2017.12.15.
Értékteremtő
egyszemélyes színház
A legkisebb faluba is el kell juttatni a kultúrát
Zorkóczy Zenóbia
színművésznő a Hargita megyei Székelyudvarhelyen született.
Tanulmányok:
1992–1994 között a budapesti Hangár Hangszíni Tanoda hallgatója;
1995 és 1999 között elvégezte a kolozsvári egyetem színművészeti
szakát.
Jelenleg a kovásznai
Laborfalvi Róza Alapítvány vezetője, melynek szakterülete a
kultúra, a művelődés és a hagyományőrzés. A szervezet célja
kulturális vidékfejlesztés, interkulturális tevékenység,
valamint a kulturális esélyegyenlőség megteremtése.
Pályakép:
1989–1990 között a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház,
1990–1992 között a gyergyószentmiklósi Figura Színház
munkatársa, 1994–1995-ben a Temesvári Állami Magyar Színház
művésze volt. 2000–2001-ben a Temesvári Állami Magyar Színházban
dolgozott. 1999-től önálló műsorokkal, monodrámákkal lép
fel magyar közösség előtt Erdélyben, Magyarországon, Ausztriában,
Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban,
Hollandiában, Kanadában.
Egyéni műsorok:
Jean Cocteau: Emberi hang (monodráma). Bemutató: 1999. november
2., Temesvári Állami Magyar Színház; Föltámadott a tenger…
Bemutató: 2001. október 6., Millenáris Központ, Budapest;
Sanzonok hangján. A magyar sanzon és a korabeli Budapest.
Bemutató: 2001. november 30., Müncheni Magyar Katolikus Misszió;
Heute ist Morgen – Ein Abend in Transilvanien mit Zenóbia Zorkóczy.
Bemutató: 2002. január 28., Heppel und Ettlich Theater, München;
Menjünk Betlehembe. Adventi műsor zene- és irodalomkedvelőknek.
Bemutató: 2004. december 1., Hannover; Kiálts Arad felé… Ünnepi
megemlékezés a vértanúk emlékére. Bemutató: 2005. október
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest; Dalol a honvágy. Wass
Albert-est. Bemutató: 2006. augusztus 27., Kovászna, református
templom; Mosolyra biztató dal. Gyermekműsor 3–7 éveseknek.
Bemutató: 2007. január 29., Kézdivásárhely, Vackor Óvoda; A
székelyek. Irodalmi összeállítás a mindenkori székely emberről.
Bemutató: 2007. augusztus 18., Sepsiszentgyörgy, Háromszéki
Magyarok Világtalálkozója; Kit szeretnek a nők? Vidám zenés
irodalmi est a szerelemről. Bemutató: 2008. szeptember 20., Barót,
Művelődési Ház; Szeretném, ha szeretnének… Ady Endre-emlékest.
Bemutató: 2009. január 31., Árkosi Művelődési Központ; Túl
az Óperencián. Gyermekműsor. Bemutató: 2009. június 1., Árkosi
Művelődési Központ; Szívedet hallgatom… Magyar szerelmi líra
dalban és versben. Bemutató: 2012. február 2., Árkosi Művelődési
Központ; Rosszcsont Zénó jó szeretne lenni. Interaktív
gyermekműsor. Bemutató: 2012. február 2., Árkosi Művelődési
Központ; Zénó az elképesztő madárijesztő. Interaktív
gyermekműsor. Bemutató: 2014. szeptember 23., Árkosi Művelődési
Központ.
Amikor egyeztettük az interjú időpontját, éppen
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében turnézott. Melyik darabbal, és
kiknek szólt a műsora?
