2017.12.15.
Az országos kérdéseket
az SZDSZ alárendelte pártpolitikai érdekeinek
Riba András László–Szekér Nóra: Dokumentumok a Magyar
Demokrata Fórum korai történetéből (1987–1989)
Dokumentumok…
Egy dokumentum hitelességével kapcsolatosan valamelyest eltolódik
a köznapi és a jogi értelmezés. Köznapi értelemben egy
dokumentum hitelessége elfogultsági kérdés, vagyis a megítélés
attól függ, hogy a dokumentum tartalmi és fellelhetőségi körülményinek
függvényében az egyén azt hitelesnek fogadja-e el vagy sem. A
hitelesség köznapi értelmezésében nincs szó arról, hogy a
dokumentum tartalmi és formai jegyei alapján annak hitelességét
objektív módszerek szerint kell megállapítani. A dokumentum,
hitelességének kérdése a legősibb kérdések közé tartozik,
miként annak hamisítása is. A történelmi hamisítványok
elemzése már nem ad segítséget a jelen és jövő tekintetében,
talán csak annyit érdemes megjegyezni, hogy az elemzésnek két
vonala van, az egyik a történelmi környezeti, technológiai háttér,
a másik a dokumentum összehasonlító értékelése. És akkor térjünk
rá a médiára, a sajtóra, mint befolyásolási eszközre, ami régóta
a liberálisok kezében van. Magyarországon a 18. század második
felétől a történelmi (elsősorban politikatörténeti)
megismerést alapvetően befolyásolja a sajtó, mint önálló
forrástípus és forrásbázis megjelenése.
Elterjedését
természetesen a könyvnyomtatás technológiájának tökéletesedése
hozta magával, mely ugyan korábban is ismert volt már
Magyarországon, de csak a 18. század közepén vált országos méretekben
elterjedtté és alkalmazottá. Másrészt ekkorra vált olyanná
a magyar (zömmel nemesi-értelmiségi) közélet, mely igényelte
az információ terjesztésének, továbbadásának intézményesítését.
A sajtótermékek alapegysége a hír. Hírnek azt a lényegében
önmagában alig-alig megjelenő információt nevezzük, hogy
hol, mikor, mi történt. A sajtó fő forrásértékét az újságlapokon
szereplő információkban jelölhetjük meg. Ezek az információk
viszonylag könnyen hozzáférhetők, kezelhetők stb. A sajtó,
mint forrásanyag három fő típusa: tudósítás, publicisztika
(kommentár), röpirat. A tudósítás nem más, mint valamely hír
közlése az olvasóval, tájékoztatása valamely eseményről,
figyelmének felkeltése stb. Amikor a cikk szerzője ehhez hozzáteszi
vagy érzékelteti saját álláspontját, valamely esemény kapcsán
kifejti saját, önálló nézeteit, ekkor kommentárról beszélünk.
