vissza a főoldalra

 2017.08.08. 

Csurka István: Doktor Utólag Visszaemlékezése
A MAGYARSÁG KERÜLT VERT HELYZETBE

Nixon hibázott, ezt elismeri Buchanan is. Jómagam csak egy tanulmányt írtam népem, nemzetem védelmében. Nem volt már messze az idő, amikor kizártak abból a pártból és mozgalomból, amelynek egyik alapítója voltam. A bennem zajló felismerési folyamatot talán semmi sem gyorsította fel inkább, mint Tom Lantos bilderberges, zsidó világszövetséges napirend utánija. Megláttam: nem napirend utáni mellékes pótcselekvés az, hanem a fővonal – Amerikában és itthon is.

Közben itthon is sűrűsödtek az események az országgyűlésben. Ahogy hallgattam őket képviselői helyemen 1992 őszén, szereposztásra gondoltam. Csak abban állapodhattak meg, gondoltam, hogy ennek a mondatnak, vagyis a tőlem való teljes elhatárolódásnak el kell hangoznia. Elsősorban a külföld felé, értsd New York és Tel-Aviv felé. Antall nem mondhatja ki, mert az az MDF felrobbanásával járna. De ki kell mondani, mert elvárják. Így képzeltem így hallgattam őket.

A jobb kedélyű óráimban a produkciót néztem mosolyogva, de aztán mindig fejbe vágott a tény. Itt tartunk, ide züllöttünk Addig hátráltunk, addig védekeztünk, addig magyarázkodtunk, míg most már magyarellenes elvárásokat teljesítünk. Világossá vált számomra, hogy ezek után nekem már nem csak Soros, a nyílt társadalom az ellenségem, akinek és amelynek az elvárását Antall teljesíti, hanem az elvárásokat szolgaian teljesítő Antall–Debreczeni társulat is véres, elszánt gyűlölködő ellenségem. Azért, mert tudják, hogy átlátok rajtuk. S ez mindig így van, szükségszerűen. A bűnöző, a gyilkos, a koronatanút tünteti el, a mást, az idegen hatalmat kiszolgáló politikusnak azt kell megsemmisítenie, aki átlát rajta. Ők most már tudják, hogy én tudom, hogy ők végeredményben nagyobb kárt okoznak a magyarságnak, mint a nyílt társadalom fő emberbarátja. Mert arról tudjuk – legalábbis én már tudom, hogy mi. Ők pedig még a miénknek látszanak, de ha én leleplezem őket, akkor a magyar nép tépi ízekre őket. A csomó mesterien volt megkötve.

Meg voltam győződve egyébként, hogy Antall József, mivel mindazt tudja, amit én tudok, ugyanazt gondolja a magyar élettérről, a magyar sors Bilderberg-alávetettségéről, mint én. Debreczeniről nem gondoltam ezt és több közeli emberemről sem. Ebből az következik, hogy ha látja, hogy nem tud megfelelni annak a küldetésnek, amit az MDF és a magyarság rábízott, távozik. Feláll az országgyűlésben és feltárja milyen és mekkora nyomás alatt van, s különben is beteg, lemond és a köztársasági elnök kénytelen új választásokat kiírni, amit nyilvánvalóan nem nyer meg az MDF, de megnyerhet az ország, mert rádöbben a valóságra. Antall az MDF érdekei mögé bújt, hogy a magyarság érdekét ne kelljen képviselnie. Kétségtelen azonban, hogy ezekben a hónapokban már, talán éppen a betegsége miatt, meg a hiúsága következtében is elvakult lett, görcsös és jobban becsapta magát, mint korábban.

A tanulmányomat ezért írtam meg. És ezért nem mutattam meg senkinek. Tudtam, hogy egyedül vagyok.

