2017.06.09.
Nemcsak
testi valónkban vagyunk jelen a világban
Alkotásain a természetet szervező erők jelennek meg
Gálhidy
Péter szobrászművész 1974-ben született Budapesten.
1997-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász
szakán, mesterei Somogyi József, Bencsik István és Karmó Zoltán
voltak. 1999-ben elvégezte ugyanitt a Szobrász Mesterképzőt.
2001-től maga is tanít a szobrász tanszéken. Művei jelentős
közgyűjteményekben is szerepelnek (Magyar Nemzeti Galéria,
Kogart Gyűjtemény, Deák Gyűjtemény,). Gálhidy Péter szobrai
a természet organikus formáiból veszik az inspirációt, de szükségszerűen
reflektálnak a szobrászat alapvető kérdéseire is, mint az
anyag és az egyensúly. Művészetében fontos szerepe van a
szobrászati szerkezetnek, rendezőelvnek, amely a munkafolyamat
irányvonalát megadja. A szobor által teremtett, körülhatárolt
tér és magának a szobornak a dimenziója visszatérő, izgalmas
témája. Konstruktív, szerkezetvázakhoz hasonló szobrai és
damil installációi mellett megjelennek a természetből ellesett
finomabb, lágyabban hullámzó vonalvezetések, amelyeket jelentős
méretbeli léptékváltással ültet át a plasztika nyelvére például
egy-egy monumentális tüske, termés, fűszál formájában. Az
anyagok összjátéka, párosítása több munkájának velejárója.
Egyes szobrai izgalmas téri-formai helyzeteket teremtenek, számos
munkájánál a posztamens elhagyása is fontos szerepet játszik.
1997 óta kiállító művész.
Díjak, ösztöndíjak:
Corvina Alapítvány-díj (1997), Hermann Lipót-díj (1999),
Derkovits-ösztöndíj (2001–2003), Samu Géza-díj (2007),
Alternatív Munkácsy-díj (2015).
Május 13-án nyitották meg a Szolnoki Művésztelepen Vízér
című kiállítását, ami június 20-áig látogatható. Mit
takar a cím? Hiszen manapság a vízérrel kapcsolatban olyanokat
lehet olvasni, hogy a veszélyes vízerek legyengítik és
megbetegítik az egészséges szervezetet. Gondolom, esetünkben
nem erről van szó.
– A kiállítást megnyitó Kopócsy Anna művészettörténész
részletesen elemezte beszédében a vízér fogalmát, értelmezéseit,
és megemlítette az ön által említett legismertebb tartalmat
is. Én viszont, ahogy a megnyitószövegből is kiderült, nem
foglalkoztam az ismert tartalmakkal, hanem összeraktam a víz és
az ér szavakat – minden megkülönböztető jel nélkül. Szobrászatomat
régebben ismerők számára egyértelmű, hogy az ér a növényi
rendszerek jelenlétére utal. A víz előtag pedig úgy került a
címbe, hogy miközben válogattam a szolnoki kiállításra, rájöttem
arra, hogy az elmúlt 20 évben készült szobraim szinte mind vízhez
kapcsolódnak. Tehát ez a vezérmotívum; a vízzel való szobrászati
munkám adja a kiállítás lényegét. A víz kifejezés önmagában
talán másfelé vinné el a befogadók gondolatait, de ha hozzáteszem
az ér szót, akkor láthatók azok a tartalmak is, melyekkel még
foglalkozom.
A faszobrászatban hogyan lehet megjeleníteni a vizet?
– Attól függetlenül, hogy nagyon sokat foglalkozom fával,
nem tartom magam faszobrásznak.
Pedig amikor lent jártam Szolnokon, és berendezték a
termet, akkor néhány faszobrot láttam.
– Jól látta, de akkor még nem vittük be a rézötvözetből,
vasból vagy bronzból készült szobrokat. Aki látja ezeket az
alkotásokat, észreveszi, sosem magát a vizet ábrázolom. A víz
esszenciája érdekel. Az, hogy milyen belső kapcsolatban állnak
az emberek, a természeti lények a vízzel. A fánál nagyon közeli
a kapcsolat a vízzel. Gondoljunk bele, hogyan növekszik a fa,
miként áramoltatja magában a vizet. Ez a struktúra jól észrevehető
egy fánál kívül-belül. Bár a szobrászok többsége nem
emeli ki ezt a kapcsolatot, alapanyagnak használják évszázadok
óta a fát, sokszor festéssel teljesen elfedik. A 20. századtól
néhány, többféle tematikában dolgozó szobrász előtt megnyílt
a lehetőség arra, hogy akár a fa és a víz kapcsolatát is
befoglalja műveibe.