Ha pedig ez a kommentár nem csupán álláspontot tartalmaz,
hanem agitatív célzattal ahhoz való csatlakozásra vagy
valamely – zömmel társadalmi vagy politikai – álláspont
elsajátítására szólít fel, akkor röpiratról beszélünk. A
röpirat legtöbbször önálló dokumentum, de ilyen jellegű szövegek
más újságlapok hasábjain is napvilágot láthatnak. A nem
pozitív szándékkal agitáló röpiratot nevezzük gúnyiratnak
(pasquillus). Egy sajtótermék jellemzésekor a legfontosabb
szempontok a periodicitás és a publicitás fogalmai. A
periodicitás a megjelenés gyakoriságát jelenti, nyilvánvalóan
egészen más típusú információkat tartalmaz egy napi- vagy
hetilap, mint egy havonta, illetve esetlegesen, rendszertelenül
megjelenő orgánum. A publicitás fogalma nem feltétlenül
azonos az adott sajtótermékből eladott lapok számával, vagy
éppen a kinyomtatott példányok számával. Publicitáson inkább
azt értjük, hogy hozzávetőlegesen mekkora közönséghez
juthattak el egy újságban leírt álláspontok, hírek, mekkora
olvasóközönségre gyakoroltak valamiféle hatást. A sajtó
szabadsága, a megjelenő orgánumok sokszínűsége egyben egy
adott korszak, egy politikai vagy társadalmi intézményrendszer
legfontosabb jellemzője is. Önmagában utal a vélemények
szabadabb vagy korlátozottabb voltára, az információ gazdagságára
stb. Magyarországon II. József uralkodása alatt és közvetlenül
utána enyhültek jelentősen a cenzúraviszonyok, amit a századfordulón
jelentős visszaesés követett (alig 4 lap jelent meg ekkor, ebből
is csak egy volt magyar nyelvű), a reformkor idején tapasztalható
„felfutás”, majd 1848-ban a sajtószabadság beköszönte önmagában
a politikai élet elevenségének, sokszínűségének vagy éppen
forrongásának volt világos bizonyítéka. A sajtó fontosságát
az adja, hogy abban olyan hírek, információk, álláspontok
jelentek vagy jelenhettek meg, amelyet más típusú levéltári
dokumentumban alig lelhetünk fel, illetve más formában találhatjuk
annak nyomát. Az újságírónak az volt az érdeke, hogy minél
inkább saját kora emberéhez szóljon, a sajtóban így szükségképpen
azok az információk jelentek meg, melyek a kortársakat érdekelték,
lekötötték, figyelmükre arra számot tarthattak. Hogy egy vármegye
közgyűlésén mi történt, a hivatali iratok legtöbbször csak
szűkszavúan, a hivatali használat igényeinek megfelelően rögzítették,
a sajtó azonban részleteiben, olvasóközönsége igényeihez mérten
szerette volna ismertté tenni ez eseményeket. A sajtó másik
jelentős velejárója a közvélemény kialakulása, hiszen
ugyanazokat az információkat szerezhették valamely politikai
eseményről az ország egymástól távoli részein élők is. Az
információ áramlásnak óriási szerepe lett a közízlés, az
azonos vélemények terjedése, de még a különböző divatirányzatok
egységes megjelenése kialakulásában is. Az újságok kiadása
mindig valamilyen társadalmi érdekhez kötött, valamilyen célt
szolgál, valamilyen réteget „célba vesz”. Lehetőleg meg
kell próbálni tisztázni az előfizető (vásárló) és a
lapkiadó közötti kapcsolatot. A sajtó forrásértékét információgazdagsága
adja. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az adott információk mennyire
hitelesek, mennyiben az újságírói fantázia, illetve érdek
termékei. Lehetőleg meg kell próbálni megítélni, hogy egy
adott információ mennyire „ment át” az újságot olvasó
gondolkodásába, milyen volt társadalmi, politikai fogadtatása.
Meg kell továbbá határoznunk, hogy milyen irányzathoz
sorolhatjuk az adott sajtóterméket, milyen esetleges réteg-igények
szolgálatában állhatott. (Például irodalmi, bulvár, gazdasági
vagy egyéb szaklap stb.)
A szerkesztők
1987-re teszik a kezdődátumot. Nos nézzük, mi történt
1987-ben – a teljesség igénye nélkül. Január 1-jén visszaállították
Magyarországon a kétszintű bankrendszert, újra megjelenhettek
a kereskedelmi bankok. Január 24-én A KISZ KB kiadta „Jövőnk
a tét” felhívását, amely célul tűzte ki a KISZ-tagok bevonását
az MSZMP programjának megvalósításába. Február 26-án a
Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának bukaresti ülésén
felszólalt Ceausescu, és súlyos vádakkal illette Magyarországot.
