2017.06.09.
A magyar operatörténet
kezdetei
Ruzitska
József: Béla futása, Orbán György: Pikkó hertzeg – kolozsvári
művészekkel
Május 19-én
mutatták be az Erkel Színházban a Kolozsvári Magyar Opera és
a Magyar Állami Operaház közös produkcióját, ami méltán
nevezhető rangos Kárpát-medencei művelődéstörténeti eseménynek,
kultúrmissziónak. Úgy döntött a két intézmény vezetősége,
hogy színpadra állítják az első magyar fennmaradt operát.
Ruzitska József Béla futását többször is átdolgozták – sőt
ebben a műben prózai részek is vannak –, de a 20. század
elején játszották utoljára. Nem véletlen a hangsúly a fennmaradton,
mert Németh Amadé A magyar opera története
(1785–2000) című kötetében olvashatjuk: „az első
magyar operának is tekinthető daljáték Chudy József Pikkó
hertzeg és Jutka Perzsi c. dalműve. Új-Szomorú Víg Opera két
Fel-Vonásban – írja az eredeti színlapon. Bemutató: 1793. Május
6., Buda, A Híd mellett lévő Nyári Játékszínben”
A
Chudy-féle partitúra, zene elveszett, viszont megszületett a döntés;
a Béla futása mellett mégiscsak mutassák be az első magyar
operát, mégpedig úgy, hogy a ránk maradt szövegkönyv alapján
Orbán György korábban írt egy remek, kortárs zeneművet,
bár a történet vége – előnyére – megváltozott. Orbán
György olyan zeneszerző, akinek művei élvezhetők, dallamosak.
Erdélyi barátaim mesélték, hogy Selmeczi György
zeneszerző, karmester viccelődve azt mondta, hogy ők ketten,
Orbán Györggyel stílusban nem igazán neoromantikusak, hanem
neonormálisak. Félretéve a tréfát, van benne valami, bár több
nevet is lehetne még említeni, így Balassa Sándorét.
Orbán György vállalja a tonalitást. (Szerk. megj.: a tonális
zene olyan zeneirodalmi irányzat, amelynek alkotásaiban világosan
és egyértelműen felismerhető a hangnemhez való tartozás.)
Egyszer azt nyilatkozta, hogy a naprendszerünkben tőlünk függetlenül
létező hangnemrend alapvetően meghatározza az ember zenei világát.
Hála néhány zeneszerzőnek, az elmúlt több mint 50 év kísérletezései
után úgy szerzi vissza a tonális zene a jelentőségét, hogy
az igazából sosem szűnt meg.
Anger
Ferenc a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatójának
rendezéséből érzékelhetjük, hogy a remekművek mindig aktuálisak.
Nem egy wagneri méretű színpadtérben gondolkodott, hanem egy
kicsiny, szinte bábszínházszerű díszletben. Szétnyílik a függöny,
és mint egy bábszínháznál, kezdődik a mese. A mese, de nem a
hazugság. Hiszen a mesének van valóságmagva, és gyakrabban játszódik
létező helyszíneken, a történetet pedig átszövi az adott társadalom
vallásos és hiedelemszemlélete, és a népi rituálék. Angernél
még nagy szerep jut a fénynek, a pantomimnak, a táncnak. Tehát
létezik koncepció, nem csak ötlethalmazok, és ez a vizuális
koncepció köti össze a két történetet.
A
IV. Bélát és Pikkót is éneklő Pataki Adorján nemcsak
hangjának szépségével, technikát és megszólalásmódot
egyaránt magában foglaló énekkultúrájának magasrendűségével
nyűgöz le, de szerepformálásának elsődlegesen drámai indíttatásával
is. Mi sem volna egyszerűbb, mint elveszni a szép dallamokban,
és egyszerűen csak elénekelni a kottafejekben foglaltakat.
Pataki azonban ügyelt arra is, hogy mit énekel, de árnyalt előadása
mindvégig tartózkodik a másik szélsőségtől, a túlrészletezés,
túlszínezés veszélyétől. Váta Lóránd remek színész,
kiválóan játszotta el a bosszúvágy és a haza iránti
szeretet közt őrlődő nemest, de inkább karakterszerepekben
tudnám elképzelni. Mindez nem lekicsinylés, az említett
szerepkörben is lehet nagyot alakítani. Tény, hogy tisztességesen
helyt állt a szerepben. Fülöp Tímea mint Lora, szemmel
láthatólag jól érezte magát a büszke, és ugyanakkor tündéri
szerelmes szerepben, amit megejtő bájjal és kedvességgel
interpretált. Ő indította el a „Hunnia nyög letiporva”
kezdetű himnikus dalt, amibe később bekapcsolódik a kórus. A
Mária királynét életre keltő Barabás Zsuzsa ezúttal
is szerepével mélyen azonosulva énekelt. Nemcsak bámulatosan
szép szopránjával hívta fel magára a figyelmet, de játékával
is: megrendítő volt, ahogy gyermekeit védte, és áriájában
imádkozott, hogy adjon szállást, és ételt nékik az Úr.
Rátérve
a Pikkó hertzegre, nagyszerű választás volt a kán szerepére Szilágyi
János, aki zengő mélységeivel hatásosan tudta ábrázolni
a szinte veszélyes fenevaddá változott uralkodót. Székely
Zsejke, könnyed színpadi mozgása, szép hangszíne, jó
figurateremtő képessége, valamint kiegyenlített szopránja révén
az előadás egyik legjobb alakítását nyújtotta Jutka Perzsiként.
Laczkó Vass Róbert erős színpadi jelenség, aki képes
volt mélyebb intellektussal megtölteni a táltos figuráját,
miközben látszólag könnyedén oldotta meg, és kifejezően
adta elő a nehéz, deklamáló szólam kényesebb részeit is. Az
est legmegrendítőbb alakítását neki köszönhettük, akinek
erőteljes jelenléte, atmoszférateremtő ereje, a figura
lelkivilágával hitelesen azonosuló szerepformálása szépen
kidolgozott énekléssel párosult. Drámai kitörései ugyanúgy
emlékezetesek maradnak, mint finom pianói.
A
Kolozsvári Magyar Opera kórusának (karigazgató: Kulcsár
Szabolcs) hangzása a bombasztikusabb pillanatokban szinte
megremegtette a falakat, betöltve a termet előadásuk kirobbanó
energiájával. A hangulatok széles skáláját vonultatták fel,
nagy kifejező erővel, de erőlködés nélkül, dús és ragyogó
hangzással. Mint a legjobb dirigensek, Selmeczi György is
pontosan tudja, hogy bár nehéz itt még stílusról beszélni, a
jó előadás pillére az alaposan kidolgozott és drámai töltetű
zenekari játék. Selmeczi pálcája alatt a Kolozsvári Magyar
Opera mindkét műben jelesre vizsgázott. A szólamok kifogástalan
megmunkáltságát ettől az együttestől persze el is várhatjuk.
Selmeczi nem enged a szépelgésnek, pontosan kijelöli a határt
az érzelmesség és az érzelgősség között, s az eredmény:
egy életteli, a figyelmet mindvégig a cselekményre összpontosító,
azt szolgáló karmesteri és zenekari produkció – amit a jövő
évadban is játszanak az Erkel Színházban.
Medveczky Attila
|