2017.02.24.
Fojtsátok őket
a vérükbe!
Itt valami tévedés
van. Az nem lehet, hogy ugyanarról a lapról van szó, amely
induló számának bemutatkozó cikkében Pethő Sándor
meghirdette: a lap küzd azért, hogy Magyarország magyar ország
maradjon, leszögezte: …nem lehet álláspontunkra és magatartásunkra
más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen
felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása.
Pethő
Sándor (1885–1940), aki a ma Magyar Nemzet címen megjelenő
lapot életre hívta, közel tíz évig főgimnáziumi történelemtanárként
dolgozott, majd az Élet című folyóiratot szerkesztette,
1934–38 között pedig a Magyarság című napilap főszerkesztője
volt, nemzeti szellemben nevelkedett így idegennek, diktatórikusnak,
import eszmékkel operáló bolsevista behatásnak tartotta már Károlyiék
forradalmát is, de főleg a Tanácsköztársaságot. A keresztény
nemzeti gondolat, a Szent István-i állameszme nevében utasította
el a magyar gondolkodástól idegen forradalmi törekvéseket.
Figyelme az egyre gyarapodó munkástömegek szociális védelmének
szükségességére is kiterjedt. Vallotta, hogy a becsületes
magyar nemzeti társadalomnak ki kell zavarni a magyar közélet
templomából az idegen kultúreszmével szédelgő politikai vigéceket.
Bethlen István támogatásával indított új lapja, a Magyar
Nemzet első vezércikkében így szól olvasóihoz: Szellemünk
kifejtésének a lap hasábjain nincs más korlátja, mint
tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk.
Aggodalmának,
amikor ideje volt a szólásnak, hangot adott: Szent István
nemzetének nincs égetőbb problémája, mint saját népi és
katonai erőinek a végsőkig való fokozása és állandó készületben
tartása, hogy az események kiszámíthatatlan menete le ne
sodorhassa jogáról és életterének porondjáról.
1940 nyarán
Balatonfüredre indult gyógykezelésre. A vasútállomásról
taxi szállította szállására. Egy útkereszteződésnél gr.
Nemes Vince Alfa Romeo kocsijával, szokatlanul nagy sebességgel
belerohant a taxiba. Az ütközés következtében Pethő Sándor
a helyszínen meghalt. Véletlen baleset? Édes Istenem!
Volt szerencsém
megismerni Pethő Sándor a feddhetetlen magyar hazafi, politikus,
történész, a 20. századi magyar politikai publicisztika rangos
alakjának néhány hozzátartozóját, leszármazottját, köztük
fiát Pethő Tibort, valamint a jeles ember rokoni és baráti körének
néhány tagját. A kisebbik Pethő unoka középiskolás éveim
baráti társaságának alaptagja volt. A társaság azután szétzilálódott,
mert több évvel 1956 után is egyre emelkedő számban, disszidálás
okán évente Békéscsabányi ember hagyta el Magyarországot. Az
évek során alakult, kétségtelenül nem mindenre kiterjedően mély,
de azért meghatározó ismeretség alapján dermedtem meg az általam
már nem olvasott újság egyik cikkére írott glosszát átfutva:
lehetséges, hogy Pethő Sándor egy akármilyen szintű leszármazottja
papírra vesse azokat a sorokat, amelyek Lukács Györgyről
Simicska Lajos lapjában megjelentek? Idézet: „a világszerte
elismert kevés s máig sokat hivatkozott nagy magyar gondolkodók
egyike óriási hatással, rangos szellemi utódokkal, akit hibáival,
vétkeivel együtt is hiba lenne aktuálpolitikai okokból,
tudatlan, ostoba dühből kihajítania az ablakon a mostani
kurzusnak.”
Ő lenne a nagy
magyar gondolkodó?
Mielőtt a mögöttünk
hagyott 20. század első terrorhulláma gyakorlatice Magyarországra
zúdult, a terror alkalmazásának két legelszántabb híve, a
Tanácsköztársaság legfőbb irányító testületének két népbiztosa
a „filozófus” Lukács György és Szamuely Tibor a Vörös Újság
február 11-ei számában közzétették felhívásukat: „Az
ellenforradalmárokat üssétek agyon ott, ahol találjátok őket!
Mielőtt vérbe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!”
