2017.12.15.
Jó helyen vagyok
A
Nemzetpolitikai Államtitkárság két, a külhoni magyarság támogatására
létrehozott ösztöndíjával tehetséges, hazaszerető
fiatalokat küld néhány hónapos szolgálatra a határokon túli
magyar közösségekbe. Harmadik, egyben utolsó cikkünk a témában
újra messzire kalauzolja az olvasókat, az Atlanti-óceán túloldalára,
az Amerikai Egyesült Államokba, a Kőrösi-ösztöndíjas Rácz
Eszter Annához, akinek szolgálata jelenleg is tart. Az ő esetében
az ösztöndíjas kiküldetés nincs egy adott helyszínhez kötve.
Néhány hónapot Michigan államban töltött, beszélgetésünkkor
pedig Washington D.C.-ben tartózkodott. Lelkesen beszélt az
eddig megélt tapasztalatokról, és mindig eszébe jutott egy másik
történet.
Az
öt hónap alatt bármerre voltam, azt éreztem, jó helyen vagyok
Érkezésekor
Eszternek már nem okozott nagy meglepetést az, ami az amerikai
és a hazai mindennapok különbségeiből adódik, amit sokan
csak kultúrsokknak neveznek. Mert ott bizony minden köszönéskor
megkérdezik egymástól a bűvös „How are you?”-t, de ha a
gyanútlan magyar ember megpróbál válaszolni erre a kérdésre,
akkor már furán néznek. Hiszen ez csak a köszönés része,
nem egy igazi kérdés, a válaszra pedig senki nem kíváncsi. Ha
pedig valamire szükségünk van, megrendeljük és pár nap múlva,
vagy akár már másnap ott van a küszöbünkön. Hovatovább még
automatikus megrendelő gombot is tarthatunk otthon, hogy csak
megnyomjuk, amikor fogyóban a kávé vagy a mosószer. Történt
egyszer, hogy egy gyermeki kíváncsisággal megáldott, amerikai
kényelembe csöppent idegen talált egy ilyen gombot és nem
tudta mi az, ezért megnyomta, mert ugyan mi történhet. Aztán a
lakótársa megkapta az energiaital adagját egy fél évre előre.
Egy városi legenda szerint az eset egy Amerikában szolgálatot
teljesítő másik ösztöndíjassal történt meg.
Eszter nem először
járt már Amerikában. Korábban egy gyerektáborban volt segítőként
Pennsylvania államban, így túl volt már az első benyomás élményén,
amikor Kőrösi ösztöndíjasként megérkezett, de akkor nem
magyar gyerekeket táboroztatott. Mostani utazásában pedig az
eddig eltelt idő alatt pontosan a magyarság megélése volt a
legerősebb tapasztalata.
Az évek óta
Amerikában élő magyarokkal való személyes találkozások
hagyták benne a legmélyebb nyomot. „Nagyon sokféle emberrel
ismerkedtem meg, és mindegyik egy-egy ajándék volt számomra,
mert tényleg nagyon jó emberekkel hozott össze a Jóisten itt
kint. Mindenkit mintha már ezer éve ismernék, pedig csak fél
éve, pár hónapja” – mesélte.
Esztertől
megtudtuk, Debrecenben született és ott is nőtt fel.
Megosztotta velünk egy élményét, amikor találkozott egy úriemberrel,
aki szintén Debrecenben végezte tanulmányait annak idején, és
amikor ez kiderült, a férfi kérdéseinek se vége, se hossza
nem lett. Mindent tudni akart a városról, ahol fiatalkorát élte.
„Hosszú évek óta nem volt Debrecenben. Csillogó szemekkel érdeklődött
örömében… és bánatában. Nagyon boldog volt, hogy végre
beszélgethetett egy debrecenivel” – emlékezett vissza.
Eszternek pusztán azzal sikerült örömet szereznie, hogy
Debrecenről beszélt. Ekkor döbbent rá arra, hogy nem kellenek
világmegváltó törekvések ahhoz, hogy értelmét érezze ottlétének.
Nem az egész amerikai magyarságról kell kilenc hónapig
gondoskodnia, hanem ilyen és ehhez hasonló, személyes találkozásoknak
kell történnie.