Kilencvenkettő őszén Antall József már folyamatos kemoterápiás kezelés alatt állott, emberileg, lelkileg emberfeletti volt, amit megtett, átélt, elszenvedett. Óriási mennyiségű munkát végzett állandó halálközelségben, szenvedések között. De az ország állapota még rosszabb volt. Öles léptekkel haladt a privatizáció, a külföldi tőke kénye-kedve szerint vásárolta fel a magyar piacot. Idegen kézre került a teljes magyar feldolgozóipar, kifejlődött egy nómenklatúra burzsoázia, elszabadult az erkölcstelenség kultusza, a kárpótlással kisemmizték a magyar falut, létrejöttek az új nagybirtokok és a munkanélküliség és a nyomor szinte elviselhetetlenné nőtt. És dúlt a médiaháború, Göncz Árpád, a köztársaság elnöke nyíltan a másik oldalra állt, nem írta alá az intendánsok kinevezését és hetente járt ki New Yorkba, a Zsidó Világszövetséghez jelentéstételre és eligazításra. Tovább vállalni a hatalmat, s ennek okozójaként rögzülni a közvélemény szemében, kormányozni az ország helyett a Kossuth teret – mai szóval elvinni a balhét – hazaárulás volt. A magyar sors túllépett azon az MDF-en, amelyért dolgoztam, amelynek eddig egész életemet szenteltem. A magyarság került vert helyzetbe. S Antall ebben a helyzetben kezdett el pamfletezni és Debreczenivel náci alapvetést mondatni. Antall igazolta magát, New York és Tel-Aviv előtt és betegen, tudva azt, hogy számára már semmilyen személyi következményekkel nem fog járni a dolog, megbuktatta az MDF-et és a rendszerváltást.

Akkor már iszonyú gyűlölet viharzott az MDF ellen, országszerte. A becsapottság érzését a túlnyomóan volt kommunista és zsidó kezekben lévő sajtó is szította, de maguk a tények elsősorban. Az írásom legfontosabb állítása az volt, hogy be vagyunk kerítve, és ki kell törnünk belőle. Mert nem mi okozzuk a magyarság nyomorúságát, hanem a másik oldal, amelynek a kezében a valódi hatalom megül. A pénz náluk van, afölött ők rendelkeznek, a privatizációs szerződéseket ők kötik, a legfontosabb médiumokat ők uralják, mi csak a nevünket adjuk a folyamatokhoz és ráadásul a nép nem is tudja ezt, azt hiszi, mi magunk csináljuk ezt, mi vagyunk ennyire gazemberek. Ez aztán a csapda! Ebből kell kitörni.

A felvezetés, a helyzetelemzés pedig elmagyarázta, hogy az uralkodó réteg, a törpe kisebbség az az 1945-óta több átváltozáson átesett, de folyamatosan uralmon maradt ávós, megtorló, pénzbirtokos, túlnyomólag zsidó elemekből álló elvtársi, majd SZDSZ-es és MSZP-s burzsoázia, amely a paktummal és a nemzetköziség segítségével a rendszerváltásban is uralkodó maradt. Ennek hatalomban hagyása magyar tragédiát fog okozni. Kimutattam, hogy az MDF kormányon van, de nincs hatalmon, ha nem tör ki ebből a helyzetből, mindent ráterhelnek. A válasz az lett, hogy dolgozatom náci alapvetés, és mindenkit felsorakoztattak ellenem. Az a néhány jó barát, mint például Lezsák Sándor, aki egy az akkori Napkeltének adott interjúban, az Össztűzben úgy védett meg, hogy írásom nyolcvan, nyolcvanöt százalékával egyetért és bizonyosan nem vagyok antiszemita, mert soha nem tettem az évek során olyan kijelenéseket, amelyek erre mutattak volna, ma már csak azt mutatja meg, hogy milyen mélyre szorult le a magyarság. Írásomnak éppen az a tíz, tizenöt százaléka volt ugyanis a legfőbb állítása, az amiért az egészet megírtam. Azt azonban már nem lehetett vállalni, mert az már antiszemitizmus volt, illetve annak lehetett minősíteni és annak vállalása a hatalomból, pontosabban minden munkából és a közösségből való kipenderítéssel járt volna. Mert 1992-ben a Bilderberg-embereknek már nem a tényállításokat kellett cáfolniuk Magyarországon, azt hogy kié a pénz, kié a média, kié a hatalom, személy szerint, párt szerint és fajta szerint, hanem azt kellett kérdezniük, hogy aki a hatalom hovatartozására rákérdez antiszemita-e. Ennyi elég volt. S ha igen, miért és menyire. Ha az antiszemitizmus beszél belőle, akkor a privatizációs szerzésre vonatkozó kérdése érvénytelen. Aki pedig ezt a kérdezőt védi, nem ismételheti meg a kérdést, hanem azt a felmentősdit kell előadnia, hogy aki mondja nem antiszemita. Ezt azonban soha nem lehetett bebizonyítani, mert a sajtó nem hagyta és így a pénzre, a privatizációra vonatkozó kérdés érvénytelen maradt.