Ezzel a beszéddel megkezdődött a központilag irányított támadássorozat,
amelynek középpontjában a Magyarországon kiadott Erdély története
c. könyv állt. Június 25-én Losonczi Pál után Németh Károly
lett a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és
megalakult a Grósz Károly vezette új kabinet. Július 22-én
Mihail Gorbacsov szovjet vezető bejelentette, hogy a Szovjetunió
kész eltávolítani az összes közepes hatótávolságú nukleáris
fegyverzetet, beleértve a Szovjetunió ázsiai részében lévőket
is, az amerikai–szovjet INF szerződéssel összefüggésben.
1987. szeptember 27.: a Magyar Demokrata Fórum (MDF) megalakulása
Lakiteleken. November 15-én munkásmegmozdulás Brassóban. Erről
kevesen tudnak. A nélkülözés, a krónikus élelemhiány, a fűtetlen
lakások mellett a spontánnak indult munkáslázadást a túltelt
pohárba hullott csepp: annak híre váltotta ki, hogy a brassói
Vörös Zászló nevű kamiongyár munkásainak fizetését „a
terv nem teljesítése és a „selejtes exportcikkek” miatt ismét
levágták. A mintegy 20 ezer alkalmazottat foglalkoztató vállalat
munkásai fizetésük napján csupán rendes jövedelmük felét
kapták meg. Ennek következtében az éjszakai váltás nem állt
munkába, majd a sztrájkolók száma tovább nőtt az első váltással.
A munkások beverték a gyár ablakait, mintegy 4000 munkás gyülekezett
a gyárudvaron, és elhatározták, hogy a megyei pártbizottság
elé vonulnak. A menetben mintegy 400 munkás vett részt.
Jelszavaik először szociális jellegűek voltak: „A bérünket
akarjuk”, „Élelmet a gyermekeinknek”, „Áramot és
meleget akarunk”, „Kenyeret – kenyérjegy nélkül”. A város
központjába érve számos más dolgozó csatlakozott hozzájuk a
Brassói Traktorgyárból, a Hidromecanica vállalattól, de diákok,
tanulók, más lakosok is fölzárkóztak melléjük. Ettől
kezdve a megmozdulás politikai színezetet kapott, a tüntetők a
diktatúra, a kommunizmus, Nicolae Ceausescu elleni jelmondatokat
skandáltak. Az Ébredj román – 1990-től az ország himnuszává
vált – dalt énekelve felgyújtották a vörös zászlókat,
emberhez méltó életet követeltek. Behatoltak a pártközpontba,
ahol, a hétköznapi ember számára, csak igen ritkán hozzáférhető
„csemegékre” – téliszalámira, sajtra, déli gyümölcsre,
csokoládéra, Pepsi Colára – bukkantak, ezeket kidobálták az
utcára a pártdokumentumokkal együtt és felgyújtották
legszeretettebb vezetőjük arcképét. A menetbe azonban beszűrődtek
a Securitate ügynökei is, mások a járdán maradtak, „nézőként”
filmezték a tömeget. A tüntetést nem sokkal később könnygázzal,
farkaskutyákkal, páncélosokkal verték szét.
A szerkesztők a
bevezetőben kiemelik, hogy a rendszerváltás politikatörténeti
előzményeinek feldolgozását és bemutatását nagy kihívások
elé állítja a korabeli szervezetek dokumentumainak sorsa, elérhetősége,
továbbá állapota. A tárgykör levéltári kutatásokra épülő
szakirodalma, illetve forráskiadványai néhány kivételtől
(sajtó) eltekintve pártiratokból, állambiztonsági iratokból
merítenek vagy mutatják be azokat, míg a politikai szereplők
visszaemlékezéseik megírásához vagy megírásakor használják
föl a birtokukban lévő dokumentumokat. A rendszerváltó
politikai erők pártállami viszonyok közti kialakulása alapvetően
befolyásolta működésüket, az ebből fakadó sajátosságokat
az iratok több szempontból is magukon viselik. A politikai eseményfolyam
előrehaladtával az ellenzéki politikai erők – köztük az
MDF is – már szabad választásokra készülő politikai pártként
fejtették ki tevékenységüket. A kezdetleges vagy kezdeti
szervezeti állapotokon túljutva azonban belső viszonyaikban és
kifelé irányuló kapcsolataikban is fejlődést mutatnak, ez
pozitív értelemben szintén érzékelhető „írásbeliségükön”,
az iratok kezelésében.