Azt hittem idáig nem jut el a pálinka
Eszter amióta
csak megérkezett, bőröndből él, ő amolyan „utazó KCSP-s”,
de ezt nem tartja vállalhatatlanul nehéz feladatnak. Annál is
inkább, mert kezdettől fogva megkapott minden segítséget, amit
csak várhatott és gyorsan befogadta a közösség. Megdöbbenéssel
és elismeréssel beszélt arról, amit a Csipketáborban élt
meg, érkezése után mindössze tíz nappal. Az egyik pillanatban
még alig ismert valakit, a másikban már azt vette észre, olyan
atmoszféra veszi körül, amiben otthon érzi magát. Mintha nem
is az óceán, hanem csak az országút túloldalára ment volna.
Azonnal megtalálta a helyét a nagy sürgés-forgásban és könnyen
feloldódott mulatság és munka egészséges harmóniájában. A
Csipketáborba szerte Amerikából érkeznek résztvevők minden
évben. Beszélgetésünkkor a tábor legfényesebb pillanataira
emlékezett vissza. Minden este táncház volt, amire Eszter így
emlékszik: „Lenyűgöző volt, ahogy egy-egy idősebb ember is
felállt és táncolta a legényest. Mintha újra a fiatalságukat
élnék meg szeretett hazájukban.” A tábor nagyszabású gálaesttel
zárult, ahol a gyerekek megcsillogtathatták a népzene- és néptánctudást,
amit a héten magukba szívtak. Itt aztán igazán érezni
lehetett a magyarság ízét. Időnként szó szerint is. A tábor
ugyanis nemcsak gyerekeknek szólt és a felnőttek nemcsak a
magyar zenét és táncot, hanem a finom magyar pálinkát is jó
kedvvel élvezték, nem sajnálva ezt Esztertől sem. Ottléte
alatt sokszor fejezték ki irányába vendégszeretetüket ilyen módon.
Ehhez azt is érdemes megemlíteni, hogy az Amerikában élő
magyarok az itthoni nedűk közül mindig csak a legjobbat viszik
magukkal. Így van ez egyébként a magyar kultúrának sok más
hazulról elvitt részével. Akik őrizni akarják az identitásukat,
jellemzően a legszebbet, a legjobbat igyekeznek megőrizni és
továbbadni.
Hálásak és megbecsülik az embert
A Csipketábor
csak egy a sok program közül, amelyekben Eszternek volt alkalma
részt venni és segíteni. Egyik fő feladata a Magyar Baráti Közösség
által évente megrendezett ITT-OTT Találkozó szervezése volt.
Cserkésztáborban is járt, sőt ahogy ez más ösztöndíjasokkal
is megtörtént már, nagy valószínűséggel őt magát is cserkésszé
fogják avatni. Magyar cserkésszé, Amerikában. Rendkívüli élményt
jelent számára megtapasztalni azt a sajátos öntudatot, ami az
ott élő magyarokat jellemzi és ennek része az is, hogy a
mindennapokban egyébként csak angolul beszélő gyerekek a cserkészfoglalkozásokon
egymás közt szinte mindig magyarul beszélnek és már az egészen
fiatalok is tudatosan odafigyelnek erre. Amit pedig ő hozzá tud
tenni a programokhoz, azt mindig nagy hálával fogadják, legtöbbször
megköszönik, bármilyen apróság legyen is az. Ahogy az ottani
magyarok életérzéséről egyik barátja, Szénás Zalán írt,
nagyon átérezte az utóbbi hónapokban: „Sűrűn csillagos
volt az ég. Imádkoztam egyet és a csillagokkal szenderültem álomba.
Ha most felnézek az égboltra, akkor ugyanazt látom, mint akkor.
Nézz fel fiam. Látod, hogy mennyire messze vannak a csillagok
hozzánk képest és hogy mégis mennyire közel vannak egymáshoz?
Minden csillag az égen egy-egy magyar ember és ahogy láthatod,
van amelyik közel van egymáshoz, van amelyik távol van mindentől
és mindenkitől, de magyar. És az egész égbolt a világ.
Mindenhol ott vagyunk és türelmesen várjuk, hogy hazatérhessünk.
Együtt legyünk, eggyé váljunk.”
***
Túl mindhárom beszámolón, három különböző emberrel
beszélgetve a világ három, egymástól távoli pontjáról, sok
szívmelengető történetet hallottunk. A három ösztöndíjas
igen különböző módon élte meg saját feladatát, egy valami
mégis közös mindhármukban. Ez pedig a személyes jelenlét
ereje, amit semmilyen más támogatás nem pótolhat. Ebben kel életre
az anyaország gondoskodása az onnan érkező által. Talán
ebben van a Kőrösi- és Petőfi-ösztöndíjprogramok igazi
ereje. Talán ez az, ami olyan sikeressé teszi az egészet.
Széplaky Bálint
|