– Előadásom címe: Zénó, az elképesztő madárijesztő,
ezt a darabot három éve játszom. Erdélyben nagyon sok helyen
voltam vele, s mivel nagyon szeretik a gyerekek, arra gondoltam,
hogy ezt mindenképpen elő kell adnom Magyarországon, és az egész
Kárpát-medencében. Szeretném jobban megérezni az összmagyarság
szellemi-lelki világát, ezért „lelki térképet” kívánok
készíteni. Mivel interaktív előadásaim vannak, megtudom az őszinte
válaszokból, hogy egyes helyeken miként gondolkodnak, vagy
hogyan élnek a gyerekek. Így látom, hogy hol milyen problémával
kell szembesülniük. Az ezekre való rálátás segít a témaválasztásban,
az előadói módszerek megválasztásában, az irodalmi anyag kiválasztásában,
mert ahol nincs megfelelő szókincskészlet, hiába viszek
sziporkázó szövegeket. Csakis egyszerűségükben kiváló szövegekben
gondolkodhatok helyenként. Mert a szövegértés szintje nagyon különböző
a Kárpát-medencében, ezért mindenre fel kell készülni. A szövegértési
hiányosságokat játékokkal segítem, mert a gyermek figyelme
lankad, ha nem érti az ékes magyar szavakat. A nyelvi
szempontokon túl a gondolkodásmód is érdekel. Például Csík
környéken, ahol katolikusok vannak zömében, azt tanácsolják
nekem, „Rosszcsont Zénónak” a gyerekek, hogy menjek
templomba és gyónjak meg, Gyergyó környéken mondták, hogy ne
legyek hitvány, segítsek a szüleimnek a fát behordani.
Kelet-Magyarországon Zénónak a madárijesztőnek azt tanácsolták,
mikor munkát keresett, hogy legyen közmunkás.
Akkor ez egy burkolt közvélemény-kutatás?
– Talán, de
csak a magam számára, hogy megrajzoljam az említett „lelki térképet”.
Többször végigjártam a fél Kárpát-medencét, s kíváncsi
vagyok arra, hogy a magyarok hol hogyan éreznek, és mik a
gondjaik – mert ezek alapján szeretném elkészíteni a jövőbeli
műsoraimat.
Felnőtteknek szóló előadásai is vannak. Felnőtt-, vagy
gyermekközönség előtt egyszerűbb fellépni?
Azért is készítek gyermekelőadásokat, mert így
szeretnék hozzájárulni az életminőségük javulásához, a
tudásuk fejlesztéséhez
– A felnőttek megnézik az előadást, s ha nagyon
tetszik a nézőnek, meghatódik, esetleg ír egy kedves levelet
nekem, de mégis úgy éli tovább az életét, mint a darab
megtekintése előtt. A gyerekközönség már más, tőlük nem
csak visszajelzést kapok, hanem észrevettem, hogy akármilyen
kicsiny faluban, még a legszegényebb sorsú gyermekekre is tudok
hatni egy-egy gondolattal, egy-egy helyzettel. Érzem, hogy megvan
a lehetőség, hogy bennük kivirágozzék egy-egy gondolat. A jövő
a gyermekeké. Azért is készítek gyermekelőadásokat, mert így
szeretnék hozzájárulni az életminőségük javulásához, a
tudásuk fejlesztéséhez. Amúgy a szakmánkban a gyermekműsor
mostohagyermek, egy lekezelt műfaj. Ez pedig még egy ok számomra,
hogy az aprónépnek készítsek produkciókat.
A gyerekek gondolom, nem kíséret nélkül nézik meg a
nekik szóló előadásokat. Hanem rokonaik viszik el őket a
helyszínre.
– Legtöbbször pedagógusok viszik el a gyerekeket az előadásokra.
Sajnos olyan világot élünk, amiben még az értelmiségi szülők
sem járnak gyakran színházba. Talán azért, mert nem könnyű
időt szánni ilyesmire, ebben a felgyorsult világban. A szülők
jó része pedig nem is igényli azt, hogy ők és csemetéik színházba
járjanak, távol tartják magukat a kultúrától. Ezért, arra
kell alapozni, hogy a gyerekeket az iskolákon keresztül lehet a
legkönnyebben elérni. A pedagógusok sokat segítenek, és a
szegény gyerekek ingyen is megnézhetik az előadásokat.
Tehát kulturális esélyegyenlőségről van szó?
– Pontosan. Böjte atya gyermekotthonaiban is azért turnéztam
egy pályázat által, mert a belépődíjas előadásokra a szegény,
árva gyerekek nem jutnak el.
