2017.02.10.
Csurka István:
Korunk problémája
„Látni valamit,
aminek még nincs neve – írta Nietzsche az eredetiségről elmélkedve
–, amit még nem lehet megnevezni, jóllehet, mindenkinek a
szeme előtt van. Általában jellemző az emberekre, hogy számukra
valamely dolog neve teszi láthatóvá magát a dolgot.” Ez a
19. század vége táján könnyű kézzel papírra vetett
gondolat mai, 21. századi manipulációba és félrevezetettségbe
fulladó életünk alaphelyzetévé és meghatározójává vált.
A mai tömegember, aki előtt ugyanúgy ott állnak, vagy éppenséggel
felmerednek zengőn a jelenségek, mint a régi korok szerény, az
időjárást, a munkalehetőséget, a családalapítást vagy
szerelmet kereső embere előtt, azt hiszi, mindent lát, miközben
nem lát meg semmit. A posztmodern kor vak embere, aki arra büszke,
hogy neki már nincs bekötve a szeme, mint ahogy a régebbi korok
emberének be volt kötve az Isten, a túlvilág, a hit kendőjével,
csak hiszi, hogy lát valamit életéből. Valójában nem lát
semmit, csak azt, amit megneveznek számára, kirakatba helyeznek
és agyába belenyomnak a médiumok. A múlt és a jövő kérdései
soha még ennyire zavarosak nem voltak. A globalizmus információáradata
egymást kioltó közlésekből áll. Ezért a valódi szellemi történés
ma mély meg nem értettségbe és elutasítottságba fullad.
Ma
mindenki bizonyos saját büszkeséggel véli látni élete és társadalma
tényeit, már tudniillik azokat a jelenségeit, amelyeket
megneveztek számára. A valóságban pedig a meglátott jelenség
az egyén számára életelvet, aztán cselekvést, szeretetet
vagy tagadást jelent. A mások által megnevezett dolgok látásából
éppen ez hiányzik. Szól a kolomp a vezérürü nyakában, és a
nyáj utána megy, mert úgy látja, hogy arra van a dús legelő.
Valóban észrevenni, felismerni és a maga számára eligazítóvá
tenni, cselekvéssé, tagadássá vagy melléállássá kikalapálni
valamit csak a saját maga által, esetleg kínkeservesen elvégzett
megnevezés után volna képes. A megnevezést azonban mások végzik
el helyette. A sajtó, a tömegtájékoztatás, a tévé, a film,
az egész tudatipar, és ma már sajnos az iskola és az egyetem
is. Pontosabban az egyetem hiánya, az egyetemes érzékenységgel
szembeállított szakképzés.
Korunk legnagyobb
problémája, hogy ez a tudatirányítás, a dolgok és jelenségek
megnevezése és értelmezése, megvilágítása vagy eltakarása
egyetlen kézben összpontosul, a hegemón helyzetbe került
liberalizmus, az elsősorban amerikai zsidó pénztőke és szórakoztatóipar
kezében. Ez a legnagyobb hatalom korunkban. Nyomása alól még a
jobboldalinak, nemzetinek és kereszténynek tartott orgánumok
sem tudják magukat maradéktalanul kivonni. Kis hatókörű
megjelenésük is állandó létveszélyben van, bojkott fenyegeti
őket, súlyos pénzhiány és a túlerő által félrevezetett közönség
közönye.
Ha nem következik
be valami megrendítő változás, minden fórumot, intézményt,
és sajnos minden lakást – nem otthont mondtunk! – megtölt a
liberális önteltség, ostobaság és a hit, transzcendencia nélküli,
együgyűen anyagias fogyasztói életforma. Mindannyian egy
folyamatos valóságshow szereplői és nézői leszünk
egyszerre. Mindenütt a meghamisított történelem lesz az úr.
