vissza a főoldalra

 2017.01.20. 

Nyelv és rög

A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei

XV. rész

„A Zoborvidék magyarjai megmaradtak ezer éven át szegényeknek, de megmaradtak magyaroknak, aminek az Úristen teremtette őket. Szegénységük oka a rög szeretete, azért valóban elismerésre méltó példát mutatnak annyi küzdelemmel birkózó családjaik. Ez a nép hű a hagyományokhoz, földjét könnyen el nem adja, tanyát nem változtat akkor sem, ha másutt részére nyugalmasabb élet kínálkozik.” Ethey Gyula: Zoborvidék múltjából, 1936

A vaskerék, melyet történelmi sorsnak hívnak, a zoboraljai magyar rögöt, magyar rögsorsot is meggyúrta. Ethey Gyula könyvének kiadása után hetven évvel az általa írt jellemzés hovatovább kevesebbekre igaz Zoboralján. Ám az ő idejében Zoboralja egészére találó. Bizonyítja Ethey Gyula kiváló közösségismeretét. Sebészi pontossággal fogalmazó szociográfus szól belőle. Tulajdonképpen Ethey idézetében felfedezhetjük a magyarnak maradás feltételeit e vidéken. Ha mondatonként vesszük vizsgálat alá krónikásunk 1936-ban papírra vetett gondolatait arra jutunk, hogy azóta e megmaradási feltételek alaposan át lettek szabva, meg lettek bolygatva, és ennek keserves következményét most érzékelhetjük is e vidéken. Épp e bolygatás következtében Zoboralja egy eltűnő magyar tájegység. A magyarság dongáit összetartó vasabroncsot kikezdte az idő rozsdája, széthullott, széjjelhulltak a dongák is.

Tehát summázzunk: „A Zoborvidék magyarjai megmaradtak ezer éven át szegényeknek, de megmaradtak magyaroknak…” A középkor évszázadaiban a középkori ember azért, hogy túl tudjon élni, azon faluközösség nyelvén beszél, amelyben él, vagy amelybe nősül, házasodik. A szlovák jobbágy, ha magyar faluba kerül, megtanul magyarul, ha magyar jobbágy kerül szlovák faluba, megtanul szlovákul. Kénytelen. A túlélés végett. A középkori ember a közösségre, faluközösségre van utalva. Az évszázadok folyamán a teljes háborús pusztulástól, így más nyelvű jobbágyok nagyszámú betelepítésétől megkímélt zoboraljai falvak többsége, fészke maradhatott a magyar nyelvnek, kultúrának.

A 19. században s a 20. század elején a parasztlét, a parasztcsaládok egyforma vagyoni helyzete és egymásrautaltsága, nem engedte elburjánzani a módosságból fakadó közösségbomlasztó fölényeskedést. E vagyoni egyenrangúság él 1936-ban Zoboralja faluközösségeiben, s ez az a magyarmegtartó feltétel, amit Ethey első mondatában felfedezhetünk. Ethey kiválóan érzékelte e vidék magyarságának lélektanát, mivel a szegénységet, tehát a vagyoni, szociális egyenrangúságot a magyar lelkülettel függőségbe állította. Hogy mennyire igaza volt, azt a következő évtizedek bizonyították és előző írásaim részletesen taglalták. Ám a teljesség kedvéért a jelenséget néhány mondatban vázolnám. A szocializmus négy évtizede alatt a zoboraljai falvak lakosságának vagyoni egyenrangúsága kezdett megbomlani. A magasabb társadalmi pozícióba kerülés lehetősége a műveltség megszerzése által kikezdte a hagyományos faluközösségeket és a magyar faluközösséget mivel a műveltség megszerzésének feltétele vidékünkön az akkori Csehszlovákiában a szlovák nyelv színvonalas tudása nélkül nem volt lehetséges. Eleve minél jobban tudott az ember szlovákul, annál jobban fizetett álláshoz juthatott. Ezért a falvainkból munka után elkényszerülő fiatalok tudatában elhintetett azon vélemény, hogy szlovákul az ember jobban tud érvényesülni. Ez könnyen azon téveszméhez vezetett, hogy ha szlovák vagy, szlovákká válsz, többre viheted.