A víz és az élet folyama
Őket követte?
– Nem követtem senkinek a módszerét, hanem megpróbáltam
a korábbi növényekkel való foglalatoskodásomat, megfigyeléseimet
és a belőlük származó gondolatokat „beleépíteni” a fába.
Az ember is a természet része. Sőt az emberi test tömegének
több mint fele, körülbelül 60%-a víz. A tiszta víz testünk
létfontosságú alkotórésze. Oldószer és vivőanyag, hiszen
segíti a tápanyagok felszívódását. Ezzel is foglalkozik?
– Tudok róla, de az emberi lét fizikai részének a
megfogalmazása az alkotási folyamat során kevésbé érdekel.
Inkább azt az áramlást érzékelem, ami számomra nagyon közeli
az élet folyamához. Arra gondolok, hogy milyen mozgást érzékelünk
a vízben – ilyen lehet a sima víztükör, az áradó patak, az
ereszcsatornán lecsorgó víz. Amikor ilyet látok, akkor sokszor
asszociálok az ember szellemi, lelki létezésre.
Térjünk vissza a kiállításra. Hogyan került
kapcsolatba a szolnoki alkotókkal?
– A szolnoki szobrászokkal régóta ápolok szakmai
kapcsolatot. Néhány éve meghívtak a Szolnoki Tárlat zsűrijébe,
akkor ismertem meg Verebes Györgyöt, a művésztelep művészeti
vezetőjét. Nagyon örülök neki, hogy Szolnok jelentős művészeti
központtá kezd válni, ráadásul olyan szellemiséggel, ami számomra
szimpatikus. Tehát nem ideológia, vagy trend mentén alakul ez a
művésztársaság, hanem szakmai minőség mentén, organikusan.
Tagjaik olyan művészetet képviselnek, melyek iránymutatók,
tiszteletreméltók. Ezért rögtön igent mondtam a felkérésükre,
s így került sor a kiállításra.
Ezt a tárlatát direkt Szolnokra álmodta… A kiállítótér
mérete, a fényviszonyok is befolyásolják azt, hogy milyen
szobrokat és mennyit vigyen le?
– Amiket említett, nagymértékben meghatározzák a kiállítást.
Viszont a kiállítás rendezéseknél nem szoktam előre elhatározni,
hogy mondjuk a faltól hány méterre álljon az adott szobor. Több
kiállításon szerzett tapasztalataim alapján el tudom képzelni
a szobraimat a térben. Ha szembesülök a tér olyan tulajdonságaival,
amire nem gondoltam, akkor változtatok. 18 szobrot vittem le, és
mindegyiknek megvolt a maga optimális helye. A festőknél ez könnyebb,
mert ők ismerik a képek és a falak méretét. Az installálásnál
– számomra a szobrok elhelyezése is a szobrászat része –
egyes elemek miatt megváltozhat az első koncepció. Ezért egy
kiállítás rendezése közben hasonló lelkiállapotban vagyok,
mint mikor a szobraimat készítem. Említettük már a vizet.
Olyan, a víz, a vízpart tulajdonságaival kapcsolatos élmények
mentén válogattam ki szobraimat, amelyekben felfedezhető a víz
jelentése. Sokszor nyaralok családommal a Tisza mentén,
Szolnoktól nem is messze, ezért, bár vannak tengerre utaló
alkotásaim, most erre a kiállításra nem hoztam ezeket, csak
egy-két Balaton által ihletett művet.
Ezekben a művekben az anyag talált rá a tematikára,
vagy fordítva?