Annak az embernek az unokája, amely ember már több száz filmet
látott a fasiszta barbárságról, a hideg szemű német katona
kegyetlenségéről, a holokausztot elszenvedők végtelen emberségességéről,
a szovjet ember felsőbbrendűségéről és természetesen elvétve
láthatott ugyanezekről megrendítően igaz alkotásokat is,
annak az embernek már nem is lehet más látású unokája, csak
olyan, aki mindezt ténynek fogadja el. A hazugságok, mint a geológiai
rétegek rakódnak egymásra. Az ember, aki megtanulta az óvodában,
aztán az iskolában, hogy mi hogyan történt, és ami történt,
azt hogyan kell érteni, és most már akkor is ezt látja, ha történetesen
már gyűlöli azt a rendszert, azt az államot, azokat az intézményeket,
amelyek ezt az egyoldalú világképet az agyába nyomták, a lelkébe
gyurmázták, már lázadóként is csak előírtan, a neki
megmutatott keretek közt tud viselkedni. Történetesen Árpád-sávos
zászlók alatt tüntet ennek a rendszernek a fenntartói és általa
hazugnak tartott kultúrája ellen, de semmi saját nincs a kezében
a zászlórúdon kívül. Mert élete alapélménye az, amit a
liberalizmus, s újabban ennek végletes elfajulása, az amerikai
zsidó tudatipar rejtett kizárólagossággal, de borzalmas fölénnyel
belenevelt.
Tegnap még a
marxizmus kizárólagosságában és mindenhatóságában éltünk.
Azt hittük, hogy ez a marxizmus csak katonai és rendőri biztosítással
uralkodik szellemünkön, belsőleg tagadtuk marxista világlátásunkat,
kint hallgattunk róla és hallgatásunkkal ismertük el
feletteseink, vagy a téglának látszó személyek előtt, s közben
nem vettük észre, hogy ez a mentális rezerváció elsilányít,
és alapvetően hazuggá tesz bennünket. Irigyeltük a Nyugatot,
amelyre a marxizmus nincs ráerőszakolva. Ebben is tévedtünk,
mert rá volt, csak más eszközökkel. Most egy unióban élünk
(élünk?) a Nyugattal. Az unió majdnem mindegyik magas rangú
tisztségviselője volt marxista. Bennünket Kovács László képvisel,
a marxizmus–leninizmus egykori pártkatonája.
Mégsem
a marxizmus a legfőbb problémája életünknek. Ma már világos,
hogy a szétömlő, a piszkos tócsákban állandóan alakot és
színt váltó proletárdiktatúra, népi demokrácia, liberális
demokrácia, globális gazdasági rend és atlanti kultúra fölött,
mögött van valami, ami a szétömlést lehetővé teszi, sőt
megköveteli. A globalizmust irányító pénzhatalom, Bogár László
kifejezésével ez a hatalom-gazdaság, amelyik csak a marxistákban
bízik meg. Utasítására vagy a könnyebbség kedvéért ezek
volt-marxistáknak nevezik magukat. Így simább. Az eljátszott
kigyógyulás erénnyé változtatható. Kis pénz, kis kigyógyulás,
nagy pénz, nagy kigyógyulás. A nagyon kigyógyultak körbelegitimálják
a kissé kigyógyultakat. A kissé kigyógyultak a legjobb káderek,
mert bármikor visszaeshetnek. A „körbelegitimáláshoz” –
ez pedig Pethő Bertalan kifejezése – szükség van másból, például
nemzeti identitásukból kigyógyultakra, jobboldali pártban
baloldaliságukba visszaesőkre, térden kigyógyulókra,
feltartott kézzel kigyógyulókra, valamint kigyógyulásukra várókra,
akiknek meg kell kapniuk a lehetőséget a kigyógyulásra. Hja,
bonyolult világban élünk.
A leghitelesebb
az, aki teljesen kigyógyult, sőt szembefordult, a vitafőnök
pedig rendszerint az, aki még marxista. Mert a körbelegitimáláshoz
körbe írt hatszögre van szükség. A körbelegitimálás
kerekasztalok körül folyik. Legtöbbször nemzetközi konferenciákon,
Davosban és Brüsszelben, amerikai egyetemeken és az irodalmi
Nobel-díjak kiosztása után az irodalmi folyóiratokban. Az
irodalmi vitát azok folytatják, akik még nem kaptak ilyen díjat,
holott a témaválasztásuk ezt már lehetővé tette volna.
Kultúránk
kiárusítása folyik. Saját komprádorburzsoáziánk ad el bennünket
az életünkre törő hatalmaknak.