Azok, kik a szlovák tudás által magasabb társadalmi státusba tudtak kerülni, nemcsak a módosságukat, de sokszor a szlovák lét felé való elhajlásukat is hangoztatták. Ez a következőhöz hasonlatos megjegyzésekben merült ki: „Te meg magyar iskolába adod a gyereked? Hát így mi lesz belőle?”

Ám a magyarságukat egy tál lencséért eladni nem akarók arra, ha valaki a faluból szlovák iskolába íratta gyerekét, azzal kontráztak, hogy: „Majd biztos miniszter lesz belőle, mi más. Szlovák iskolába íratott gyerekből más nem is lehet, csak miniszter… magyaroknak, aminek az Úristen teremtette őket.” Ethey hívő emberként jellemzésében az Úristen nevét, kellően, nagy kezdőbetűvel írja. E gondolattal a zoborvidékiek hitére és hitéletére utal. Ez a következő közösség- és magyarságmegtartó tényező. A reszlovakizáció idején a hitélet átépítése lényeges szerepet kapott a szlovák nemzetépítők tervében a felvidéki magyar emberanyag szlovák nemzetépítéshez való kibányászása, kitermelése kapcsán, ám e jelenség a szocializmus éveiben egyes egyházi köntösök alatt tovább lappangott, hogy a kilencvenes évek megújhodó egyházi életében a lehetőségek szerint ki is teljesedjék. Mivel Zoboralja a Felvidék lakmuszpapírja, műszere, amely érzékelteti, láttatja a magyartalanítás és elszlovákosítás fenyegető veszélyét, amely a többi felvidéki magyar vidékre is leselkedik, a szlovák katolikus egyház helyben tett nemzetépítő törekvései előtt, térjünk ki Felvidék egészének röviden vázolt egyházéleti és egyházmegyei fejlődésére, mely jobban megérteti az olvasóval a zoboraljaiak és a felvidéki magyarság egészén tapasztalt elszlovákosító jelenségeket.

A hit, annak folytonossága Zoborvidéken a magyar államalapítástól napjainkig keresztény katolikus. Mind a nyitrai püspökség, mind pedig az Esztergomi főegyházmegye vigyázta e vidék keresztény nyáját a Magyar Királyság kilenc évszázadának idején. 1922-től a nagyszombati apostoli adminisztratúra, melyet az Esztergomi főegyházmegye Szlovákiába eső részén alakította ki a Szentszék és az első Csehszlovák Köztársaság tárgyalásai hatására. 1977-től a Nagyszombati főegyházmegye mely alá kezdetben a Nyitrai egyházmegye is tartozott. 1995-től a Pozsony–Nagyszombati főegyházmegye, melynek egyháztartományába a Nyitrai egyházmegye újra beletartozik, majd 2008-tól a Nyitrai egyházmegye, mely a Nagyszombati főegyházmegyével együtt a Pozsonyi főegyházmegye egyháztartományába került. Amint látjuk, az utóbbi 27 évben olyannyiszor lépett a Szentszék az egyházmegyék elosztása terén e vidéken, mint annak előtte kilenc évszázad alatt együttvéve sem.

Az egyházmegyerendszert oly sűrűn szabályozó rendeletek okán a szlovák egyházi személyek ornátusainak suhogása a Szentszék berkein belül, óvatosságra intő gyanút ébreszt a felvidéki magyar katolikus hívek szívében. E sürgés forgás okait és következményeit hivatottak e sorok feltárni, az olvasónak megközelíteni

Amire Ethey idézett gondolatát vonatkoztatom, a keresztény hit természetes, ősi szokás szerinti megélésére, azt nem csupán a reszlovakizáció ötletgazdái és kivitelezői, de a szocializmus csinovnyikjai is megkísérelték leépíteni. A hitélet sorvasztása jellemezte a szocializmus évtizedeit, így a magyar egyházi élet is megsínylette ez időszakot. A katolikus egyház csehszlovák szocialista igényekhez való alakításának, annak már-már a nemzetállam ügyéhez való alakításának egyik nagy sikere az Esztergomi Főegyházmegye államhatárok szerinti felszabdalása. A főegyházmegye 1000-től 1977-ig a Nyugat-Felvidék területének és ezzel az újkori Csehszlovákia részét képező Nyugat-Szlovákiának tetemes részét foglalta magában. Ez az állapot azért volt lehetséges, mivel a trianoni határmódosítás országok s nemzetek sorsa felett rendelkezhetett, de nem a katolikus egyház egyházmegyerendszere fölött. Afelől világi tekintély nem, csupán egyházi dönthetett, éspedig maga a pápa.