– Változó. Az anyag találja meg a tematikát, vagy a
tematika találja meg az anyagot. Általában nagyon sok gondolati
pont fogalmazódik meg bennem alkotás előtt, és közben, melyek
végül összeérnek. Így nem mindig tudom meghatározni, hogy az
általam kitalált forma, vagy az anyag volt előbb. Az nem
jellemző rám, amit többen elképzelnek, hogy szinte belelátom
a formát egy uszadékfába. Vannak, akik így dolgoznak, nálam
inkább először egy vízió jelenik meg. S ahogy ez a vízió erősödik,
olyan intenzitással keresem az anyagot – általában rátalálok.
Előfordul, hogy meglátok egy új anyagot vagy egy olyan fát,
ami azonnal megérint – ez lehet például egy történetet
hordozó faanyag –, inspirál valamilyen irányba.
Ötgyermekes családapa dolgozik a fészerben
A most Szolnokon látott művei korábban Sas-hegyi otthonában
voltak, ahol most beszélgetünk. Tehát itt van a műhelye?
– Ha egy fészert műhelynek lehet nevezni, akkor igen, s
a legtöbb munkám itt készült.
Ötgyerekes családapaként mikor tud alkotni?
– A nyugalom szükséges az alkotáshoz, és az évek során
kialakult a metódusom. Főállásban a Képzőművészeti
Egyetemen tanítok szobrászokat immár 16. éve. Ez meghatározza
időbeosztásomat. Sosem akartam hétvégi szobrász lenni. Ezért
a metodika úgy jön létre, hogy először megszületik a
gondolat, mely állandó feszültségben tart, és keresi a hozzá
tartozó megjelenést. Nagyon fontosak a szobrászati hagyományból
adódó vagy a költészetből, irodalomból, zenéből kapott élmények,
de ezek mellett a mostani, vagy a gyerekkori kertünk, az
epreskert, vagy a nyaralás alatti élmények is erősen inspirálnak.
Annyira erősen, hogy addig keresem a mű elindításának lehetőségét,
amíg végre nem hajtom.
Teszem fel, hogy lent nyaral a Tiszánál, és megszületik
egy gondolata…
– Ami később lehet, hogy csak egy kis elemként jelenik
meg a szoborban. Én nyaralás – de inkább az elutazás a jó
szó – közben végzem a szobrászatomhoz tartozó legintenzívebb
előkészítő szellemi munkát.
Néhány hete Baráth Fábián szobrászművész
nyilatkozta lapunknak: „először megszületik az ötlet, amit
elkezdünk kidolgozni, megvalósítani, és ehhez szükséges az
ihletett helyzet – ekkor nem gondolhatok a mindennapok problémáira.”
Egyetért vele?
– Természetesen, hiszen az alkotás idején minden kívül
álló problémát el kell fedni.
Ezt a család elfogadja?
– Tudják, hogy ez a munkám, nem hobbiból alkotok, nem
csak magamnak csinálok szobrokat. Röviden: tolerálják, hogy
apa dolgozik. Feleségem pedig művészszülők gyermeke, aki saját
festészeti útját háttérbe szorítva rendkívüli módon segíti
ezt az életformát.
Saját magának is készít kedvtelésből szobrokat?
– Korábban úgy gondoltam, hogy játékosabb szobraimat
nem biztos, hogy kiállítom. Majd rájöttem, hogy úgysem én
határozom meg a szobor későbbi sorsát, jelentését. Raktárnak
pedig miért dolgozzam? Ezért is vállalom a kiállításokat. De
azt se szeretném, ha csak a szobrászatból kéne eltartanom a
családom, mert akkor már kompromisszumokat kell kötnöm a
megrendelőkkel. Nem zárkózom el a megrendelésektől, ám ha
csak a megrendelésre hagyatkoznék, akkor kiszolgáltatott
helyzetbe kerülnék. Meg kell felelni a közízlésnek, és egy
alaposan meghatározott tematikának. Művészetem, ahogy egy önálló
költészeti teljesítmény, nem a hétköznapokról szól. Éppen
a hétköznapi tartalmak felett szeretne „üzenni”. Ez pedig sérül,
ha valaki befolyásolja.
Pedig köztéri szobrokat is alkotott, például Lajtha Lászlóét.
Pécsett pedig Zöld Út című alkotása látható. Ezek talán
nem megrendelésre készültek?
