vissza a főoldalra

 

 

 2017.02.10. 

Aki bevezette a tűzzománc-oktatást Felvidéken

Ha a magam világát meg tudom teremteni grafikai, festői, zománcozói eszközökkel, akkor senkit sem kell utánoznom, és nem kell az aktuális trendet követnem

Kopócs Tibor grafikus-, festő- és zománcművész a felvidéki Nagykeszin született 1937-ben. 1952–54 között a Pozsonyi Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakán tanult, majd a Pozsonyi Magyar Pedagógiai Gimnáziumban érettségizett 1957-ben. 1961–66 között a Presovi (Sároseperjes) Pavol Jozef Safárik Bölcsészeti Egyetem Képzőművészeti karán képzőművészet–történelem szakon szerzett diplomát. (Tanárai: Tibor Gál grafikusművész, Jozef Bendík és Eugen Lehotsky festőművészek). 1986-ban ugyanitt államvizsgázott; művészettörténetből és esztétikából doktorált (PhDr.). 1966–1968 között Pozsonyban az Új Ifjúság című hetilapnál – műszaki szerkesztő, tipográfus –, majd 1968–1974 között Pozsonyban a Madách Könyv- és Lapkiadónál – illusztrátor és műszaki szerkesztő – dolgozott. Számos könyvet tervezett és illusztrált. 1974–1985 között Komáromban a Magyar Területi Színház (ma: Jókai Színház) díszlet- és jelmeztervezője, majd műszaki vezetője volt. 1985–1993 között szabadfoglalkozású alkotóművészként dolgozott. 1993-tól a gútai Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskolán rajzot tanított, majd miután a Szlovák Iskolaügyi Minisztériumtól megszerezték a tűzzománc oktatásának engedélyét – kidolgozta a módszertanát elméleti és gyakorlati oktatásra – tűzzománcot tanított, később (1995–96) igazgatója volt az intézménynek. 1997-től (nyugdíjba vonulása) szabadfoglalkozású alkotóművészként dolgozik; grafikával, festészettel, alkalomszerűen tűzzománccal foglalkozik, és rendszeresen szerkeszti az Atelier művészeti folyóiratot (immár 20 éve, negyedéves megjelenéssel). 1974-től tagja a Szlovák Képzőművészek Szövetségének. 1990-ben alapító tagja a Csehszlovákiai, majd (1993) a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának, 1998–2002 között pedig elnöke. 1995-ben alapító tagja a Komáromi Képzőművészek ’95 csoportjának, majd 2003-ban alapítója (és elnöke) a K.ART.E – Komáromi Alkotóművészek Egyesületének. 2014-ben ismét megválasztották a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága elnökének, amelyet Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete néven megújított és újraszervezett.

A zománcművészettel 1987-ben ismerkedett meg a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepen, melynek az óta is rendszeres résztvevője. 1998-tól az Atelier művészeti folyóirat társalapítója és főszerkesztője.

1974-től Révkomáromban él és alkot.

Díjak: Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2002); Posonium Művészeti Díj és Életmű-díj (2005)

Válogatott egyéni kiállítások: Erdélyi Ház, Sopron (2000); Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely (Szlovákia, 2002); Magyar Kulturális Központ, Prága (Csehország, 2002); Limes Galéria, Révkomárom (Szlovákia, 2005); Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár Galériája, Győr (2007), Limes Galéria, Révkomárom (Jubileumi kiállítás, 2012).

Válogatott csoportos kiállítások: A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep 30 éve, 1975–2004, Kecskeméti Képtár (2004); TMT 2005. évi országos kiállítása, Budapest, Pesterzsébeti Múzeum, Gaál Imre Galéria (2005); Szlovákiai magyar könyvillusztráció 1990–2005, Szlovák Intézet, Budapest (2006); Zene a képzőművészetben – Mozart és Bartók emlékezete, Csemadok Galéria, Komárom (Szlovákia, 2006); TMT 10 éves jubileumi kiállítása, Nyíregyháza, Városi Galéria (2007).