A dokumentumok az
MDF-et a megszervezésétől mutatják be a politikai események fősodrában.
A válogatás tehát erre az időszakra érvényes amellett, hogy
egy meghatározott forrásbázisból történt az összeállítás.
Sajátos kontrasztok jelennek meg a kötetben, az első lakiteleki
tanácskozás publikálásának kérdésétől eljutunk a „négyigenes”
népszavazáshoz, amellyel közel azonos időben – a vezetésben
történt váltással – veszi kezdetét a választási kampányra
való előkészület. S ha már a „négyigenes” népszavazást
említettük, idézzünk az ehhez kapcsolódó dokumentumból.
Ennek a szerzők általi címe: A Magyar Demokrata Fórum
Budapesti Egyeztető Bizottsága által kibocsátott szórólap az
1989. november 26-ai népszavazással kapcsolatban, s kelt 1989
novemberében. Nem megyünk el, nem szavazunk! 1. Az SZDSZ azt állítja,
hogy az Országgyűlés által a munkásőrség megszüntetéséről,
a pártvagyon átvilágításáról és a munkahelyi pártszervezetek
megszüntetéséről hozott határozatokat népszavazással kell
megerősíteni, mert az Országgyűlés megfélemlítve, kényszer
alatt cselekedett. Így e döntések bármikor visszavonhatók.
Elfogadható-e ez az érvelés? Az érvelés nem fogadható el,
mert amíg jogállamban élünk, az Országgyűlés határozatai
mindenképpen érvényesek, ha viszont egy erőszakos visszarendeződés
keretében a fegyvereké lenne a szó, teljesen mindegy volna,
hogy e döntéseket megerősítik-e népszavazással, avagy sem.
Ha az SZDSZ komolyan gondolná ezt az érvet, elsősorban a pár héttel
korábban, hasonló körülmények között, ugyanezen parlament
által hozott sarkalatos törvények vonatkozásában kellett
volna a népszavazással történő megerősítést kezdeményeznie.
Ezt azonban nem tette, és ez a következetlenség rámutat az
SZDSZ akciójának igazi okára. 2. A népszavazás kezdeményezésének
az igazi oka a népszavazással történő köztársaságielnök-választás
elkerülése nem abból a megnevezett célból, hogy a köztársaság
elnökét az új, demokratikus parlament válassza meg, hanem azért,
mert az SZDSZ stratégái úgy mérték fel, hogy ebben a kérdésben
eredményes politikai harcot folytathatnak, ami növelné az SZDSZ
tekintélyét, szélesítené híveinek táborát. A másik három
kérdés, amelyekkel eleve nyitott kapukat döngettek, csak e főkérdés
álcázására szolgált. Szükség volt erre az álcázásra,
mert másként hogyan magyarázták volna meg az embereknek azt az
ellentmondást, hogy az SZDSZ alkalmasnak találja a lakosságot a
november 26-i népszavazásra, de nem tartja alkalmasnak arra,
hogy népszavazással válasszon köztársasági elnököt. 3. Az
országos kérdéseket tehát az SZDSZ alárendelte a pártpolitika
érdekeinek, és ebben az sem gátolta meg, hogy ez az országnak
200 millió forintjába kerül. (Itt teszem hozzá, hogy most a
liberálisok és balosok a kormányon kérik számon azt, hogy
mennyi pénzbe kerül a nemzeti konzultáció.) 4. Joggal merül
fel a kérdés, hogy ezek után érdemes-e elmennünk a november
26-i népszavazásra? Hiszen az országgyűlés mind a négy kérdésben
számunkra megfelelő döntéseket hozott. Ha az alacsony részvételi
arány miatt a népszavazás eredménytelen volna, akkor az Országgyűlés
által meghozott minden tekintetben helyes döntések maradnának
érvényben. Ráadásul távolmaradásunk azt az álláspontot is
kifejezné, hogy nem értünk egyet a demokráciával való ilyen
fajta játékkal, ami csak szűk csoportérdekeket szolgál, az
ország érdekeivel ellentétes, mert késlelteti a meghozott
helyes döntések végrehajtását. Többen otthon maradtak az
MDF-szimpatizánsok köréből, bár ismerek Budán olyan családokat,
akik elmentek szavazni, és egyedül a köztársasági elnök kérdésében
dacoltak az SZDSZ-szel, mert Pozsgayt akarták.