– Ezek a kivételek. Pécsett, a Széchenyi téren látható
egy nagy szobrom, egy földbe ágyazott hatalmas fűszál, és
most állítottam fel eddigi legnagyobb alkotásomat a vizes
vb-vel kapcsolatban, a négy méter magas, és majdnem ugyanolyan
széles bronz Turbinalevelet Budapesten a Forgács utcai metrómegállónál.
Ezek autonóm szobrászati munkák. A figurális megrendeléseknél
nálam alapszempont, hogy számomra fontos személyiségéket ábrázoljak,
például Balatonkenesére Pilinszky-emléktáblát készítettem.
Lajtha László zeneszerző művészetét is tisztelem, becsülöm,
ezért sem zárkóztam el a felkéréstől.
IDE A SULYOM
Ősképek egy kis termésben
Egyik teljesen figurális portré, a nyárfából
faragott Sulyom pedig meglepő szobor, főleg mert a pár centiméter
nagyságú termés itt legalább ötvenszeres nagyságú. Mi fogta
meg egy ilyen kis termésben?
– Bár mi, szobrászok a portré szót fenntartjuk a személyhez
kötődő emberábrázolásra, de nem idegen tőlem ez a rokonítás.
Maga a szobor jó példa arra, hogy rátalálok egy természeti
formára, és felvetődik bennem, ezzel szobrászként is kell
foglalkoznom. Ennek a vízinövénynek jellegzetes a levele,
karakteres formájú a termése. A tüskés termés megbújik az
iszapban. Ha eredeti arányban készítem róla a szobrot, akkor más
méretű lett volna a tüskéje, de nekem ez többletjelentéssel
is bíró forma, ezért rövidebbek a hegyei. Amint néztem a termést,
rájöttem, szakrális jelentést tartalmaz, ha jól megfigyeljük,
egy hangsúlyos középponttal rendelkező keresztet látunk
benne. Egy ilyen formában olyat is találok, ami foglalkoztat, a
jelek ősképének kutatása. Nagyon jó megfogalmazásnak tartom
Kassai Lajos mondatát: „nem az ősöket kell követni, hanem
amit ők követtek”. Viszont ezt az ősképet nem akarom túlzottan
egyértelműen megjeleníteni. Így, bár ezeket nem mindenki
veszi észre, de megpróbálom intuícióimat olyan formába önteni,
ami alkalmas lehet arra, hogy aki lát, és nem csak néz, ezeket
a tartalmakat is érzékelje. Ezért is szerepelnek gyakran fűszálak
szobraimban. Egy fűszál égre törése és közben spirális
elkanyarodása rendkívül sokat jelent, ahogy az is, mikor egy
csatornán levezeti a párát, nedvességet. Így gyakran egy növényi
elemmel úgy foglalkozom, mint egy személlyel vagy saját lelki vívódásaimmal.
Mindezek egy történésbe kerülnek. Így a Fűszálszárító
szobrom túl azon, hogy rejlik benne a kortárs művészetre utaló
játékosság, mivel Marcel Duchamp Palackszárítója idéződik
meg, lehet ennek az információnak a hiányában egy keleti,
leginkább japán formakultúrából merítő meditációs
objektumként is nézni.
Említette az embert, a személyt is. Alkotásai úgy is
utalnak az emberre, hogy közben az ember nem látható rajta?
– Arra törekszem, hogy az ember mindig is benne legyen
alkotásaimban, akár utalásként, ezért a radikális absztrakt
művészet nem a sajátom. Hiszem, hogy vannak olyan absztrakt művészek,
akik a teljes absztrakcióban is folyamatosan az emberről beszélnek.
E területen készült legfontosabb munkám a Szegedi Dómba készített
körmeneti kereszt, ahol Krisztusról két, a középpontban metsződő
arany fénycsatorna szobrászi megformálásával, a legkevesebbel
akartam a legtöbbről szólni. Azokat a tanúságokat, amiket
kiszűrtem az absztrakt vagy a konceptuális művészet általam
megismert alkotásaiból, olyan művészetté próbálom alakítani,
amelyben nincs meg a figurális–absztrakt ellentét.
Sokan mondják, az ember elszakadt a környezetétől,
akik falvakban élnek, városokba költöznek, nem állnak meg egy
művi vagy természetes alkotás mellett, nincs rá idejük, és még
sorolhatnám. Ez a kórtünet is arra készteti, hogy ilyenfajta
szobrokat készítsen?