Ma, mikor már egy óvodás gyerek okostelefonnal játszik,
akkor el lehet érni, hogy színházi előadásokra jöjjenek?
– Újfent a pedagógusok felelősségét említem; nekik
finoman, de rá kell beszélni a gyerekeket a csoportos színházlátogatásra.
Onnantól már a művész felelőssége, hogy olyan előadást
hozzon létre, amire a gyerekek odafigyelnek. Fontos jól felépíteni
a tematikát, megfelelően dramatizálni, sok humort vinni az előadásokba
és játékosságot. Ez mind művészi technika, tudás és ráérzés
kérdése.
Előfordul, hogy előadás közben a visszajelzések
miatt egy-egy műsort megváltoztat? Kihúz belőle, vagy
belecsempész valami újat?
– Sosem rövidítem le előadásaimat, csak azért mert
kevésbé fogékony a közönség, ha erre gondol. Esetleg újabb
megoldásokat keresek. Művészi kötelességem megbirkózni a
feladatokkal. Különben a legnehezebb helyzetekben születnek a
legsziporkázóbb reagálások, játékok. Kedvelem a kihívásokat,
mert frissen, éberen tartanak. Így jövök rá újabb lehetőségekre.
.Már szinte tudom, melyik másodpercben történhet valami olyan,
ami a figyelmet elterelheti, ezért akkor azonnal jön egy
„feloldás”, vagy „felütés”. Előadás közben nekem
kell fegyelmezni a gyerekeket apró trükkökkel, ezért lényeges,
hogy széles művészi eszköztárral rendelkezzem, hogy nagyon játékos
legyek és spontán, de ami a legfontosabb, a hitelesség.
Apropó felnőttek. Mit gondol, egy színésznek lelke mélyén
meg kell maradnia gyereknek? Hiszen a gyerek is játszik, igaz ő
ezért nem kap pénzt.
– Őszintén: annyira nem fizetnek meg, amennyi munkát
belefektetek egy darabba. De ha ingyen kellene fellépnem, akkor
sem mondanék nemet, mert szeretek a gyerekeknek játszani. A pénz
számomra ráadás, anyagi elismerést jelent. Nem győzőm ismételni,
hogy szeretem ezt a munkát, missziót, hivatást. Ami kihívással
jár, mert egy turné alatt naponta két-háromszor is fellépek,
más-más helyszíneken, azt sem tudom előre, hogy ott mi vár rám,
milyen tér, milyen akusztikai viszonyok, hány gyermek, milyen
lesz a fogadtatás, és mégis mindegyik gyereket meg kell győznöm
arról, hogy jó ez a játék. Előfordult, hogy nehezen kezelhető
gyerekek már az előadás elején mocorogtak, rosszul
viselkedtek, s azt mondtam nekik, ha így folytatják többet nem
jövök erre. Erre szinte rimánkodva kértek: „csendben leszünk,
csak gyere.” De nem feledtem el a kérdését: nem hiszem, hogy
meg kell maradnunk lelkileg gyereknek, ezt a megfogalmazást nem
is szeretem. Az biztos, hogy nem szabad elfásulnunk, tiszta kell
maradjon a lelkünk, a játékosság pedig a könnyed lélekből
árad. Ezért fontos az egyensúly az életünkben. Mindenki tudja
magáról, hogyan képes egészségben, szépen élni, s közben
adjon valamit társainak, és szeresse a gyerekeket. Én minden
gyereket szeretek, nem csak a sajátomat.
Nevelő munkám része, hogy elmagyarázzam, rajtunk kívül
mások is élnek, és ha „téged meghallgat a többi gyerek,
akkor te is hallgasd meg őket”
Említette, hogy mekkora energia szükséges egy előadássorozathoz.
A turné megszervezése, vagy a színjátszás a nehezebb?
– Mindkettőben adódnak nehézségek. Most már személyesen
keveset szervezek, inkább számomra készítik elő a turnékat.
