vissza a főoldalra

 

 

 2017.02.10. 

A neoliberális politikai körök hatalomgyakorlásából egyre többen asszociálnak a totalitárius diktatúrákra

A marxista és a neoliberális ideológia folytonossága

 A kommunista-posztkommunista örökségtől való megszabadulás reményében, ha a politikai helyzet alakulása, mint ez év kezdetén is, ilyesmivel kecsegtet, gyakran juthat eszünkbe az az aranyigazság, hogy aki nem tanul a múltakból, arra ítéltetik, hogy még egyszer átélje azt. Nos, úgy tűnik, hogy a közép-kelet-európai társadalmak jobbára tanultak a kommunizmusból, még ha nem sikerült is olyan gyorsan és pláne véglegesen megszabadulni a bukott rendszer örököseitől, mint szerettük volna, hiszen ez nem könnyű dolog (ahogyan ezt már Márai megjósolta). Úgy tűnik, hogy a múltból inkább a volt „uralkodó osztályok” tanulnak nehezen (hogy stílszerűen marxista kategóriát használjunk), legyen szó akár a Bourbonokról, akár a posztelvtársakról. Legalábbis erre gondolunk, amikor azt látjuk, hogy ha más köntösben is, de lényegében ugyanazt akarják eladni az általuk megnyomorított társadalmaknak, mint annak idején. Nem véletlen, hogy inkább a nyugati emberek azok, akik ezt kevésbé ismerik föl, hiszen nekik nem tartozik a múltjukhoz a kommunista diktatúra, nem kaptak életre, sőt több nemzedék életére szóló leckét belőle, hiánycikk náluk az „aktív immunizálás”.

Persze tudjuk, „mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson”. Az új köntös természetesen a hajdan „piszok, rothadó kapitalizmusnak” bélyegzett, ma piacgazdaság néven aposztrofált társadalmi berendezkedés (igaz, ez a köntös- vagy köpenyváltás már önmagában is önleleplező), amelyben viszont nem nehéz meglátni a régivel való folytonosság elemeit. Akkor is, vagy akkor sem, ha a „proletár internacionalizmust” ma globalista nemzetek felettiségnek hívják, mert ugyanolyan ellenségesen, sőt gyűlölettel viszonyul mindenhez, ami gazdasági érdekben, kultúrában, mentalitásban nemzeti, érték voltukat tagadva szűk látókörű, nacionalizmusnak, a fasizmus előszobájának, sőt egyenesen megvalósult fasizmusnak nevezve ezen értékek képviseletét. A neoliberális ideológiában a bolsevista diktatúra örökösei ugyanolyan otthonosan lubickolnak, mint a marxistában, úgy érzik magukat, mint hal a vízben. Hiszen maga az ideológia dominanciája, amely dogmákat, tabukat teremt (lásd: „pc”), majdnem ugyanaz a jelenség, mint amivel a kommunista diktatúra idején a „reakciós” vicc a szocializmust definiálta: „az eszme diadala a józan ész felett”. Ugyanakkor szó sincs semmiféle elvi vagy értékrendbeli következetességről, hiszen minden a hatalom megszerzésének van alárendelve. E célból nyilván „az ördöggel is szövetkezni kell”, ahogy a volt nyilasokat átigazoltatták a kommunista pártba, sőt az ÁVH-ba, most a Jobbikkal készülnek nálunk „szalonképes” koalíciót kötni a gyűlölt Orbán kormány megbuktatására. Ahogyan az úgynevezett „baloldali értékek” sem korlátozták a hazai posztkommunistákat bankárkormányok létrehozásában. További közös ismérve a két ideológiának a csalhatatlanság, az intolerancia, minden másként gondolkodás radikális elítélése, különös tekintettel a kereszténység ellen vívott balliberális-neoliberális „keresztes hadjáratra”.