Lukács György, a politikai biztos, Poroszlón tizedelés
során nyolc embert lövetett főbe, 1919. április 15-én pedig a
Népszavában megjelent cikkében a gyilkosság után a következőkre
hívta fel a figyelmet: „Az államhatalom birtoka azt jelenti,
hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére.
Itt a pillanat, de élni is kell vele!” 1919. április 20-án, húsvét
vasárnapján a győri tömeggyűlésen szónokolt: „A hatalom a
kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom,
azt kíméletlenül fel kell akasztani. Most szükség lesz arra,
hogy vér ömöljön. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér
lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk
irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”
Bár Kun Béla, a
proletárdiktatúra irányítója humánus politikát ígért, és
kijelentette, hogy a „Tanácsköztársaság kormánya akkor is,
ha hatalmát a legszélsőbb szigorral érezteti, mindig humánusabb
lesz”, mint a polgári kormányok, a gyakorlatban a terror intézményesítésére
adott utasításokat. Megszervezték a Belügyi Népbiztosság
politikai osztályát, Korvin Ottót jelölték ki a vezetésére,
felügyeletük alá tartozott a 200 fős kegyetlenkedéseiről hírhedett
alakulat, a Lenin-fiúk, a rögtönítélő bíróságként
gyilkoló Front Mögötti Bizottság. Lukács, Szamuely, Kun,
Korvin, a terror legfőbb vezetői: Ők verették le kemény kézzel
a szolnoki és abonyi ellenállókat 1919 májusában. Júniusban
a vasutassztrájk miatt hadműveleti területté nyilvánított
Dunántúlon is ők irányították a megtorlást. Csornán és
Kapuváron tömeges kivégzéseket rendeltek el. A kalocsai
parasztfelkelés leverése során félszáznál is több embert
nyilvánosan felakasztottak.
Lukács György,
mint közoktatásügyi népbiztos 1919-ben a proletárdiktatúra
idején magához rendelte Karinthy Frigyest is és pisztolyával
hadonászott a magyar író orra előtt, hogy megfélemlítse. Lukács
népbiztos uniformisban ült asztalánál és mordályával hadonászva
fenyegette, ha nem áll be a sorba, statáriális eszközöket
használ vele szemben is.
Ez nem legenda,
Lukács maga dicsekedett el hőstettével 1971-ben(!) az SZDSZ-es
Eörsi Mátyás testvérének, Istvánnak: A proletárdiktatúra
idején az ötödik hadosztály politikai megbízottja voltam…
Tiszafüred védelme nagyon rosszul sikerült, Tiszafüred
elesett. Én akkor helyreállítottam a rendet. Összehívtam egy
rendkívüli hadbíróságot, és a megfutamodott zászlóalj
embereit Poroszló főterén agyonlövettem. Tizedeléses alapon.
Ma sem tennék abban a helyzetben másképp.
czyla
Faludy György:
Levél Lukács Györgyhöz
részlet
1.
[…]
A marxista tanok
bordásfalán
ki tud nálad több
testgyakorlatot?
S önkritikát ki
gyakorol pirongás
nélkül, íly unt
rutinnal, mint ahogy
te szoktad
megtagadni önmagad?
Ez nem vád. Én
azért élek, hogy írjak,
te azért írsz,
hogy élni hagyjanak.
Jogod van hozzá.
Az sem bűn, hogy mindig
jólétben
terpeszkedtél és hogy önző
vénember vagy, ki
soha senkiért
nem tettél
semmit. Nincs is könnyű dolgod,
amióta elvtársaid
kegyétől
függ állásod,
lakásod, kenyered.
Hány Révai s
Rudas László feni
rád műfogát! Még
jó, hogy krónikus
karrierista vagy!
S hogy nincsen kormány,
melyet te rögtön
meg nem támogatsz!
2.
Fiatalságodban s
még jó sokáig
Dosztojevszkijért
rajongtál; manapság
elintézted egy gúnyos
megjegyzéssel.
Egyik bálványod
volt hajdan Madách:
míg most a pártlapban
nyakatekert
vádbeszédet fröcsköltél
ellene.
Tudom én jól, az
idő változik,
s vele az ember véleménye
is.
