2017.01.27.
És mi mégis
láncot hordtunk?
A kiegyezés évfordulójára
Áder János köztársasági
elnök a kiegyezést és a dualizmus idejét a gyarapodás korszakának
nevezte újévi köszöntőjében, és van, aki még szobrot is állítana
Ferenc Józsefnek a boldog békeidők emlékére. Ugyanakkor sokan
elmarasztalják 1867-et, Németh László a magyar történet legvégzetesebb
szerződésének, Bibó István pedig gyávaságból fakadó hazug
megegyezésnek nevezte a 150 évvel ezelőtti kiegyezést, de a
mai napig akadnak, akik így gondolkodnak. A jubileum alkalmából
járjuk körül a kérdést, és vizsgáljuk meg, másfél évszázad
távlatából hogyan értékelhetjük a kiegyezést és annak szülöttét,
a dualizmus korszakát.
Mielőtt
rátérnénk magára a kiegyezésre, vegyünk számba néhány
fontos előzményt, hogyan jutott el a két fél az említett
kompromisszumig. A töröktől való felszabadításért cserébe
a nemesség lemondott a szabad királyválasztásról, 1723-ban a
Pragmatica Sanctio elfogadtatásával III. Károly biztosította a
nőági örökösödést is. Míg a 18. században hazánk népessége
jelentős növekedésnek indult, az ország gazdasági jelentősége
erősödött, addig a birodalom többi tartományának lélekszáma
csökkent. Ahogy az 1848-ban kegyvesztett Metternich fogalmazott:
„Magyarország nélkül nincs Habsburg Birodalom.” A dinasztia
éppen ezért rendszeresen Magyarország beolvasztásán
dolgozott, legerőszakosabb módon II. József, ám az ilyen próbálkozások
rendre kudarcba fulladtak.
Az 1848. áprilisi
törvényekkel azután ténylegesen megvalósult a perszonálunió,
amit a Pragmatica Sanctio ígért. Egyedül a külügy maradt
uralkodói irányítás alatt egységes, e téren csak a magyar
kormány egy különleges jogállású tagja, a király személye
körüli miniszter kapott beleszólást.
A Habsburg-ház
mindebbe birodalmának számtalan forradalma miatt ment bele,
amint úrrá lettek a bécsi vagy az itáliai lázadásokon, 1848
végén a trónöröklési rend megsértésével trónra lépett a
mindössze 18 esztendős Ferenc József. Azonban a magyar országgyűlés
hozzájárulása, koronázás és uralkodói eskü nélkül,
magyarán szólva törvénytelenül.
Az ifjú uralkodó
azonnal hadat üzent minden irányból hazánknak, csakhogy 1849
tavaszára lényegében vereséget szenvedett, Magyarország függetlensége
ekkor valósággá is válhatott volna, ha a német egység
kiterjed az osztrák örökös tartományokra. Sajnos nem így történt,
Ferenc József kezet csókolt I. Miklós cárnak, aki cserébe 200
000 katonát küldött a magyar szabadság vérbe fojtására.
Megtorlás és
menekülés következett, majd a nemesség megindult a lejtőn,
egyre többen vesztették el földjüket, a fölszabadult jobbágyok
nem találták a helyüket, az elnyomás az ország népesedését
is megállította. Az uralkodó nem engedett az önkényből, mi
pedig a 48-ból Deák Ferenc vezetésével.
Eltelt néhány év
és mind többen érezték szükségét a közeledésnek. A
Habsburg Birodalom előbb súlyos vereséget szenvedett az
olaszoktól (1859), majd a poroszoktól (1866) és ezek következményeként
pénzügyi csődbe sodródott. Ferenc József nem megértette végtére
a nemzetet és respektálta az alkotmányosságot, ahogy Szekfű
Gyula fogalmazott, hanem egész egyszerűen nem volt más választása,
mint hogy kiegyezzen megfogyatkozott birodalmának legnagyobb lélekszámú
népével.
A passzív ellenállásba
belefáradó, utolsó tartalékait felélő nemesség pedig
engedett a 48-ból. Deák kiállt a birodalom szilárd fennmaradása
mellett, mondván, e szempontnak kell alárendelni az 1848-as törvények
revízióját.
„Kossuth jogosan
lobbantja Deák szemére, hogy amit 1867-ben feladott, ugyanaz,
amit 1861-ben még védett. Először csak tiszta perszonáluniót
ígért. De kintről e változást nem is lehet megérteni; csak
bentről, a fokonként mindinkább érezhető süllyedés-ből,
melyre Deák céloz” – fogalmazta meg Németh László.
A kiegyezés nem jöhetett
volna létre az önfeladás nélkül, mint ahogy a gulyáskommunizmus
sem, ha párhuzamot húzunk az 1956 utáni Magyarországgal. Ennek
legélesebb példája, hogy a szabadságharc után halálra ítélt
Andrássy Gyula lett az ország miniszterelnöke, majd ő maga
helyezte a koronát Ferenc József fejére. Hogy tovább élesítsük
a képet, helyettesítsük be a történet szereplőit Pongrátz
Gergelyre és Kádár Jánosra.