Lehet, hogy csodálkozik, de szeretem a szervezőmunkát is, előadások
után néha teljesen pihentetőnek tűnik. Ha folyamatosan játszanék,
valószínű, hogy elfásulnék. 20 előadás után muszáj, hogy
legalább egy hétig mással foglalkozzam. Nem feltétlenül pihenésre
gondolok, hanem kertészkedésre, gazdálkodásra. Szeretek
szervezni is, bár annak is vannak árnyoldalai, hosszú idő, míg
egyesek felfogják, mit szeretnék a színpadon. A szereplésnél
pedig azt látom, hogy a mai gyerekek – tudom, általánosítok
– szinte semmit sem tisztelnek, és nagyon énközpontúak. Ha kérdezek
valamit, máris bekiabálnak: „én, én, én!”, és nehezen
tudják elfogadni, ha nem őket választom. Ha ilyenek maradnak,
akkor felnőttként egoisták lesznek. Nevelő munkám része,
hogy elmagyarázzam, rajtunk kívül mások is élnek, és ha „téged
meghallgat a többi gyerek, akkor te is hallgasd meg őket”.
Egyes helyszínekre egy-két év múlva visszahívják.
Észreveszi, hogy hatott a közvetett vagy közvetlen művészi
nevelése?
– Igen, ahová visszajárok, tudják, mikor kell csendben
figyelni, míg szavalok, és csak akkor szólalnak meg, ha kérdezek.
Tehát betartják a rendet. S ez nagyon lényeges, mert sok felnőtt
sem szereti a rendet, nem tervez, „bárhogy lesz, úgy lesz”
szerint él. Azt mondom a gyerekeknek, lehet sírni, kacagni, de közben
ne zavarjuk meg az előadást.
Ha nem sír, vagy nem nevet a gyerek, akkor honnan tudja,
hogy elérte műsorszámaival a célját?
– Látom a közönségen, folyamatosan kommunikálok velük.
Sokszor észreveszem, hogy pukkadnak ki a nevetéstől, de
befogjak a szájukat, hogy ne zavarjanak a versmondásban. Kolléganőmmel,
akivel nemrég Marosvásárhelyen Ady-estet tartottunk, úgy éreztük,
nem volt jó, hogy azon az előadáson a nézőtér le volt sötétítve.
Szeretem látni és érezni a közönséget, ahogyan hat rájuk,
amit mondok, s közben beindítok egy energiakörforgást a
teremben.
Akkor ez mégsem egyszemélyes színház, ha kolléganőt
említ?
– Néha partnereim is vannak. Az Ady-estemen Reinitz Béla
dalait is énekelem, ezért egy zongorista hölgy kísér, Kovács
Réka. Visszatérve, nem szeretem, ha a néző sötétségbe
burkolózik. Nem szeretem a „negyedik falat”, az a színház műfaja,
ahol a színészek inkább egymásra figyelnek. Én a közönséggel
együtt lélegzek, egymásból, egymás figyelméből táplálkozunk,
egy kissé ezért is transzcendens megközelítés ez.
Ének a pingpongasztalon
Művésznő kisgyermek korában járt színházba?
– Kovásznán töltöttem gyermekkoromat, és 9. osztálytól
a sepsiszentgyörgyi színház bérletes előadásait néztük
meg. Viszont már 1–4. osztályos koromban magamtól kezdtem el
szerepelni. Ez a véremben volt. Például az iskolában egy
pingpongasztal tetején énekeltem” megjelenítettem” Albanót
és Romina Powert is. Itthon, barátnőmmel tűsarkú cipőben, a
tükör előtt adtunk elő zeneszámokat. 14 éves koromban
beiratkoztam a kovásznai diákszínjátszó-csoportba, ahol Magdót
alakítottam. Annak idején Nánai István színházkritikus azt
írta, hogy a legjobb Énekes madár, amit látott a miénk volt.
Megelőzöm a szokásos kérdést: nem volt színész a szűk családban,
így nem tudom, honnan eredt ez az ambíció.
Senki sem akarta lebeszélni erről a pályáról,
melynek igen sok a buktatója?