Válogatott szakirodalom: ifj. Gyergyádesz László: Kortárs magyar zománcművészet – Ungarische Emailkunst der Gegenwart – L’Emaille rie hongroise contemporaine. Kiállítás a kecskeméti Cifrapalotában, 1998. III. 21.–IV. 26.; Tanulmány-katalógus. Kecskemét, 1998; Lóska Lajos: Kopócs Tibor. In: Atelier, I, 1998/1.; Kopócs Tibor – Kreáció: illusztráció, grafika, tűzzománc, festmények. Katalógus. Szöveg: Eva Dénesová. Tatabánya, 2002; ifj. Gyergyádesz László: Kortárs magyar zománcművészet. In: Atelier, V, 2002/3.; Zománcművészeti Almanach 1975–2003. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepeinek és Alkotóműhelyének munkássága 1975–2003. Szerk.: Gyergyádesz László és Pap Gábor, Kecskemét, 2003.

 Filozófiai érdeklődésű alkotónak nevezték 70. születésnapján. Egyetért ezzel a megfogalmazással?

 – Kissé meglepett, amikor rám ragasztották ezt a „bélyeget”, mert sosem skatulyázom be magam, és nem is határozom meg konkrétan, hogy milyen irányban induljak el alkotásaimmal. Ha egy tanult művészettörténész úgy látta, hogy képzőművészeti munkáim filozófiai, bölcseleti elemeket tartalmaznak, az az ő szubjektív megítélése. Én ezen nem szoktam sokat füstölögni, sem elmélkedni. Ahogy lelkem mélyéből és az anyagból születnek az igények valamiféle tevékenységre, tehát kreációra, alkotásra – akár grafikára, festészetre, tűzzománcra, illusztrációra, könyvszerkesztésre –, az anyagban rejlő lehetőségek függvényében dolgozom. Tehát ösztönösen állok neki azoknak a feladatoknak, melyek belsőmből törnek napvilágra. Persze a munkáimba bele lehet értelmezni, magyarázni olyan dolgokat is, hogy azok megközelítik a bölcseleti megfogalmazást. Az, hogy ki mit lát bele alkotásaimba, milyen sztorit vél bennük felismerni, az már más kérdés, az a műítészek dolga. Igyekszem a képet képpé alakítani. Megvallom: szeretem, ha képeim kvázi olvashatóak. Azon túl, hogy képzőművészeti nyelvezete van egy-egy alkotásomnak, és ha bele tudok vinni olyan értelmezést, ami akár történeti, biblikus vagy szakrális jellegű, az már csak többletet ad a kép értékéhez – ha ezt értéknek lehet nevezni…

 Mi volt előbb, a grafikus, a festő vagy a zománcművész Kopócs Tibor?

 – Mindenképpen a grafikus. 1966-ban végeztem a sároseperjesi egyetemen, és akkor az érdeklődésem a grafika iránt volt a legerősebb. Annál is inkább, mert diplomám után Pozsonyban a Madách Könyv- és Lapkiadónál illusztrátorként és műszaki szerkesztőként dolgoztam. Később, 1986-ban egyik barátom felkérésére kiállítottam grafikáimat Szolnokon. Amikor Bokros László barátom – szegény már odafentről figyeli tevékenységeimet – megtekintette 30 kiállított grafikámat, felkiáltott: „Tibor, neked zománcoznod kell!” Bevallom, meglepett, mert addig a zománccal semmilyen kapcsolatom nem volt, nem ismertem ezt a technikát. 1987-ben Bokros Laci közbenjárására meghívtak a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepre, ahol megismerkedtem a tűzzománccal, és ebből egy „végzetes alkotói szerelem” vált. Ráéreztem ennek a munkának a gyönyörűségére. Mikor a tűzből kiveszi a művész az alkotást, akkor az még egy sárga, vörös, izzó massza, s mikor lehűl az anyag a vörösréz lemezen – az számomra egyenlő a csodával. A tűzzománccal már nem tudok gyakran foglalkozni, mert mostanság más feladataim vannak.

 Sőt, ön dolgozta ki Felvidéken a tűzzománc módszertanát elméleti és gyakorlati oktatásának módszertanát.