Ezért aztán nem is csodálkozhatunk, ha a neoliberális politikai körök hatalomgyakorlásából egyre többen asszociálnak, még nyugaton is, a totalitárius diktatúrákra. Hírt kapunk olykor nyugatról még politikai meggyőződésük miatt letartóztatottakról is (például, mert a migránsinvázióról alkotott véleményük eltér a hivatalosan elfogadottól), sőt megjelenik a cenzúra is, mint amikor egy keresztény nonprofit szervezet hirdetése Londonban 2015-ben azért nem kapta meg az őt megillető reklámidőt a moziban, mert „túlságosan vallásos” (ahogyan erről Petrin László A liberálisok és a karácsony című cikkéből értesülhettek a Magyar Idők olvasói). Ez már a számunkra Aczél elvtárs rendszeréből ismerős „három t” (tiltott, tűrt, támogatott) világa. Ha hozzá vesszük, hogy mindez egy állítólagos szabadságközpontú eszme, ideológia jegyében történik, akkor még Gomulka elvtárs is eszünkbe juthat, aki annak idején azzal lövetett a tüntető lengyel munkások közé, hogy a munkásosztály hatalmát mindenkitől meg kell védeni, még magától a munkásosztálytól is. (Mint ahogy nálunk is a „Vörös Csepel” tartotta magát legtovább ’56-ban, ez a munkáskerület volt a „legellenforradalmibb”.)

Itt kell rámutatnunk a régi és az új hatalmi politika még egy rokon vonására: értékekre hivatkozva, értékeket kisajátítva próbálják magukat elfogadtatni, népszerűvé tenni, amely értékekhez már meghirdetésük idején sem igazodnak az ezek nevében fellépők. Sajnos, időbe telik, amíg ez kiderül. Az értékek jegyében történő hamis önmeghatározáshoz hozzátartozik az ellenségkép is: az elvtársak számára a jobboldal, a tőkés világ uralma volt az ellenségkép, ez ellen hirdetett „proletár” világforradalmat, szabadságharcot. („Villák proletárjai, egyesüljetek!”) A neoliberalizmus ugyancsak a szabadság, az egyéni szabadságjogok nevében kreál ellenségképet: minden, ami keresztény vagy nemzeti, az nemcsak gyanús, hanem megsemmisítendő ellenpólus is, még ha ezt nem mindig deklarálják is nyíltan. Közben szinte kezdettől jelen van a „vizet prédikál, bort iszik” effektus, a meghirdetett értékek elárulása, ha ugyan használhatjuk ezt az „elárulás” szót akkor, amikor kiderül, hogy a meghirdetők hittek a legkevésbé ezekben a meghirdetett értékekben. (Akik mégis hittek, azok meg Lenin elvtárs szavaival ugyancsak „hasznos idióták” voltak.) Ezért is érezzük találónak, ha némely antikommunista sajtómunkások, miközben a jobboldal rehabilitálása elkerülhetetlennek mutatkozott és mutatkozik, következetesen álbaloldalról beszélnek (például Megyeri Dávid). Ugyanúgy kívánatosnak, illetve találónak, pontosnak látszik a neoliberalizmust álliberalizmusnak nevezni, hiszen az emberi szabadság, szabadságjogok jegyében teremt újfajta diktatúrát. Ugyanakkor kétségtelenül történelmi érdeme a magyar miniszterelnöknek, hogy a szembenállást ezzel az álságos, velejéig hazug berendezkedéssel, hatalommal az „illiberális” szóval és programmal fogalmazta meg. Ahogy azonban a politikai küzdőtér bal- és jobboldali térfélre osztása már régen nem ad pontos képet a törésvonalakról, ugyanúgy félrevezető, ha valaki az „illiberálist”„antiliberálisként” értelmezi, hiszen éppen a szabadságjogok jegyében történő szabadságkorlátozást óhajtjuk eltörölni. Leleplezve ez által a hazugságnak azt a folytonosságát is, amely egy megszorító, leszűkítő jelzőt tesz a demokrácia fogalma mellé. amellyel éppen a diktatúrának nyit utat. (Lásd: „népi” demokrácia és „liberális”, pláne „neoliberális” demokrácia).

A felsorolt (korántsem teljes körű) párhuzamok közül talán még ez látszik a legbeszédesebbnek. Csak sajnos, nyugati polgártársaink nem eléggé tudják, hogy mi is volt az a „népi demokrácia”. Különben hamarabb észrevennék, és rögtön felkapnák a fejüket, látva, hogy újra „kísértet járja be Európát”.

 

Kiss István Béla