– Eleinte édesanyám, de rájött, hogy eléggé makacs
vagyok, és úgyis azzal foglalkozom majd, amit szeretnék. Ezt
akartam, ezt csináltam, bár nem jutottam be azonnal a főiskolára,
mert 1989-ben csak egy női és egy férfi hely volt. De a sors
kegyes volt hozzám, mert felvettek a Figura Stúdióba. Onnan
utam a budapesti Hangár Hangszíni Tanodához vezetett. Az ott
folytatott tanulmányaim után rövid ideig a Temesvári Állami
Magyar Színháznál voltam, és oda a kolozsvári színművészeti
főiskola elvégzése után ismét visszatértem. Amikor elhagytam
a kőszínházat, akkor önállóan folytattam hivatásomat, örömmel,
mert rengeteget játszottam egyedül is.
2001-ben miért döntött úgy, hogy otthagyja a Temesvári
Állami Magyar Színházat, és már csak egyéni műsorokkal lép
fel?
– Ez sorsszerű volt. Megismertem gyermekem édesapját,
volt férjemet, aki Németországban dolgozott. Akkor már párhuzamosan
adtam elő az önálló műsorokat a színházi fellépésekkel, a
Laborfalvi Róza Alapítvány is működött, melynek szakterülete
a kultúra, a művelődés és a hagyományőrzés. Megbeszéltük
férjemmel, hogy kimegyek Németországba, de folytatom az önálló
műsorokat – ahol csak ezzel foglalkoztam.
Ez az az időszak, ahogy életrajzában is olvasható,
amikor Münchenben lépett fel?
– Igen, de nem csak ott, hanem Németország legalább hat
városában, Hollandiában, Svájcban, Belgiumban, Franciaországban,
Ausztriában – a nyugati magyaroknak. Visszajártam Magyarországra
és Erdélybe is szerveztem turnékat.
Nem nehezebb egyedül lenni a pódiumon, mint társakkal?
Hiszen csak magára koncentrál a közönség.
– Valóban nem könnyű elindulni az önálló műfajban.
Hatalmas erő és tapasztalat kell ahhoz, hogy egy órán keresztül
fenntartsuk az érdeklődést, ahogy ahhoz is, kinek mit és
hogyan adjunk elő. Ehhez kell egy gyakorlati terep; kicsiben kéne
kezdeni, és megismerni saját képességeinket, melyeket
folyamatosan szükséges fejleszteni. Szerencsém volt, mert még
főiskolás koromban játszottam olyan monodrámát, amit
megrendeztek. A temesvári színházzal koprodukcióban került
sor vizsgaelőadásomra, Jean Cocteau-tól az Emberi hangra. Ezzel
a darabbal kezdtem el turnézni, bár Erdélyben akkor még furcsán
fogadták ezt az önálló műfajt, Magyarországon viszont kiváló
volt a fogadtatása. Mivel láttam, hogy Erdélyben nem egyszerű
a szervezés, ezért visszatértem a Temesvári Színházhoz. Tehát
időbe telt, míg az önálló műsoraimmal teret nyertem, hozzászoktattam
ehhez a lehetőséghez a közönséget. Ezelőtt 17 évvel nem
volt jellemző nálunk a szabadúszó, önálló produkciókkal tájoló
színész. Nyugat-Európában nagy szerencsém volt, és a mai
napig hálás vagyok az ottani magyar közösségek jóindulatáért,
hogy minden segítséget megadtak nekem, a pályakezdőnek. Hozzáfűzném,
hogy Nyugat-Európában láttam olyan modelleket, melyekre itthon
Kelet-Európában hiába várok azóta is. Vannak országok, például
Franciaország, ahol az iskolák kapnak egy anyagi keretet,
melyekből művészeket hívnak meg (színészeket, zenészeket,
festőket, költőket), azért hogy a művészetről előadjanak,
hogy előadásokat tartsanak. Ez a legegyszerűbb módja a szép
iránti érzék fejlesztésének. Így oldódhatna meg a leghatékonyabban
az, amiért én is küzdök, az a fajta esélyegyenlőség, ami a
gyermekek művészeten keresztüli szórakoztatását, nevelését
illeti.
Saját maga rendezője. Nincs próbaközönsége, akinek
reakcióiból tudja, hogy hol kell javítani, módosítani?