De nem csak az egyéneknek
kellett feladniuk elveik egy részét, hanem a közösségnek is.
1867-ben lemondtunk az 1848-ban törvényesen kivívott, a
Habsburg uralkodó által szentesített nemzeti bankról és
nemzeti őrseregről. A királyi biztosítékokkal pedig az
1848-as állapotoknál erősebben vette kezébe a magyar országgyűlést
és kormányát az uralkodó, ugyanis Ferenc József biztosította
magának a hadseregvezetés főhadúri jogát, a magyar
parlamenttel szembeni előszentesítési jogot és az országgyűlés
feloszlatásának királyi jogát. Ennek „köszönhető”, hogy
bele tudott minket sodorni egy olyan háborúba, amely egyáltalán
nem állt az érdekünkben, hiszen mi szükségünk lett volna nekünk
Boszniára, balkáni térnyerésre?
Ugyanakkor
tagadhatatlan, hogy a kiegyezés elhozta a békét és a fejlődést.
A dualizmus korában szervezték meg az egészségügyet, óriásit
lépett előre az ipar és az oktatás, megújult az ország,
ekkor alakult ki Budapest mai arculata, a Parlamenttől az Erzsébet
hídon át a Halászbástyáig és még sorolhatnánk. Kiépült a
Kárpát-medencei vasúthálózat, elindult az első villamos, és
a világon másodikként a kisföldalatti, megvalósult az unió
Erdéllyel. Mindehhez illik hozzátenni, hogy a fejlődés gátja
korábban sokszor a dinasztia volt, gondoljunk a kiegyezést megelőző
elnyomásra vagy Mária Terézia kettős vámrendeletére.
A béke és a fejlődés
azonban nem jártak egyedül. Ahogy említettem, a hatalom, ha
megkísérelt egységesíteni, belebukott, mint II. József, ennélfogva
a soknemzetiségű birodalomban sejthető volt, hogy a két központ
sem jelent megoldást. Jó alkalom volt ez arra, hogy el lehetett
napolni a nemzetiségi kérdést. Dacára annak, hogy határon túli
honfitársainknak ma sincs annyi kisebbségi joguk, mint a
Monarchia nemzetiségeinek voltak, a nemzetállamok korában a Kárpát-medencében
50% körül mozgó magyarságnak komolyabban kellett volna
foglalkoznia a nemzetiségi kérdéssel. Persze igen nehéz
feladat lett volna kiegyezni a nemzetiségekkel, de valószínűleg
jobban jöttünk volna ki belőle, mint Trianonban. Egészen máshogy
nézett volna ki, ha egy megegyezés megelőzi a háborút és az
összeomlást.
Ám nem csak a
nemzetiségek lettek kihagyva a kiegyezésből, 1867-ben ugyanúgy
félretolták ’48 egyik legfontosabb eszméjét, az egyenlőséget.
A parasztság és a kispolgárság ellenezte a kiegyezést, nem is
kapták meg a választójogot, csupán nyolc százaléka
szavazhatott a nemzetnek. A magyar nemesség jelentős része
kiszorult a gazdaságból, elszegényedő dzsentrivé vált, ahogy
a nincstelen zsellérek millióinak sem jelentett megoldást a
dinasztiával kötött kompromisszum.
Kérdés, hogy
volt-e alternatívája a kiegyezésnek? Biztos választ nem
adhatunk, de látni kell, hogy a Kossuth által javasolt további
kivárás bizonytalan volt, legjobbjaink 1849-ben emigráltak,
akasztófára jutottak vagy meghaltak azóta. Önálló magyar
hadsereg és külföldi segítség híján nem volt reális az
Ausztria elleni újabb harc, a passzív ellenállásba belefáradtak
a korábbi zászlóvivők. A megtört magyarság szorult helyzetében
így hozzájárult ahhoz, hogy a Habsburg Birodalom fél évszázaddal
tovább fennmaradjon, hogy aztán a történelmi Magyarországgal
együtt bukjon el, ahogy azt Kossuth megjósolta híres
Kasszandra-levelében. Mindehhez az a téves hozzáállás is
kellett, hogy a magyar politikum a kiegyezés után se akarjon változtatni
és megelégedjen azzal, amit ott elért.
Mindenki érezheti,
hogy ezeregyszáz éves államiságunk egyik legösszetettebb kérdése
a kiegyezés. Amennyiben számba vesszük a fentebb taglaltakat, a
reális kompromisszumtól az önfeladáson át a nemzetiségi kérdés
elodázásig, akkor egyértelmű, hogy 1867 fordulópont a magyar
történelemben. Na de, hogy pozitív, az enyhén szólva erős
kifejezés.
Märle Tamás
|