 – Ez már a ’90-es évek elején történt. Kevés olyan emberszabású iskola található Szlovákiában, mint a Schola Privata Gutaiensis, magyar nevén Gútai Magyar Tannyelvű Középfokú Szakmunkásképző Magániskola, amely külsejét tekintve is vonzó, szemet gyönyörködtető komplexum. Megálmodója, Szokol Dezső – későbbi barátom – 1991-ben alapította. Ő hívott meg oda rajztanárnak, s mikor megtudta, hogy tűzzománccal is foglalkozom, szinte kényszerített arra, hogy azt is tanítsam. Elmentünk a szlovák iskolaügyi minisztériumba, ahol előadtam azt, hogy mi mindent lehet zománcból készíteni. A hivatalnokok nem győztek csodálkozni, hogy ilyet is lehet tanítani. Végül is megadták az engedélyt, és a gútai magániskolában elindítottam a tűzzománc oktatását. Előtte ki kellett dolgozni hozzá a tanítás módszertanát. Most már magasabb szinten oktatnak Gútán tűzzománcot, mert közben beszereztek sok korszerű tárgyat, így kemencéket, rézlemezeket, zománc-alapanyagokat. Így mára már nagy híre van a gútai iskolának a felvidéki tűzzománcoktatásban.

 Tehát előtte a szlovákiai művészeti iskolákban nem is oktatták a tűzzománcot?

 – Azért nem oktatták, mert nem is nagyon tudtak róla. A tűzzománcot az ékszerkészítéssel párosítva alkalmazták. Az 1950-es évek elején a Pozsonyi Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakán tanultam, és ott erről nem is beszéltek, ahogyan az egyetemen sem. Tehát Gútán mi voltunk a kezdeményezők.

 Nézem munkáit, és nehezemre esik stílusokba besorolni azokat. Direkt nem követ meghatározó izmust, vagy az évtizedek során más-más irányzatok érdekelték?

 – Szlovákiában még a szocializmusban is nagyon szép és magas fokon művelték a festészetet, de főleg a grafikát. Például Albin Brunovsky zseniális grafikus, mestere Vincent Hlozník pedig kiváló grafikus- és festőművész volt. Őket viszont az állampárt idején félreállították, mert nem követték a szocializmus „művészeti” irányvonalát. Az említett művészek példaképeim voltak, így a nyomdokaikba lépve kezdtem el alkotni, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem az én utam, és a magam gondolatait, elképzeléseit próbáltam megvalósítani a grafika és festészet területén. Így a ’80-as évek elején született munkáimat már egyetlen izmusba sem lehetett besorolni – erre tudatosan törekedtem. Ha a magam világát meg tudom teremteni grafikai, festői, zománcozói eszközökkel, akkor nekem nem kell senkit utánoznom, és az éppen aktuálisnak kikiáltott irányzatot követnem. Így munkáim egyedinek tekinthetők.

 Fontos, hogy egy képzőművész ne csak egyvalamivel foglalkozzon?

 – Szerintem nem az a fontos, hogy a művész szinte összeharácsolja az ismereteket; nálam ez úgy alakult ki, hogy az egyik művészeti ág úgymond megtermékenyítette a másikat. Ami például grafikában jó ötletnek tűnik, az a zománcban már színeket kívánt.

 Azt szokták mondani, mindennek alapja a rajz. Már kisgyermek korában ügyesen rajzolt?

 – Én is azt vallom, hogy a képzőművészetben az alkotás alfája (és ómegája is) a rajztudás – ez még a legabsztraktabb művek készítésére is vonatkozik. Főleg az anatómiát kell ismerni, az ember és a tárgyak szerkezetét, anatómiáját. Szinte naponta kell rajzolni. A rajz igénye már alapiskolás koromban is bennem volt. Kedves emlékem, mikor sikerült egy szép hajót rajzolnom, és azt a tanárnőm kitette a faliújságra…

 Mégis mi vezette a képzőművészet felé? Családi indíttatás?

– Nem szégyellem; Nagykeszin, paraszti családban születtem. Senki sem volt a famíliában, aki vonzódott volna a képzőművészet felé. Édesanyám viszont támogatta „művészi ambícióimat”, így nem kényszerítettek arra, hogy maradjak a paraszti környezetben, hagyta, hogy a rajz felé orientálódjak. Így jutottam el a falumból, egy színmagyar közösségből a pozsonyi iparművészetire, ahol minden előadást szlovák nyelven tartottak.