– Lassan állnak össze a produkcióim, s az anyaggyűjtés
folyamatában felolvasok fiamnak – aki nagyon jól ismeri a kortárs
magyar irodalmat, ezért bízom értékítéletében – szövegeket,
aki azonnal megmondja, ha az unalmas, vagy éppen nagyon vagány.
Így gyerekelőadásaimat fiam életkorának megfelelően készítem
el. Amikor óvodás volt, akkor óvodás korú gyermekeknek szóló
előadásokat állítottam össze, és így haladtunk az idővel.
Tudom, hogy a gyerekek szeretik a humort, ami gyermekelőadásaim
fő elemévé vált, annak ellenére, hogy az egésznek van
filozofikus, jelképes háttere.
Ezeket az előadásokat ön írja? A Zénó-történetek
művésznő fejéből pattannak ki?
– Az első a téma, amihez anyagot gyűjtök, majd
felkutatom azt a vezérszálat, ami odavezet, hogy milyen
dramaturgia mentén induljak el. A műsor felépítése után azt
bemutatom a gyerekeknek, és látván a reakcióikat, ők azt
folyamatosan alakítják, így sokszor improvizálok.
Mindegy, hogy mekkora a színpad, a „játszótér”?
– Szépirodalmi anyagból dolgozom, verseket szavalok, s közéjük
írtam az összekötő szövegeket. Dacból kezdtem el verses műsorokkal
foglalkozni, mert pályám elején azt tanácsolták, zenés előadást
készítsek, mert amiben nincs zene, azt nem lehet eladni. Ezért
elhatároztam, megmutatnom a közönségnek, hogy az értékes
versek izgalmasak, nem unalmasak, jól előadhatók. Tíz éve próbálom
bizonyítani, hogy az igazi jó gyerekversek nagyszerűen tolmácsolhatók,
és nagyobb hatásfokúak sokszor, mint a dalok. Versmondóként lényeges
számomra a visszhangmentes tér – különben nem tudok a
hanggal játszani. Szeretem, ha félkörös megoldásban, négy-öt
sorban ülnek előttem a gyerekek. Akkor sokkal jobban meg tudom
őket közelíteni, mintha hátrébb lennének. A színpadot is
szeretem, a pulpitust, mert a gyerek az egész figurát akarja látni,
tetőtől talpig. Ha nem látja, nyújtózkodik. Vannak azért
bonyodalmak, mikor a szervezőkkel szinte harcolni kell, hogy
tegyenek be térmikrofonokat a terembe, mert ha mikrofont tartok a
kezemben, az akadályoz a mozgásban.
Sokat jár vidékre, kisebb településekre is. Elmondható,
hogy ez egy egyszemélyes kulturális vidékfejlesztő program?
– Valóban az, és éppen az esélyegyenlőség nevében
hoztam létre a Laborfalvi Alapítványt. A nagy színházak régen
is és most is ritkán adnak elő vidéken, ahol pedig nagyon sok
tehetséges gyerek él. Számomra pedig élményt jelent, hogy
megismerhetem anyaföldem, és a Kárpát-medence kis településeit.
Az, hogy Erdélyben, a szórványban, Magyarországon
vagy Nyugaton lép fel, mennyire befolyásolja? Eltérők a nézői
reagálások?
– Előadásaimat a budapesti, a bécsi, a kolozsvári, a délvidéki,
felvidéki magyar gyerekek ugyanolyan jól fogadjak. Innen látszik,
hogy egy a magyar kultúra, hogy a határok még mindig nem választanak
el. Viszont megtörtént, hogy két szomszédos falu közönsége
teljesen eltérő. Egyik helyen fegyelmezettek a gyerekek, a másikon
pedig nagyon nem. Sok függ a szövegértéstől, a felszabadultságtól,
a viselkedéskultúrától, a kreativitástól. Nagyon eltérő
kulturális szintek vannak a Kárpát-medencében, Erdélyen vagy
Magyarországon belül is. Fájó dolog, hogy tehetséges
gyermekek leragadnak, mert rossz a környezetük. Nincs, akitől
impulzusokat kapjanak. Ezért tartom fontosnak munkámat. Néha úgy
várnak, mint az egyetlen lehetőséget.
