenőrizték, hogy a 40-es osztálylétszámot ne haladjuk meg.
Néha külön engedéllyel lehetett még egy-két főt létszám
felett felvenni. Évente jóvá kellett hagynia az Állami Egyházügyi
Hivatalnak az egész tantestület személyi összetételét. Mivel
nem volt elegendő ferences tanár, ezért kezdetben a beszüntetett
rendek tanárait vettük fel. Amikor elfogytak, később a
civileket, akiknek hálásak vagyunk, mert ha ők ezt elvállalták,
az számukra lezárt pedagógiai karriert jelentett. Minden év júniusában
fel kellett terjeszteni, hogy ki tanít majd nálunk szeptembertől.
S erre csak augusztus végén kaptuk meg a választ, ami elég
nagy bizonytalanságot jelentett. Emellett az ÁEH az 1950-es megállapodást
ellenőrizte. Azt is tudni kell, hogy a ferencesek 1950 előtt
hittant tanítottak, sokszor igen magas óraszámban. Az ÁEH
egyik velünk igen ellenséges osztályvezetője a nevelő tanárok
pedagógiai képesítését is ellenőrizte. Hiszen addig, akinek
nem volt szaktanári egyetemi végzettsége, prefektus, azaz nevelőtanár
lehetett. Ez a hivatalnok az ő pedagógiai végzettségüket és
gyakorlatukat nem ismerte el, ezáltal utcára kerültek volna. A
szegedi egyetem hajlandó volt befogadni őket levelező hallgatóknak.
Az idősebb prefektusok közül azonban többen már nem vállalták
az egyetem elvégzését. Ennyire beleszóltak az iskola életébe.
A II. Vatikáni Zsinat negatív hatásai
Majdnem 40 évet töltött Esztergomban. Melyek voltak az igazán nehéz
évek, évtizedek?
–1956-ban kerültem oda diákként, és 1997-ben jöttem
el onnét. Az egyetem első négy éve alatt Pasaréten voltam, így
ez az időszak kiesik. 1971 őszén már gyakorló éves tanár és
prefektus voltam egykori iskolámban, és 1984 és 1997 között
pedig ugyanitt igazgató. Az egész rend szempontjából egy
hihetetlenül nehéz időszakot jelentettek a ’70-es évek. Az
1950-es generáció a ’70-es évek elejére lemorzsolódott,
sokan kiöregedtek, esetleg meghaltak. Abban az időszakban
annyira állami nyomás alatt voltunk, hogy még egyházi emberek
sem nagyon tudták, hogy létezünk. Például az egyetlen
katolikus újság, az Új Ember nem közölhetett írást az egyházi
iskolákról. Az elhallgatásnak az lett a következménye, hogy míg
az ’50-es években többszörös volt a túljelentkezés, 1975 körül
nem tudtuk feltölteni az első osztályokat. Megtörtént a generációváltás,
ami együtt járt a szemléletváltással. Sőt, furcsa módon a
II. Vatikáni Zsinat, ha nem is azonnal, de negatív módon éreztette
a hatását. Később erről a jelenségről XVI. Benedek pápa is
írt, hogy akkoriban a médiumokban és a széles köztudatban egészen
más jelent meg a zsinatról, mint annak a lényegi tanítása.
Akkor kezdtek előjönni a közvélemény számára tálalva
harmadrangú problémák, mint például a nők pappá szentelésének
ötlete. A hirtelen változás, amely nem szerves fejlődés
folyománya, nem tesz jót sohasem. A jól, rosszul megismert és
megértett, modernnek kikiáltott zsinati szellemiség sok esetben
kikezdte az egyháziak megszokott stabilitás tudatát. Ennek
egyik következménye volt az egész keresztény világban papok,
szerzetesek tömeges pályaelhagyása. Nálunk is többen elhagyták
a rendet, ezáltal is nagy nehézségeket zúdítva a mesterségesen
lecsökkentett létszámú közösségre. Ilyen külső és belső
nyomás alatt kellett átmenteni a rendet és a ferences iskolákat.
Generációmból többen felismerték a helyzet és a
feladat komolyságát. Összeszorított foggal igyekeztünk átvészelni
a súlyos krízist. Nagyon
sokat jelentett a rendi utánpótlás és a jövő szempontjából
Barsi Balázs atya. Az ő karizmatikus, szuggesztív egyénisége
nagyon sok fiatalra hatott.
1997-ben nem sajnálta elhagyni Esztergomot?
–Nem én akartam elmenni onnét, de elfogadtam a provinciális
döntését, hogy jöjjenek a fiatalok. Majd a kárpátaljai
Nagyszőlősön voltam missziós plébános. Máshová is mehettem
volna, de direkt oda kértem magam. Amikor 1989-ben arról kellett
döntenünk, hogy vállaljuk-e a missziót, akkor erőteljesen
hangoztattam: éljünk a lehetőséggel, hogy a ferences rend
„betörjön” a Szovjetunióba. Miután lehetőség nyílott rá,
akkor egészen 1997-ig minden
karácsonyt és húsvétot Kárpátalján töltöttem
lelkipásztori kisegítés címén. Ezek voltak döntésem előzményei.
Mit jelentett a kárpátaljai magyarság számára a ferences misszió?
–A
rendszerváltás éveiben azt tapasztaltam, hogy hazánkban minden
tekintélyt leromboltak a Kádár-éra idején, egyedül a
katolikus egyházét nem sikerült. Ezt a katolikus egyház ellenségei
is észrevették, és attól kezdve iszonyú hazugságözönnel árasztják
el közvéleményt tekintélyünk lerontására. Borzalmas az az
egyházellenes propaganda, amit kifejtenek a médiumok nagy részében,
főként az úgynevezett liberálisok. Ateisták oktatnak ki bennünket,
hogyan éljünk, hogyan gondolkodjunk. Felszólítanak, tartsunk bűnbánatot,
mondván az egyház kiszolgálta a rendszert. Az egyháznak nem
mea culpáznia kell, hanem felmutatnia, hogy egyedül mi tudtunk
intézményesen kitartani a terror évtizedeiben. Azt kéne először
elismerni, hogy mekkora áldozatokat hozott a katolikus egyház. Tény,
hogy voltak besúgók, mások megalkudtak, de a maguk gyarló módján,
gyarlóságuk mellett is, Jézus Krisztust hirdették és képviselték.
Először a vértanúinkat nevezzük meg, hogy ismerje meg őket
az egész társadalom, ismerje el az egyház érdemeit a magyar közvélemény.
És hogy nagyjaink, - közöttük Mindszenty bíboros - , ma is jó
példaként, eszményként állíthatók minden magyar ember elé.
Most is küzdeni kell a túlélésért,
hogy minél többen ismerjék meg Jézus Krisztus tanítását,
hogy legyenek keresztény, katolikus családok, legyenek papi,
szerzetesi hivatások, legyenek jelentkezők a rendbe, és ezáltal
fennmaradjanak iskoláink, rendházaink, lelkipásztori központjaink,
ahol Jézus Krisztus evangéliumát hirdethetjük.
Medveczky Attila
|