A csehszlovák hivatalok akadályozták az esztergomi érsek hatalmának gyakorlását e területen. Habár a Szentszék 1922-től megalkotta a nagyszombati apostoli adminisztratúrát Nagyszombat székhellyel, külön szlovákiai egyházmegyéket nem alakított ki, érsekeket nem nevezett ki, mivel az első Csehszlovák Köztársaság egy nemzeti egyház kiépítésén munkálkodott, amelyet a Csehszlovák Huszita Egyházban látott. A huszita egyházba való toborzásnak az lett az eredménye, hogy egymillió hívő hagyta el régi, katolikus vallását. A csehszlovák kormány elrendelte az Osztrák–Magyar Monarchia idején kinevezett püspökök és érsekek kiutasítását, akik főleg németek és magyarok voltak. Ennek okán a Szentszék elfordult Csehszlovákiától. E helyzet nem javult a háborús szlovák állam idején sem, melynek elnöke egy katolikus pap, Jozef Tiso volt, sőt az 1938-ban a Magyar Királysághoz visszakerült, zömében magyar lakta területeken visszaállhatott az esztergomi érsek joghatósága. A csehszlovák kormánynak jóval később sikerült a Szentszékkel folyó tárgyalások eredményeképpen elérnie Szlovákia egyházmegyei önállóságát. Paradox módon épp a keresztény vallásra és egyházra mint a tévelygők táborára tekintő kommunizmus idején. A nemzeti célok kivívásában a legvörösebb kommunista palástba burkolódzottaknak sem esett nehezükre a Szentszéket újra tárgyalópartnernek s nem a vallási ópium fészkének tekinteni. VI. Pál pápa a Praescriptionum sacrosancti apostoli levéllel 1977. december 30-án a nagyszombati apostoli adminisztratúra érsekséggé történő átszervezésével megalapította a Nagyszombati Főegyházmegyét. Területét az Esztergomi Főegyházmegyéből szakították ki, a Qui divino apostoli levéllel pedig megalapították a nagyszombati egyháztartományt. Mindkét apostoli levelet ünnepélyesen Frantisek Tomásek bíboros hirdette ki 1978. július 7-én a nagyszombati Keresztelő Szent János-székesegyházban, azon a színhelyen, mely mellesleg négy Esterházy testvér temetkezőhelye, kik az 1652. évi nagyvezekényi csatában épp a Magyar Királyság, a keresztény hit és ezzel a Nagyszombati főegyházmegye védelmében estek el a túlszámban lévő török hadak ellen vívott, végül is győztes csatában. A történelem megszüli fintorait.

Szlovákia teljes területét sikerült ekkor egyházmegyei szinten önállósítani. A Nagyszombati egyházmegyéhez csatolták a Győri egyházmegye Szlovákiába eső három és a Pannonhalmi Főapátság két plébániáját. Az egri egyháztartományból kiszakították a Rozsnyói és a Kassai egyházmegyét és a szlovák egyházmegyéhez csatolták.

Azon 13 plébániát, melyek addig a Szatmári egyházmegye részét képezték a Kassai egyházmegyébe olvasztották. Ezzel a magyar egyházmegyék szövetéből hivatalosan is lemetszetett minden felvidéki magyar lakta terület. 1978. július 7-ét írtunk.

E történelmi, egyháztörténeti lépés ellenére Csehszlovákia és a Szentszék közti viszonyok nem javultak.