1992-re már megváltozott a hatalomra való jogosultság Magyarországon. Magyarnak lenni, magyar történelmet folytatni már nem jelentett jogosultságot. Hatalomra akkor vagy jogosult, ha nem vagy antiszemita, illetve ha elismered, hogy a holokauszt jogosít fel a hatalomra. 1992-ben, jobban mint valaha, ott állt a Bilderberg-csoport emberei mögött és a nyílt társadalom szószólói mögött fedezetül a hatalomra – a holokauszt-jogosultság. Mi Lakiteleken nem ezt kezdtük el. Éppen nem ezt kezdtük el. Mi magyar világot, magyar kultúrát kívántunk, magától értetődően zsidóüldözés nélkül – de magyart. A különbség két év alatt óriásira dagadt: a holokauszt hatalom-jogosultsága, a Bilderberg-csoport behatolása következtében már vitathatatlan volt. Vitathatatlansága mögött a vészkorszak a maga kétségtelen embertelenségeivel, emberi tragédiáival, igazságtalanságaival azonban csak aláfestés volt, mert privatizáció, pénzügyi diktatúra, rablás és médiauralom lett belőle. Volt benne egy nagy csavar is: aki meg meri nevezni a hatalombirtokosokat, az a vészkorszakot kívánja vissza. S a jó szívű, megértő, türelmes, inkább magában szenvedő, minthogy másnak ártson-lelkületű magyar nép csak csóválta a fejét: hát ilyen gonosz emberek volnának az új emberek odafönt?

A valós, a jelenlévő, a konkrét hatalom ellen már nem is lehetett küzdeni, szinte szóba sem került. Aki szóba hozta, hogy ki privatizál, kié a média az is a vészkorszakot akarja vissza. Mintha bizony a vészkorszak szenvedései, amelyeken hatványozott mértékben a nem zsidó magyarság is átment és ötvenhat után még újabb adagot is kapott belőle feljogosítanának arra, hogy egy teljesen más jellegű korban, egy úgynevezett demokráciában, újabb nemzedékek színre lépése után egyeduralmat gyakoroljon egy kisebbség, egy szenvedés-birtokos kisebbség egy történelmi nemzet fölött. Kénye-kedve szerint kiárusítsa, privatizálja, nyilvánosságát uralma alá vonja és kultúráját kisajátítsa, történelmét átírja, nemzeti öntudatát elsorvassza. Az írás erről szólt, nem 15 százalékban, hanem elejétől végéig.

A támadás ellenem szervezett volt és lehengerlő. A Zalai Hírlaptól a New York Timesig, a Népszavától a Napkeltéig, Debreczenitől Szentágothai Jánosig. Mivel ez a legszebb példánya az ellenem történt általános mozgósításnak, ezt felidézem. Kacagjunk. Szentágothai János akkor az Akadémia már leköszönt elnöke volt, orvos kutatóként. Hajlott kora ellenére bent ült az MDF frakcióban és mindig aludt. Nem emlékszem rá, hogy négy év alatt egyetlen szót is váltottam volna vele. Az akkori HVG azonban kiszúrta, mint a múltja bizonyos tényei miatt ellenem mozgósítható tekintélyt. Szentágothai ugyanis sváb származású volt, orvosi diplomáját még Schimmert János névre állították ki 1936-ban, amikor Szabó Dezső megírta a már idézett német bekebelezésről az értekezését. Abban a Schimmert Jánosoktól is óvta népünket.

Schimmert János akkor tehetséges német ajkúként Svájcba került kutató orvosnak, de 1940-ben nevet is változtatva hazajött.

HVG: Ön ösztöndíjasként a háború elejét Bázelban töltötte. Mi vonzotta vissza 1940-ben arról a nyugodt tájról?