Mindez
a globális üzlet és a nemzeti identitás elleni küzdelem céljait
szolgálja. A kereszténység megszüntetése sem mellékes szándék,
de a hadművelet ebben lassúbb, óvatosabb, mert sokszor marxisták
válnak visszaesőkké. Az európai nemzeteket és a kereszténységet
együtt szeretnék megszüntetni. Ez üzleti cél, és az üzleti
célnak nincs alternatívája. A dolgokban és a célokban szigorú
hierarchia nyilvánul meg. Minden a hitel és a kamat, a pénz fölötti
rendelkezésnek van alárendelve.
Az európai kultúra,
amely Spengler szerint szükségszerűen, belső tartásának
kimerülése folytán érkezett el alkonyi óráiba, lehet, hogy mégsem
múlik el nyomtalanul, mert siettetik az elmúlását. A második
világháború befejezése óta olyan kiszámított, gonosz és
megsemmisítő támadások érik ezt a kultúrát, hogy pusztán
ettől a támadástól mint olyantól feltámadhat benne az életösztön.
Számunkra, magyarok számára most tulajdonképpen az a kérdés,
hogy túléljük-e ezt az időt, megmaradunk-e Európa feltámadásáig.
Jelenleg ez nem látszik valószínűnek. Európa legfélrevezetettebb,
legbecsapottabb és leghiszékenyebb népe vagyunk. Kultúránk kiárusítása
és elherdálása folyik. Saját komprádorburzsoáziánk,
hatalom-gazdaságunk ad el bennünket idegeneknek.
Ezt nem kimondani
a küzdelem feladása, ajtó-nyitás a kaszás előtt: tessék
parancsolni.
A
magyar értelmiségnek végre észre kell térnie. Világossá
kell tennie a kérdések fontossági sorrendjét. Nyilvánvaló,
hogy a gazdasági kérdések megkerülhetetlenek, de a
tulajdonviszonyok tisztázása nélkül értelmetlenek. Mi kié és
miért az övé és mire használja. Ez nem tőkeellenesség, nem
idegengyűlölet, nem antiszemitizmus, hanem élet-halál kérdése.
A tulajdonviszonyok tisztázása és rendezése nélkül a „hatékonyság”,
a „versenyképesség” fogalmai tréfásak és félrevezetők.
A gazdaság csak az emberért lehet, Magyarországon a magyar
emberért.
A
magyarság megmaradása elsősorban kulturális kérdés. A nyelv
és a nyelvben rögzült gondolkodás, a magyar iskola és a
magyar népi felemelkedés. A népi felemelkedéshez viszont nép
kell, önmagát újratermelő, saját kultúrájú nép. A népfogyatkozás
oka a liberális világrend, amely úgy szabadítja fel – ígéri
felszabadítani! – a nőt és ma már a fiatal férfit is, hogy
lehetetlenné teszi a szükséges emberi utánpótlást. A
liberalizmus egy olyan beteges életformát tett uralkodóvá,
amelyben az európai nemzetek fogyatkoznak és elöregszenek.
Legjobban most a magyarság.
Kilép a magyar
fiatalember egy így-úgy megszerzett, esetleg a család nélkülözései
árán megszerzett diplomával az életbe, és nem kap munkát,
vagy ha talál, alig tud megélni belőle. Mind a további
felemelkedés, mind a küzdés, az előtte álló nemzedékek félretolása,
leváltása, azaz a helyfoglalás el van zárva előtte, mind
pedig a teljes lesüllyedés. Ha egyedül élve tengeti napjait,
utód nélkül hal meg, és eltöltheti a megnyugvás, hogy a kétkeziek,
az iskolázatlanok hasonló légiói rövidebb életűek nála. A
nemzeteket az a tolongás, az a felfelé áramlás tartja életben
és tartja formában, amellyel az újabb és újabb nemzedékek
tolják maguk előtt az idősebbeket. Amelyik nemzetben nincs meg
ez a vulkanikus erőkifejtés, azon mások, idegenek uralkodnak.
A harcnak tehát a
magyar megmaradásért elsősorban kulturális harcnak kell
lennie. Ki kell ragadni a kultúra irányítását, a befolyásolás
lehetőségét, a megnevezés privilégiumát a liberális sajtó
kezéből, és egyúttal meg kell teremteni a feltételeit a szerény,
de biztonságos gyarapodású családalapításnak és
gyermeknevelésnek. Nem tűrhetünk el magunk fölött olyan kormányt,
amelyik ennek éppen az ellenkezőjére tör.
|