A Nagyszombati főegyházmegye élére érsek nem neveztetett ki. A változásokat az 1989-ben elérkező szocialista keleti blokk széthullása és a demokratizációs folyamatok elindulása hozta magával. 1995-ben II. János Pál pápa is változtatott a szlovákiai egyházmegyék rendezésén ám ez nem hozott különösebb változást a Szlovákiai Katolikus Egyház és a magyar hívek viszonyában. Sajnos annak ellenére sem, hogy a felvidéki magyarság egy magyar püspökség kialakítását kérvényezte a katolikus egyháztól, aminek 1990 óta máig ad hangot egy évente megtartott békés imanap révén Komáromban. A kezdeményezés mögé a kilencvenes években a Magyar Koalíció Pártja is besorakozott, politikai sújt is adva a kérvényezésnek, ám a szlovák püspöki kar egyöntetűleg és egyhangúlag mindig a magyar püspökség szükségtelenségét, az adott helyzetben megalakításának fölöslegességét hangoztatja. Időközönként a magyar püspökség iránti igény és annak elutasítása egész napjainkig hallatja magát és félő, hogy az igény nem talál értő fülekre az egyházon bévül, mivel az 1995-ös, II. János Pál pápa általi egyházmegye-átszervezés óta történt egy újabb, szinte már a felvidéki magyar katolikus hívek ellen irányuló egyházmegyei felosztás. 2008. február 14-én XVI. Benedek pápa döntése értelmében az addigi egyházmegyei felosztás megváltozott a Slovachiae sacrorum és Cum concathedralis dekrétumok értelmében. A döntést Jozef Tomko bíboros a Népek Evangelizációja Kongregáció prefektusa hirdette ki Szlovákiában. Az egyházmegyék felosztását Benedek pápa a szlovák püspöki kar javaslatára fogadta el. Azon püspöki kar javaslatára, mely nem akarja immáron 27 éve tudatosítani a magyar katolikus hívek jogos igényét. E 2008-as egyházmegyei felosztás szerint megszűnt a II. János Pál pápa alkotta Pozsony–Nagyszombati főegyházmegye és helyén létrejött a Pozsonyi és Nagyszombati főegyházmegye. A Nyitrai egyházmegye egy részéből pedig létrejött a Zsolnai egyházmegye. A Szentszék döntése az addig érvényben lévő egyházmegyei határok megváltoztatásával a felvidéki magyar katolikus hívek igényeivel látványosan szembement. A Rozsnyói egyházmegyéhez csatolták a breznóbányai espereskerületet, hogy az egyházmegyében elérjék a szlovák katolikusok többségét. A szlovák püspöki kar nem győzi tagadni a rendelkezés kapcsán ellenük felmerülő jogos vádat, hogy az a magyar hívek igényei ellen irányulna. Ám a bársonyos forradalom óta a szlovák katolikus egyház egyes képviselőinél tapasztalt nacionalista megnyilvánulások fényében nem kétséges, hogy befolyásos szlovákiai egyházi személyek azon munkálkodnak, hogy az 1977-ben kivívott egyházmegyei önállóság, az önálló szlovák egyházmegyerendszer tényleg szlovák, azaz csupán szlovák nemzetiségű legyen. Ján Sokol nagyszombati érsek több kijelentésében, prédikációiban a Tiso-féle háborús szlovák államot magasztalta, melynek idején a Hlinka-gárda szemében a Szlovák Állam területén maradt magyar lakosság csak megtűrt elemként volt jelen. Az elhunyt lelki üdvéért a nagyszombati Szent-János-székesegyházban nem átallott misét celebrálni. Korec bíboros a Nyitrai egyházmegye fejeként a szlovákiai zsidóságot a Német Birodalom hóhérainak kiszolgáló Tiso elnök szentté avatásán fáradozott, Frantisek Tondra szepesi püspök pedig a második világháború idején zsidóellenességét hangoztató Ján Vojtassák püspök szentté avatását tartja égetően fontosnak. Mit várhat korunk elszlovákosítástól fenyegetett felvidéki magyarsága olyan szlovák egyházi vezetőktől, kik a második világháborúban tömegesen lemészárolt zsidóság hóhérsegédeit magasztalják? Nincs-e megalapozott joga a felvidéki magyarságnak egy ilyen elemektől és megnyilvánulásoktól mentes külön püspökségre, illetve püspökre Szlovákia egyházmegyéi közt?

A felvidéki magyar keresztények szemében olybá tűnik, mintha a Szentszék kezét a szlovák nemzetépítő igények irányítanák. Hogy a szláv népelem számbeli fölülkerekedését szolgáló, a történelmi vidékek fejlődését mellőző és a felvidéki magyar katolikus igények ellenében kialakított új egyházmegyékben miként csapódnak le a szlovák nemzetépítéstől felhevült szlovák egyházi méltóságok elszlovákosító lépései az a következő írásunk tartalmát képezi.

Jancsó Badacs Károly