Nem így te, aki
Dosztojevszkijbe
azóta rúgsz, amióta
Sztálin
nem engedi könyveit
újranyomni,
s Madách Imrét
is azért piszkolod,
mert mindünk örömére
újra adják
a Tragédiát, Rákosi
dühöng,
te meg, aki a
zsarnok rigolyáit
szolgálod, buzgón
fara mögé perdülsz
a kommunista tömjénfüstölővel.
És aztán itt van
Sztálin szenilis
förmedvénye a
nyelvészetről! Végre,
hogy alkalmunk nyílt
röhögni e szürke
világban, bárha
zárt ajtók megett.
S te mit teszel?
Halálkomoly stílusban
tanulmányt írsz
s az egekig dícséred
Sztálin sületlenségeit
s a végén
nagybüszkén azt
állítod, hogy „Sztálin
elvtársnak” a
világ „legeslegnagyobb
filozófusai közt
van a helye.”
Miért nem mondod
el a listát? Plátó,
Árisztótelész,
Spinoza, Sztálin!
Folytasd! Szerény
vagy és hallgatsz, mivel
Sztálinra nyilván
te következel.
3.
Azt mondhatnád,
hogy igazságtalan
vagyok, mert csak
megalkuvásaidról
beszélek, arról,
hogy milyen mohón
dícséred azt,
amitől undorodsz,
hogy krokodilbőröddel,
nyúlszíveddel,
nagy állásoddal,
európai
híreddel, befolyásoddal
s főként
jellemeddel,
szalonképessé tetted
az alávalóságot
– s legnagyobb
dicsőségedet meg
sem említettem.
[…]
Egy igazság van,
a te igazságod –
s mi ez? Műveid
szerint egyveleg.
Jó polgári, bár
némiképp avas
ízlésedet
marxista társadalmi
kritikával fűszerezed
agyon;
hozzáöntesz egy
adag hégeli
idealizmust – a
porosz kaszárnyák
s a szovjet tankok
összeillenek –,
s gyógyíthatlan
opportunizmusoddal
melléteszel egy
mustároskanál
utalást a napi
politikára.
Ez a végső igazság?
Révai
elolvassa cikked kéziratát
s azt mondja: ez
hamis. Te hazamégy
s megírod gyorsan
az ellenkezőjét.
4.
És most ezen
vitatkozzam veled?
Mit tanulhatni tőled
költészetről?
Ady Endre korában
Balázs Bélát
nevezted ki nagy
nemzeti költőnknek.
A sárló sarlatán
Johannes R.
Becher tiszteletére
rakétákat
pukkantottál
egyik dolgozatodban.
József Attiláról
most három éve
adtál ki
tudatlanságtól és fölös
okfejtésektől
hemzsegő, silány
s hazug könyvet.
Miért kellett Attila
díszsírhelyét
megtaposnod? Nem bírtad
ki másként? És
mért írsz a költészetről,
mikor halvány
fogalmad sincsen róla?
[…]
5.
[…]
Mondjad, mit
kezdjek veled?
Mit kezdjek egy
marxista bölcselővel
– így hívod
magad: contradictio
in subjectum –
egy filozófussal, aki
nem meditált, nem
nézett önmagába
még sohasem? Mit
kezdjek egy emberrel,
ki jóltevőit –
gondolj Rjázánovra –
aznap felejti el,
mikor lebuknak?
Ki íly absztrakt
fogalmakat, mint jog,
szabadság,
tisztesség, igazság: régen
kihajított az
ablakon, azért csak,
mert Marx Károly
is így cselekedett?
Mit kezdjek egy örökké
vérig sértett,
örökké izgatott
vitatkozóval,
ki azt képzeli,
hogy ő tartja kézben
a mindenség hátulját;
akinek
nem volt jókedve
még soha; aki
folyton bizonygat,
de semmit se tud
elmondani; ki oly
sok dolgot ismer
s oly keveset ért;
mit kezdjek kincstári
gúnyolódásával,
humortalan
lényével; mi
dolgom az esztétika
professzorával,
aki anyanyelvét
nem ismeri, de még
németül sem
képes zörgőre
száradt szerencsétlen
mondatait egymással
összekötni
vagy befejezni?
– elismerhetem,
hogy jó megjegyzésed,
használható
észrevétel is
akad műveidben,
de egyetlen szép
mondatot, egyetlen
idézhető
gondolatot nem hoztam
magammal írásaid
tengeréből.
