|
 2017.01.27.
Fénycsend
Hager Ritta kiállítása a Várnegyed Galériában
A kiállítás címe,
Fénycsend, kinyitja a képzelődés kapuját. Annál is inkább,
mert a metaforában – Hager Rittától nem idegen a költészet
– többféle titok ötvöződik. A természeti fény a belőlünk
az Istenre visszasugárzó szakrálissal, és a világnyi lélek békéjével.
Tehát az égi úton gurított napkorong megfényesíti rokontársát,
a sárban megrekedt szekér kerekét, hogy éltető fényt
juttasson – benne minden mozzanat isteni szikra – a lecsúszottaknak,
a szenvedőknek.
Ám,
hogy föl tudjuk fogni eme átváltozás káprázatát, csendre
van szükségünk. Az eső – a tisztító eső – szálán
leereszkedő nyugalomra. Arra a csendre, amely valósággal kopog
bennünk, de ebből a végtelennel birkózó zajból – a szívritmus
adja a zenét – kívül semmit se hallani. Mert valójában a
megigazulás csendjéről van szó. Arról az állapotról,
amelyet a Tenger imazsámolyán térdeplő érez. Magába
roskadva, szemben a mindenséggel.
A fénycsend mégis,
amellett, hogy fölszabadít, erőt adó teher. Nem hagy nyugtot
senkinek. Minduntalan önvizsgálatra késztet: megtettem-e a
magamét. Szeretetemet kiterjesztettem-e – minden ilyen szárnyas
oltár a bizodalom jele – az úttalan úton ballagóra-tévelygőre.
Különösen advent idején fontos – ha Őt várjuk, meg fog érkezni!
– az ilyesféle gondoskodás.
A csend kútja
ugyan mély, az igazi alkotó innen (is) merít, de ami fölröppen
belőle, szinte a sztratoszféra magasába ér. Ha a színezet
anyag, textilművész esetében a len, a kender, a juta, a gyapjú,
az aranyszál stb. valaminő kozmikus rend és kozmikus szárnyalás
igézetében (íme a kompozíció ismérve) átszellemül, és képes
fölmutatni minden szépség velejáróját, a lelki tartalmakat,
akkor a művésznek nyert ügye van. A belső tűz – világít.
Jézus Krisztus lámpásával
és a középkor (majd újkor) történelmet, építészetet,
szakralitást, szépészetet magában foglaló – hol villámként,
hol fénykatedrálisként megjelenő – igézetével. A korai művek
mi mások volnának, mint a szépségben dúskáló erő és
magabiztosság hírnökei. Hiszen a jutából kötözött és csomózott
Gondolkodó szék (1976) királyi fülkéket idéző térosztása
– végső soron az egészben a szentháromság honol –
kibillent minket a való időből, és Mátyás hollói nem röptették
úgy a gondolatot, mint ez a rusztikusságot (vastag sodráslendület)
a plasztikai kifejezés szolgálatába állító fali textil. Az
Összefonódás (1974) legyezőjének plasztikai derűje – a
technika hasonló a fönt említett font-kötözött jutaremekkel
– a Nap-középpontú, ám már itt a szakralitással átitatott
néprajzi jellegű fonást emeli a magasba.
Ezeken a korai
munkákon már látni lehetett – az anyag és a forma szimbolikája
vall –, hogy minő kristályosodó úton indult el a szekér.
Megrakva bibliai allúziókkal, a gondolatot mint fénytovábbító
– sugárzó! – eszközt a látás és meditáció középpontjába
állítva. Minderről a kamara-kiállítás kilenc, viszonylag
nagyobb méretű gobelinje, az érzéki szépséget zsolozsmává
fokozva regél. Ám ez a mese filozofikus körítésű, tele jelképekkel.
Krisztus
kereszthalála – mindannyiunk megváltása – gondolati súlyát
(a golgotai sötétségből való kievezés reményét) adja a kétkedőknek.