Havonta hányszor lép fel?
– Egy turné alkalmából naponta kétszer-háromszor is.
Muszáj, így élnem, s lehet tíz ember helyett dolgozom. Csép Sándor
szerint egyszemélyes intézmény vagyok, én pályázom, én
szervezek, adminisztrálok, menedzselek, fejlesztek, dramatizálok,
szerkesztek, rendezek, díszletet, jelmezt tervezek, létrehozom a
kellékeimet, autót vezetek, számlázok, játszom és családanya
vagyok. Pihenésképpen kertészkedem. Tíz nap alatt játszom 20
előadást, majd hazamegyek, és itthon oldom meg a feladatokat.
Fiamnak mondom sokszor: hazajövök, és bepótoljuk az ölelést.
Be is pótoljuk. Mert amikor szerepelek százszázalékosan
beleadom magam, mikor pedig a fiammal foglalkozom, akkor százegy
százalékosan. Fiammal jó a viszonyom, mert mindent megbeszélünk.
Mikor úton vagyok, akkor is, és otthon is.
Közeledik Karácsony. Vannak az ünnephez kapcsolódó műsorai?
– Készítettem adventi műsort, szilveszteri kabarét –
s volt olyan időszak, mikor karácsonykor és szilveszterkor is négy
előadást tartottam. S egy adott pillanatban azt mondtam: ez így
nem mehet tovább. Még egy hetet dolgozom, december közepéig s
onnantól január közepéig semmit nem vállalok el. Fiammal síelni
megyünk, találkozunk barátainkkal, főzünk, sütünk, beszélgetünk.
Lassan lezárom az évet. A nyári vakáció idején sem dolgozom.
De azért lesz újabb Zénós-történet?
– Folytatom a Zénó-sorozatot, de előre nem reklámozom.
Ha elkészült, akkor majd beszélhetünk róla… Maximalistaként
azt szeretném, hogy az új produkció jobb legyen, mint a régebbi.
Ezért készülnek el már lassabban a darabok.
Nem ideggyötrő maximalistának lenni?
– Azért nem, mert saját ritmusomban élek. Ha úgy
gondolom, fél évet nem dolgozom.
A kertben gazdálkodó székely művésznő
Ezt megteheti? Akkor miből él?
– Mint említettem, a színészetből nem tudok megélni,
de szeretek játszani, és amíg tudok, ezzel foglalkozom. Viszont
az önellátásra állítottam be életünket, kertünkben gazdálkodom,
a pince és a kamra teli. A székely előtervező életmódot sajátítottam
el, s azt követem. Megtermelem, ami szükséges, és elraktározom
azokat, így alig járok üzletbe. Ezzel időt spórolok meg, mert
nem töltök órákat a neonfényes bevásárlóközpontokban. Sőt
hasznomra válik a heti két-háromszori gyomlálás, kapálás
– megéri kertészkedni, mert közben mozgok a friss levegőn.
Gyönyörű az erdélyi táj, főleg télen, Karácsony
idején. Hogyan látja, tudunk még ünnepelni, vagy csak a vásárlásra
figyelünk?
– A mammon mindenhol próbál uralkodni, még a kis
falvakban is azt nézik, ha a szomszédnak új televíziója van,
akkor nekem is olyan kell. Személyiségfüggő, hogy tudunk-e
magunknak megálljt parancsolni, s felismerjük-e az értékeket.
Az advent és a karácsony a számvetés ideje is, ilyenkor
elgondolkozom, mit tettem idén, tudok-e valamit még jobban
cselekedni. Nekem ünnep, ha segíthetek, ha megoldást találunk
valami fontos kérdésben. Igazi ünnepet nem adhat az embernek a
Teremtőn kívül senki, csak önmaga. Ha tette a dolgát, ha a jót
szolgálta, ha a békét, a megértést szolgálta. Ha egy kicsit
tanító, ha egy kicsit is példa tudott lenni.
Medveczky Attila
|