És végül –
mit kezdjek esztétikáddal?
Mit kezd az ember
Walter Scott, Flaubert,
Gottfried Keller,
Tolsztoj, Balzac meg Stendhal
marxista kritikájával?
Mit kezdek
egy tanulmánnyal,
mely Dantét elemzi
liberális szemszögből,
vagy Homéroszt
konzervatív
oldalról? Hidd el, mindez
így együtt tök-
és dögmindegy nekem.
6.
Hány kínos ügy
jut az ember eszébe,
ha rád gondol!
Vicsorgó pártfogóid
kihasználnak, amíg
szolgálod őket,
s nem csak itthon.
A hódoltság nyugatra
néző kirakatában
a vörösre
kivilágított lopótök
te vagy:
te vagy a boldog,
bölcs öreg; te vagy
az intellektus
inkarnációja,
az értelmiség
atyja, ki fülébe
pufajkákat tömött,
nehogy Sztálin
mészárlásainak
hírét vehesse;
a nagy tudós s
egyetlen exportcikkünk
nyugat felé, a
pulykákon kívül.
Téged küldenek,
mint propagandistát
nyugatra a párt
urai, s te futsz.
A feleséged nem kísérhet
el,
nehogy meglógj.
Ez téged nem zavar;
nyilván államvédelmi
szerveink
éberségét látod
még ebben is.
Ha Svájcba mégy,
Párizsba, Milánóba:
a balpárti tömeg
már vár reád.
Előadást
tartasz. A helybeli
kommunisták hátrább
állnak ilyenkor,
s a naívakat
engedik előre.
Dübörgő taps.
Feltűnsz a dobogón.
Megvallom, hogy már-már
csodállak érte,
amiért ilyenkor a
valóságot
– szegénységünket,
rabságunkat, szörnyű
sorsunkat és a
reménytelenséget –
ilyen tökéletesen
elfelejted.
Magas nívójú előadást
tartasz,
s közben, ügyesen
s nem mellékesen,
megemlíted,
hogyan virágzik nálunk
az irodalom,
milyen szabadok
és boldogak
vagyunk. Majd ott hajlongasz
– félig Liszt
Ferenc, félig naspolya –
s ragyogsz, mert
győztél. Ott dögöljenek meg
a társutas csibészek,
az egész
nyugati csürhe,
mely pártodtól vár
hatalmat s agyvelőt.
Sajnálni csak
a fiatalokat kell,
kik rajongva
figyelnek,
elhiszik minden szavad,
ők, kik a tőkés
kloákák bűzét
jól ismerik, de még
a kommunista
szennycsatornát
nem szagolták soha.
Tapsolnak. És te,
míg minket elárulsz,
őket egy életre
megmérgezed.
7.
Mikor hazaérsz,
jutalomjátékot
rendeznek néked.
Valamely nagyobb
helységben tartod
a felolvasást.
A díszhelyen Rákosi
trónol; lába
nem ér a földig,
bár nyakunk helyett
a levegőt
tapossa; tőle balra
az őszülő szájvíz-reklám,
Gerő,
Barcelona hóhéra;
a gonosz
Andics, pár oldal
tokaszalonnával
dereka körül és
csöcse alatt;
a hitvány és
kegyetlen Farkas; hátul
az ávósok közt
sarja, Vladimír,
aki a rabok szájába
vizel:
ez Magyarország
szellemi elitje!
A hallgatóság többi
része alszik;
ismernek már. Te
pedig szónokolsz
a fetisizált tőkéről,
hogy Nietzsche
nagy náci volt;
hogy Flaubert a puccsista
Boulanger-val ebédelt
(borzalom!);
hogy Szent Ferenc
azért hirdette meg
a szegénységet,
nehogy a jobbágyok
dúsgazdag feudális
uraikra
lázadjanak –
feltarthatatlanul
hányod marxista
bukfenceidet
s a történelmi
szaltókat, míg végre
elkészülsz.
Taps. A hallgatóság ébred.
Te meg csíkos
nadrágocskádban gyorsan
a pártpáholy elé
szaladsz – hadd lássák,
hogy fürge vagy még!
– és mélyen meghajtod
talpnyalástól
elgörbült hátadat.
|