Tény, hogy ebből a falusi közegből én jutottam el egy bizonyos művészeti szintig.

 Az szlovák nyelvű intézményekben érte valamilyen diszkrimináció?

 – Sajnos igen. 13-14 éves koromban kerültem Pozsonyba, kevés szlovák tudással, és így sértett az, amit velem szemben elkövettek. Szlovák tanárom, aki elvárta tőlem, hogy irodalmi szlovák nyelven beszéljek, direkt rossz jegyeket adott. Sérelmeim miatt kértem átvételemet a pozsonyi magyar gimnáziumba, ahol kitűnően érettségiztem.

 Senki sem akarta lebeszélni erről a pályáról, mely tudjuk „nem egy életbiztosítás”?

 – Sem akkor, sem most nem lehet tudni előre, hogy ki miként érvényesül ezen a pályán. Sok tehetséges gyereket felvesznek Pozsonyban, Budapesten is, de senki sem garantálja számukra, hogy tudásukból megélnek. Aki pedig nem követi a „trendet”, és nem tud olyant produkálni, amivel felhívja magára a figyelmet, a partvonal szélére kerül. Amint említettem, édesanyám támogatott, és senki sem akart lebeszélni a pályáról. Az egyetemen pedig olyan képzésben részesültünk, hogy az által taníthattam is művészi pályám gyakorlása mellett, így tudtam megélni, ahogy később az illusztrációból és a színházi díszlet- és jelmeztervezésből is.

 Jól veszem ki szavaiból, hogy az egyetemen csak szakpárban lehetett tanulni?

– Pontosan. 1961-ben, katonaéveim után, jelentkeztem a pozsonyi képzőművészeti főiskolára. Fel is vettek, és két-három társammal együtt, éppen az iskolaév megkezdése előtt, átküldtek Sároseperjesre olyan kísérleti jelleggel, hogy mivel ez egy bölcsészeti egyetem, ezért a képzőművészet mellé kötelező választani egy másik tantárgyat. Így esett a választásom a történelemre.

 Egy évtized múlva ledoktorált az egyetemen. Egy képzőművész számára miért lényeges a doktori cím?

 – Ez valóban furán hangozhat. Eperjesen kitűnő grafikus tanárunk volt Tibor Gál, s ő lett később a doktori vizsgabizottság egyik tagja. Üzent, hogy doktoráljak le, mert szerinte ez által jobban érvényesülhetek. Ledoktoráltam, de az élet mégis úgy hozta, hogy ennek soha semmi hasznát nem vettem. Ráadásul az akkori tananyag a marxista–leninista esztétikán alapult. A szocialista realizmusnak akkor sem volt igazán értelme, manapság pedig semmilyen. Nem akarom a doktori címemet bagatellizálni, de ez a valóság, s aki ismer, tudja, nem szoktam mellébeszélni, sem visszaélni vele.

 Említette az illusztrációt. Nem jelentett problémát, hogy nem szabadon, hanem egy bizonyos szöveg alapján kellett alkotnia?

 – Nem, mert a Madách Könyvkiadó partnerként együtt dolgozott például a magyarországi Móra, a Szépirodalmi és az Európa Kiadóval. Így az volt az elvárás, hogy ténylegesen igényes, európai színvonalú illusztrációkat készítsek. Tehát a szöveg alapján szabadon fogalmazhattam meg – nem kényszeríttek bele egy-egy sablonba – az illusztrációkat.

 Hogyan került a komáromi Magyar Területi Színházhoz, ami ma Jókai nevét viseli?

 – Az előzmény, hogy 1974 tavaszán megjelent Pozsonyban a Madách Könyvkiadóban Krivosík István színházigazgató, aki barátja volt Dobos Lászlónak és Fónod Zoltánnak, a kiadó vezetőinek. Behívattak az irodába, és kiderült, akkor már döntöttek sorsomról, mert Krivosík kijelentette, hogy nyártól a komáromi színházban dolgozom. Megdöbbentem, mert bár szívesen jártam színházba, de színházi vonzata egyik alkotásomnak sem volt ez idáig. Tehát bedobtak a mély vízbe. Rövid idő alatt el kellett sajátítanom a díszlet- és jelmeztervezéshez kapcsolódó ismereteket. Majd tíz évig dolgoztam a színháznál. Sőt az utolsó években kineveztek gyártásvezetőnek. Két év múlva azt mondtam, nem vagyok arra alkalmas, hogy a műhelyekben dolgozóknak parancsolgassak, állandóan ellenőrizzem őket, s 1985-ben eltávoztam a színháztól. Néhány évig szabadúszóként dolgoztam, majd a már említett gútai magániskolához kerültem.