Az Éj (1986) sűrűn font vertikális oszlopai mögül kivillanó,
fényben tobzódó keresztforma erre utal. Miként a Folyamat
jobbról áradó fényzuhataga, amelyen az áradó „testből”
kicsapó diagonálisok szinte metszik a plasztikus gobelin erdejének
szálfáit, ugyancsak az isteni világosság tudatosítója.
Az ég aurájában
megfürdőző lélek hosszú menetelésre – nem kis bűnbánatra
– van kényszerítve. Magosba nyúló kezek várakozásba görcsölt
ujjakkal hívják a Megváltót (amely az 1998–2000-ben készült
Reményen kereszt formájú fény-corpus), s a „miniátori”
munka közben szemlélődő textilművész attól lesz
gondolatittas – ne feledjük, Hager Ritta minden művében kódexérvényű
igazságot formáz –, hogy nem feledi a Biblia tanítását:
Evezz a mélyre! Ami Lukácsnál pragmatikus parancs („vessétek
ki hálóitokat a fogásra”), az az alkotónknál hitbéli elmélyülés,
a magába fordulás imája. Eme gobelinen bravúros körkörös
kompozíció: hullám-Nap segíti az evezőlapát erejét, mint
ahogyan a Kegyelem (gyapjú, len, aranyszál) föntről jövő fénykévéi
is valaminő kavargó örvényben, megesettségünk, emberi gyarlóságaink
kútjában landolnak.
Hát persze, hogy
a vegyes fölvetésű gobelin, az 1990-es Apokalipszis (gyapjú,
len) súlyosodó fekete felhői – alulról hiába a tisztítótűz
világossága – nyomasztóan hatnak, ám vele szemben ott a több
ember- és állatalakot hordozó, invenciózus szerkezetű (három
függélyes, égbe menő csík), a megtérő bűnöst szimbolizáló
Elveszett bárány. S nemkülönben, hozzá hasonló fényvibrálással,
az … És fölméne… (1990) fölfelé szikrázó fényangyala.
Ha Domokos Pál Péter szerint a Júlia szép leány a „szépbe
merült lélek balladája”, akkor Hager Ritta textilképe maga
az ég sikátorát fényorgonává változtató fölfelé suhanás
mint szépség.
Az időtlen, épp
ezért örök érvényű folyamat a létezés titkát boncolgatja
– középpontban a bűnbe esett emberrel. Egyetemes igazságok
szószólójaként. A Várnegyed Galéria tárlatán a nagyméretű
gobelinek mint különös hangzatú szimfóniák szerepelnek.
Mindenik instrumentumnak megvan a bibliai megfelelője. De az égzengéssel
szembeni lélekharangok mint szonáták (vagyis a kisméretű
textilképek) sem maradhatnak említetlenül.
Ha egy talált tárgy,
a VAS-on szereplő fémkalligráfia képes bevonni bennünket a művész
titokkal teli, ám mindig emberi kalandjába, hogyne tenné ezt
szakrális hangsúllyal legremekebb textil-kisplasztikája, a
keresztformát a hit domborulatává avató Palla (1993), a Vég
és Kezdet végtelenségét szimbolizáló Ómega mint Sugárzó
csend, a Kulcsaim (1994) sokat mondó attraktív árnyékképe, az
Az optimista fekete és az A pesszimista fehér – mindkettő
1982, gobelin, gyapjú, lószőr – egyként szakadozott, „nyűtt
vonója”. S legkivált a festői szépségű, a pápát, Szűz Máriát
és Szent Istvánt harmóniában megjelenítő Magyar nosztalgia.
(Középpontban a kis mérete ellenére is hatalmas koronával.)
Ugyanaz a kéz, ugyanaz a hit formálta őket, mint a nagyméretű
gobelineket.
Ettől sugárzó a
teljességük.
Szakolczay Lajos
|