– Egyértelmű; azt látom, hogy a legtöbb ember, és ezt
gyakran magamon is észreveszem, a természettől idegen világ
felé törekszik. Számára ez érdekesebb, izgalmasabbnak tűnik,
a velünk együtt teremtett lények megfigyelésénél. Kevesen
akarnak együtt lélegezni a valódi világgal. Miközben az
idegen világ felé haladunk, felszámoljuk a természetet –
gondoljunk csak egy példaként említve a Csendes Óceánban úszó
hatalmas szemétszigetekre. Ezt az elidegenedést többen elemzik,
próbálnak tenni ellene valamit. A szobrászat kis hatékonyságú
eszköz, de mégis egyik feladatom felhívni erre a jelensége a
figyelmet. Szeretném, ha fékeznénk az őrjítő tempóból,
kissé nyugodjunk le, lassuljunk le, ezért szobraim megteremtik
annak a lehetőségét, hogy közel kell hozzájuk menni, több időt
kell szentelni arra, hogy „feltárulkozzanak”. Az ábrázolt
jelenségek is megállásra, lelassulásra késztethetik a nézőt.
Más szobrász is így gondolkozik?
– Bizonyosan léteznek szobrászok, akik hasonlóan
gondolkodnak, de a hangsúlyokban lehetnek eltérések. A múltból
is merítkezem, onnan is sok rokon gondolatot fedeztem fel, melyek
ezáltal ugyanolyan kortársaimmá tudnak válni, mint egy mai, szándékosan
erőltetett naprakészség. A művészetben értelmetlen fejlődésről
beszélni. Elköteleződtem a már említett területhez, ám nem
az én dolgom megítélni, hogy a természetközeliség más szobrásznál
hozzám képest miként jelenik meg.
Hány évesen kezdett el környezetünkkel foglalkozni?
– Egyetemi éveim, 1998 után jelent meg ez a szemlélet a
művészetemben. Ha visszamegyünk az időben, hatott rám az is,
hogy kőbányai kertes házban nőttem fel. Szüleimmel sokat kirándultunk
erdőkben, vízpartokon. Szellemi értelemben pedig a legerősebb
hatás akkor ért, mikor középiskolásként Hamvas Béla írásait
olvastam. Weöres Sándor költészete pedig szinte visszarepített
gyerekkoromba. Ahogy az a vízi világ, ami Weöres Sándort Rába-parti
élete miatt motiválhatta. Költészettechnikája, és elsősorban
létszemlélete sokat jelent számomra. Ebben a szellemi körben
teljesedett ki világom. Korán megismerkedtem a szekercével, a
gyaluval, a fűrésszel. Sajnos a kézművesség kihalóban van.
Ezért fontos számomra a szobrászat kézműves része.
Felmenői mérnökök, így senki sem foglalkozott a családban
művészettel?
– Édesapám és nagyapám mérnökök, édesanyámnak
finom érzéke volt a kézzel készített tárgyak megformálásához,
de nem művészként élt, a nagyszülői generációban viszont kézművesek
voltak, többen fával dolgozó iparosok. Egyik interjúban említettem,
hogy egy régi kádárműhely állt nagyszüleim házához építve,
így korán megismerkedtem a szekercével, a gyaluval, a fűrésszel.
Látom, hogy a kézművesség kihalóban van. Ezért fontos számomra
a szobrászat kézműves része.
Ma, amikor minden művész olyan módon alkot, ahogy
szeretne, és többen meg kívánnak felelni a nyugati törekvéseknek,
milyen stílusba sorolják be a művészettörténészek?
– Több irányzatba is besoroltak, de az általuk használt
szavak néha annyira leszűkítik azt, amit szeretnék átadni
alkotásaimmal, hogy nem szívesen alkalmazom ezeket a kifejezéseket.
Néhány írásban belehelyeznek bizonyos trendekbe, de ki tudja,
évek múlva melyik irányzathoz tartozom majd.
Nem is sejti?