SZ. J.: Két oka is volt. Az egyik: tudományos munkám nagyrészt macskakísérletekre épült, és Svájcban akkortájt erős állatvédelmi mozgalom indult a svájciak legkedvesebb állatai, a macskák védelmében.

Ekkor nyilván röhögésben törtek ki a riporterek, Linder András és Horváth Zoltán, és a volt akadémikus észbe kap. A másik – és kétségtelenül ez volt a döntőbb indok – hogy miközben számtalan zsidó tudós próbált meg ott maradni, a svájciak egytől egyig kiutasították őket. Engem zavart volna, hogy én maradhattam volna, ők meg nem.

Ekkor már nyilván nem nevetnek a riporterek, mert látják, hogy a honatya szenilis. Hazajött Svájcból Magyarországra, ahol már meghozták a második zsidótörvényt és sok állás volt megürülőben. Néhány év múlva aztán a hadi utat Kőszeg és Németország között katonaként még egyszer megteszi, nyugatra menekül és rövid amerikai hadifogság után hazatér. 1950-ben pedig már Kossuth díjat kap a kiváló orvos, a derék sváb. Az MDF frakcióba Szabad György és Antall József ülteti be, és mint ilyen érzi szükségét, hogy véleményt mondjon rólam:

Sz. J.: Az SZDSZ-t kivéve majdnem minden párt megkeresett. Elsőnek a kereszténydemokraták, de megvallom elkötelezett protestáns és ökumenikus gondolkodású lévén féltem egy keresztény kurzus kialakulásától. (40-ben nem félt ettől…) Aztán a szocdemek, sőt a szocialisták is felvettek volna a listájukra. Egy ideig komolyan kacérkodtam az MSZP-vel.

HVG: …aztán mégis az MDF-nél kötött ki. Oda ki hívta? (A jó válasz most az volna, hogy a macskák bősége és az állatvédelem teljes hiánya, de a professzor mást mond.) Régi barátom, Antall József. Egyébként sohasem gondoltam volna róla, hogy ekkora politikusi ambíció szunnyad benne. Politikusi kvalitásait szerintem senki sem ismerte. Sokszor vitatkozgattam Szabad Györggyel is, hiszen ő világéletében ádáz kossuthista volt, rólam meg köztudott, hogy inkább állok Görgey pártján. Szóval ők ketten szólítottak az MDF padsoraiba.

HVG: És e padsorok melyik vonulatába?

Sz. J.: Azon szélső liberálisok közé, akik még éppen hogy beférnek a Fórumba.

HVG: Ez érdekes, hiszen ön nem állt ki nyilvánosan a Csurka-pamfletet náci ideológia alapvetésének minősítő képviselőtársa, Debreczeni József mellett.

Sz. J.: Mert nem szeretek fasisztázni. (Még szép, Schimmert úr!) Miközben persze érzem, tudom, hogy Csurka István immáron a hamis nemzeti romantika veszélyesnek mondható képviselője.

Ez a nyilatkozat nemcsak a butasága és az árulkodó mindent kiszolgálni akarása miatt leleplező, s mutatja fel egy korszak végtelen posványát, hanem a butaságot mozgósító erő, hatalmas voltára is utal. Mi késztet egy tudományban megőszült, javakban bővelkedő idős embert ilyen hazudozásra, és minden segg kinyalására? Ekkora mozgósításra csak nagy erő képes. Ez nem az SZDSZ szervezése és nem is az elfoglalt magyar médiumok, a Gombár–Hankiss uralom produkciója. Ez ugyanaz a világhatalom, amely képes volt később toronyiránti repüléssel ledönteni a WTC-tornyokat és háborúba sodorni az USA-t, s amely a narancsos forradalom révén rövid időre uralma alá tudta vonni Ukrajnát, amely zsidó járszalagon tartott négert tesz Amerika elnökévé és amely most a görög válságban szervez valami Európa-elleneset. Ennek a Bilderberg-hatalomnak azonban most mégiscsak vége van. Még valószínűleg ki tud vasalni súlyos eurómilliárdokat a német adófizetőkből, még el tudja húzni az időt sokáig is, de azt a hatalmat, azt a hegemón uralkodói helyzetet, amelyben 1992-ben doktor Utólagként felvettem vele a küzdelmet soha többet nem tudja elérni.