2017.01.13.
Iskola, motiváció, tandíj
A Magyar Fórum
2016. december 15-i számában jelent meg Csorja Gergely Nehézségek
az oktatásban című publicisztikája. Barátom, mint volt iskolás
és egyetemi hallgató, valamint jelenleg mint édesapa lát bele
az iskolai élet mindennapjaiba, ezért mint tanár szeretném
teljessé tenni a képet, továbbá eszközölni néhány ellenvetést,
illetve kiegészítést. Nem egy esetben olyan igazságokat
olvashattunk az említett cikkben, amelyek „furcsamód” nem
hangzottak el a „pedagógus” tüntetéseken. Ezek közé
tartozik, hogy számos esetben a tanterv és a tanárok nem veszik
figyelembe a gyerekek életkori sajátosságait, akár egyetemi
szintű anyagok is elhangzanak egy-egy órán. Szomorú
tapasztalatom, hogy a diákok igen jelentős része ki nem állhatja
a magyar irodalmat és nyelvtant, pedig nem ezt kellene a
legjobban megszerettetnünk velük? A gyerekek még ly-nal írják
a muszáj-t, de már olyan definíciókat tanulnak, amelyek tudása
bőven elegendő lenne az egyetemen, és olyan verseket elemeznek,
amelyeket még meg sem értettek. Szintén jogosan említette meg
Csorja Gergely, hogy a különböző tantárgyak szinte egyáltalán
nincsenek összehangolva, a legtöbb tanuló nem is tudná egy
korba helyezni József Attilát és Horthy Miklóst. Ezt nehezíti,
hogy gyakorta óriási tananyagot kell elsajátítaniuk a
gyerekeknek, ami ráadásul többször már nem is kerül elő, így
aztán még nehezebb magukban összeilleszteni a különböző
ismereteket.
Éppen
ezért érdemes volna végre ésszerűen átdolgozni a
tanterveket, mint ahogy azzal is egyetértek, hogy a tanárok és
az iskolák is szorulnak önvizsgálatra. Egy-két kitétel
azonban nem állja meg a helyét az említett cikkben. Látni
kell, hogy az iskolák nem azért nem alkalmazzák a modern
technikai eszközöket, mert ódzkodnának tőlük, hanem anyagi
forrás híján, bizonyos helyeken a fűtésszámlával vannak
elfoglalva, nem a digitális táblával. Továbbá igaz, hogy a
gyerek figyelme 10 óra után tartható fenn a legkönnyebben, de
a szülők többsége nem tudná akkor iskolába vinni gyermekét.
Azzal pedig egyáltalán nincs baj, ha 45 perces egy óra, feltéve,
hogy a tanár nem tart előadást az elsőtől az utolsó percig,
hanem változatos az a háromnegyed óra, amelyben nincs szükség
feszült figyelemre mindvégig.
Ehhez kapcsolódik
a legfontosabb kérdés, a diákok motiválása. Nem levéve a
felelősséget a pedagógusok válláról, azt is tudjuk, hogy
vannak olyan iskolák, ahol ha fejen állnak is a tanárok, akkor
sem tudják lekötni a diákokat. Érdemes volna állami szinten
elgondolkodni azon, hogy mi lenne, ha a motivációt nem csak a
tanárokra bíznák. Bár a kormány elindította a szakgimnáziumokat,
egyelőre még mindig tele vannak a gimnáziumok olyan tanulókkal,
akiknek egyszerűen nem ott lenne a helyük, mint ahogy van,
akinek a szakgimnázium se lesz való. Néhány évtizede még valósággal
felnéztek arra, aki gimnáziumba járt, ma már csak az nem
teheti ezt meg, aki nem képes kiszenvedni magából nyolcadik végén
a kettest minden tantárgyból.
A nyolcvanas években
az iskolákat próbálták először motiválni azzal, hogy elindították
a fejkvótarendszert, hogy verseny alakuljon ki a jó tanulókért.
Csakhogy azóta olyat csökkent a népesség, hogy a gimnáziumok
már nem a jó tanulókért versengenek, hanem egyáltalán a
minimális gyereklétszámért. Ez még azzal párosul, hogy ma már
szinte nem lehet kirúgni diákot állami iskolából, vagyis akárki
járhat gimnáziumba, az iskola csak örül neki. A gyengülő
gimnáziumi színvonal mellett pedig együtt jár ez azzal, hogy
rengetegszer a szülőnek vagy a diáknak ad igazat az igazgató,
nem a tanárnak, történjen bármi.
Az iskolák támogatását
egész egyszerűen meg kell változtatni, a fejkvótarendszer
elavult. Második lépésben pedig továbbmotiválhatná az állam
a diákokat, ha nem nézné tétlenül, hogyan viselkednek,
illetve tanulnak a középiskolások. Legkésőbb 16 éves kortól,
amikor már megszűnik a tankötelezettség, be kellene vezetni a
tandíjat azok esetében, akik tegyük fel, nem érik el a 3,0-s
átlagot. Hiszen jelen helyzetben tanulhatnak és viselkedhetnek
minősíthetetlenül a diákok, aktuális és komoly következménye
gyakorlatilag nincs, ami azért mégis tarthatatlan.
A tantervek,
taneszközök és tanárok megújulásán túl feltétlenül szükség
van arra, hogy az állam komolyabban és ésszerűen belenyúljon
az oktatásba. Bár történtek már pozitív irányú változások,
tennivaló még akad bőven.
Märle Tamás
|