– Nem. Amikor a szürrealizmus, az újromantika vagy a művészet
mágikus jellegének újraértelmezéséről írnak, azok számomra
értelmezhető és elfogadható kategóriák. Viszont ha a szürrealizmust
említjük, akkor a művészethez kevésbé értők, a stílus
emblematikus alkotóira gondolnak, akiknek szemlélet- és kifejezésmódjától
távol állok. Amikor pedig felnagyítottam egy tárgyat, például
a sulyom esetében, akkor voltak, akik azt mondták, hogy ez
pop-art. Holott ehhez az irányzathoz abszolúte nem tartozom.
Kicsit leegyszerűsítve, bár nem akarom magam hozzá hasonlítgatni,
de Michelangelo is felnagyította a Dávidot, mégsem gondoljuk,
hogy ettől ő egy pop-art művész lenne.
Ha már egy kiváló szobrászt említett… Igaz, hogy
egyik példaképe Samu Géza Munkácsy-díjas szobrászművész?
– Nagyon sokat jelent számomra Samu Géza szobrászata,
de nem ő az egyedüli mester, aki példaképem. Tény, hogy munkáimat
a magyar szobrászok közül hozzá tudják a legkönnyebben
kapcsolni. Mégsem vagyok a követője, bár sokat foglalkoztam életművével,
szobrait restauráltam – de ő alapvetően más világszemléletből
hozta létre munkáit. 15 évig tanítottam Kő Pál mester
mellett, Samu Géza szobrászatának megélése egy erős kapocs közöttünk,
ami közös tanári együttműködésünk szellemi centrumaként
is értelmezhető számomra.
1997-től kiállító művész; abban az évben, amikor
elvégezte a szobrász szakot, milyen alkotást állított ki?
– A diplomamunkámat, ami első ránézésre eléggé eltér
a szolnoki kiállítás tárgyaitól. A damilból készült munka
címe: A legszebb tárgy, ami nincs. Olyan damil-széket formáltam,
ami „felettünk lebeg”, mint egy trón. Ez az első önálló
kiállításom, amit most is szívesen felvállalok. Később főleg
csoportos kiállításokon vettem részt, mert a családalapítás
és az egzisztenciális nehézségek miatt sokáig nem állítottam
ki önállóan. 2007-ben az epreskerti Parthenon-fríz Teremben
volt az első olyan kiállításom, ahol a jelenlegihez hasonló műveket
mutattam be. A Sulyom szobrom ott is szerepelt. Néhány munkámat
többször is kiállítom, ami ma nem szokás, de szerintem a
szobrász nem teheti meg azt, hogy alkotását egyszer bemutatja,
majd raktárba teszi. Hiszen a szobor nem egy ötperces ötlet
realizálására készült.
Egyik szobor
ihleti a másikat?
– Nem
gondolkodom sorozatokban, de a válaszom: igen. Bár készítettem
4-5 Sulyom-szobrot, de nem sorozatban. A gondolatok kavarodnak
bennem, és egyszer csak, körforgásszerűen visszatérnek. Néha
témák vagy anyagok, formák kerülnek előtérbe. S ezek nagyon
erősen hatnak egymásra.
Ha szobrai nem köztérre készülnek, akkor kiállításra?
– Sosem úgy alkotok, hogy közben az jár a fejemben,
hogy ez a mű kiállításon szerepel. A szobrászat számomra
lelki, szellemi, fizikai tevékenység, olyan életút, melynek állomásain
elsősorban magunkat próbáljuk meg megérteni. Ezt az énkutatást
viszont nem a saját személyemmel kapcsolom össze – bár természetesen
azon keresztül jön létre –, hanem sokkal inkább a közös létünk
személy feletti szubtilis tartalmait próbálom megmutatni.
Szolnoki kiállítása kapcsán azt írták, hogy szobrászként
az ország öt legjobbja között jegyzik. Hogyhogy nem lehet önről
hallani a médiában?
– Nem volt erről korábban tudomásom, és most sem tudok
mit kezdeni ezzel a rangsorolással. Ahhoz, hogy nyugodtan tudjak
dolgozni, el kell vonulnom a hírekre reflektáló, aktuális
dolgokhoz igazodó világtól. Ezért kissé rejtőzködő vagyok,
ami egy kiállításnál feloldódik, kissé előtérbe kerülök,
majd újra visszavonulok. Nem hiszem, hogy attól leszek jó szobrász,
ha hajszolom a népszerűséget.
Medveczky Attila
|