Tudjuk jól, hogy
az MDF-et alakulása óta antiszemitizmussal vádolták. 1989.
szeptember 14-én az MDF és a Magyar Zsidó Kulturális egyesület
tárgyalóasztalhoz ült az MZSKE Garay utcai központjában.
Jelen voltak az MDF részéről: Csurka István, Pősze Lajos,
Fasang Árpád, Foltányi Árpád, Nahimi Péter, a Magyar Zsidó
Kulturális Egyesület részéről: Kádár Iván (aki 4 évig
SZDSZ-es országgyűlési képviselő volt), Varga Sándor, Rózsa
T. Endre, Deák Gábor, Zala György, Gadó György (későbbi
SZDSZ-es képviselő, aki ha csak tehette, beperelt mindenkit), és
még három személy. Akkor Gadó György Ifj. Fasang Árpád
1989-es visszaemlékezése szerint kijelentette: hogy nem kívánnak
pártként tevékenykedni, de politikai kérdésekben hallatják a
hangjukat. Nyitottak minden politikai mozgalom felé, aki
elfogadja, hogy a magyar zsidóság az elmúlt századokban
Magyarországon értékteremtő erő volt. Ajánlatosnak tartja,
hogy zsidó képviselők legyenek minden pártban, s így legyen képviselve
a zsidóság a parlamentben. Csurka István kijelentette: az
MDF-ben nem tartjuk számon, hogy ki a zsidó, így zsidó képviselet
biztosítása az MDF-ben nem indokolt. Varga Sándor azt nehezményezte,
hogy Csurka nem ítélte el nyilvánosan az antiszemitizmust.
Csurka válaszában javasolta, hogy köntörfalazás nélkül beszéljünk-e
kérdésről. Köztudott hogy az MDF-et bizonyos körök –
politikai ellenfelek – antiszemitának tartják és ezzel
kapcsolatban az ő személye az első számú céltábla. A fokozódó
támadásokra nem reagál, mert azt méltatlannak tartja.
Mutassanak meg neki egész életművéből egyetlen passzust,
amely antiszemita ihletésű lenne!
A kiadvány célja,
hogy a rendszerváltás korai szakaszának vagy a pártállam késői
időszakának legfontosabb ügyeihez, politikai témáihoz
illeszkedve betekintést nyújtson az MDF szerepvállalásaiba,
amelyeknek a politikatörténeti szakirodalomban eddig nem ismert,
vagy be nem mutatott aspektusai vannak. A dokumentumokat a műfajhoz
illeszkedő kronologikus elv alapján állították össze a kötetben.
A forráskiadvány tematikus arányaiban megjelennek a kapcsolódó
kutatási irányok, megelőlegezve a Tanulmányok a Magyar
Demokrata Fórum korai történetéhez című kötetet.
(Riba András László
– Szekér Nóra: Dokumentumok a Magyar Demokrata Fórum korai történetéből
(1987–1989) – Válogatás a lakiteleki Rendszerváltó Archívumból;
Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017. Retörki-sorozat könyvek.)
M.A.
|