 Négy éven keresztül ellátta a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága elnöki posztját, s később ezt újjáalakította Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete néven. Kik alkotják a megújult egyesület tagságát? Létezik valamilyen felvételi kritérium?

 – A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága 2014-re eltért eredeti küldetésétől, szinte csak papíron létezett. Néhányan úgy gondoltuk, hogy nem szabad elvesznie ennek a társaságnak, s megbíztak újra az elnöki teendőkkel. A posztot csak azzal a kikötéssel vállaltam el, ha megreformáljuk az egyesületet. Akkor javaslatomra nevet váltottunk, és az alapszabályt is módosítottuk. Egyesület tagja lehet minden szlovákiai magyar iskolázott képzőművész vagy olyan, aki nem végzett művészi iskolát, de aktív tevékenységet folytat, és minőségi alkotások kerülnek ki kezei közül, s ezt kiállításokon is bizonyítja. A megújult művészeti egyesület első fellépése a komáromi Limes Galériában megrendezett kiállítás volt Jelen-Lét címen. Ezt sok tárlat követte, még Brüsszelbe is meghívtak minket. Az ottani sikeres bemutatkozás után meghívást kaptunk Tőkés László püspök úrtól Nagyváradra. Tudja, itt Felvidéken a magyar képzőművészek egymásra vannak utalva, ezért nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elefántcsonttornyokban, elszigetelve éljünk. Előadásokat is szervezünk, tavaly ősszel Feledy Balázs művészeti írót láttuk vendégül, s most azt tervezzük, hogy Szakolczay Lajos művészettörténész barátunkat hívjuk meg. Örülünk neki, hogy felfigyeltek ránk a magyarországi művészettörténészek, ennek egyik bizonyítéka, hogy a még látható Ünnepi többszólamúság című komáromi kiállításunkat Novotny Tihamér nyitotta meg. Hála Istennek egyesületünk már nem a periférián létezik, hanem jelen van a magyar kortárs művészeti életben.

 1998-ban többedmagával megalapította az Atelier művészeti folyóiratot, amelynek a főszerkesztője. Az első szám beköszöntőjében olvasható: „párbeszédre és együttműködésre kérünk fel mindenkit, határon innen és határon túl, akik nemcsak átérzik a művészet egzisztenciális problémáit, hanem segíteni is akarnak rajta”. Ennek a párbeszédre való felhívásnak lett valami foganatja?

 – Azért alapítottuk meg a folyóiratot, hogy a kortárs magyar, főleg felvidéki képzőművészek számára bemutatkozási fórumot teremtsünk. 20 éve vagyok ennek a negyedéves periodikának a főszerkesztője, és visszanézve magam is elcsodálkozom, hogy milyen értékeket tudtunk megjelentetni. Sikerült közép-európai színvonalú lappá tenni az Atelier-t, mert nemcsak felvidéki, hanem erdélyi, vajdasági, kárpátaljai magyar képzőművészeket is bemutattunk, s legutóbbi számunkban a Szolnoki Művészteleppel foglalkoztunk. Nem tagadom, sok megpróbáltatásban volt részem a kiadással kapcsolatban, nehéz az anyagiakat megteremteni, az első években magam finanszíroztam a nyomdaköltséget, most pályázni kell, de az eredményre büszke vagyok. Jelenleg, nyugdíjasként hála Istennek azzal foglalkozhatom, amivel szeretnék, kikötések nélkül, s amihez van időm, olvasni és tanulni is. Szívvel-lélekkel szeretem az egyesületi, a szerkesztői munkát, és addig alkotok, amíg erővel bírom.

 

Medveczky Attila