2017.06.09.
Atlantisz
Apáti-Tóth
Sándor fotósorozata az esztergomi Rondella Galériában
Atlantisz, az erdélyi
költő, Reményik Sándor versével ellentétben, itt nem
harangoz, noha az elsüllyedt – volt vagy sohasem volt –
sziget, mítoszi tájék fölkeltésre érdemes. Mert két évezredes
szunnyadó voltában is élet. Ám nem csupán a kondulásban van
ihleterő. Apáti-Tóth Sándor haranglába, bár ide-oda himbál
a hangot adó szív, a csöndre alapoz. Ha van a fotóknak
eleganciája – miért ne volna, hiszen mester kezében az objektív
–, akkor ezek a személyes sorsból (emlékből, paraszti létből,
családi mindennapokból) kiemelt pillanatok, a szerkesztő fény
erejével átpoetizálva, a teremtő szellem eleganciáját mutatják.
Elsüllyedt
sziget? A reáliákból építkező, égbe tárt valóság!
Amelynek
szokásvilága, tárgyi és szellemi törvénye ugyan a legkisebb
tárgyat is ideköti a földhöz, de nincs az a kavics, madártoll,
megrágott kiflivég vagy a test iramló véráramát mutató levélerezet,
amelynek ne adna rangot – a zsolozsma ismétlődéseivel is
valaminő szabadsághimnuszt kínálva – az ég falához támasztott
létra (Égi lajtorja).
Amit ciklusokra
bontva látunk – kapu, életnyomok, Krisztus, titokzatos,
galaxis, szempár, szerelem, halott toll, végtelen végesség
stb. –, az nem más, mint fölidézése a múltnak. A körülöttünk
lévő tájaknak (A szoros; Belső tó; Az öböl), tárgyaknak
(Nagyapám órája; A kisasszony báli cipője), búcsúpillanatoknak
(Halott madár; November) ünnepi ruhába való öltöztetése.
Ehhez virtuóz technika kell, költészetté emelt látás, mint a
belső hangra is figyelő képteremtő invenció.
A
fotóművész a semmitlen semmi valóságdarabjaival dolgozik, de
távol áll a szociofotó művelőitől. Amit azok a realitás
talaján hagytak – nem lebecsülése a munkáiknak, hiszen valódi
értéket hoztak létre –, azt Apáti-Tóth Sándor megemelte.
Csaknem
azt mondom, s ebben semmi túlzás, szakrális körbe vonta. És
itt nemcsak a biblikus indíttatású képkölteményekről beszélek
– az égi torzs közt fekve is lebegő Krisztusról, a Jelként
nevezett világító keresztről és a mennyei zenekar angyaláról
(A harsonás) –, hanem azokról a tárgyakról (hegedű,
bugylibicska), épület-, növény- és állatmaradványokról
(Boltozatok; A kisasszony rózsája; Halott madarak kitépett
tolla), s nem utolsósorban természeti jelenségekről-csodákról
(A Nap napja-variációk; Vénusz és a Hold), amelyek át vannak
szellemítve.
Fénykalodájukban
– az artisztikus építkezés előnyükre válik (lásd az
Atlantisz kapujában csigapiramisát vagy az Erózió szinte
korpuszt mintázó darabka csontját) – egyszerre tükröződik
jelen és múlt, szakrális és profán, égi és földi. Evvel a
gesztusnál mélyebb teremtéspillanattal, hordozva a bensőben
lakozó tűz ihleterejét, változik a nagyapa zsebkése vagy az
édesapa fejfedője kultikus tárggyá (Penge; Apám kalapja),
lesz az egyszerű gyümölcsből csaknem kozmikus fényt sugárzó
világlámpa (Nagyanyám félbevágott körtéje).
Kiváltképp az utóbbi
fotón, a hófehérrel égető és megigéző fényképen látni
(absztrakt voltához kétség nem fér), hogy eme valóság és álom
hintáján forgó átszellemítésnek mi a hozadéka. Elsőbben a
szimbólumban megbúvó, ám jól látható „valóságtartalom”,
hiszen a középütt feketében-szürkében tobzódó magház, egy
kis megengedéssel, korpuszt formáz. Ez akarva-akaratlan Krisztus
megfeszítésére utal, s egyúttal, minthogy ehető – az éhet
csillapító – gyümölcsről van szó, az Ő magát szétosztó
áldozatvállalására is: „vegyétek, egyétek, ez az én
testem, amely tiérettetek megtöretik” (I. Kor 11,24).
Szinte
hihetetlen, hogy a hétköznap tárgyból (jóllehet egy
instrumentum misztikumát az is jelzi, hogy benne mindig ott az égi
harmónia) miként lesz konstruktív alapozású, visszafogottságában
is a festmény jellegű faktúrát jól kiemelő (fotó)táblakép,
amelyen a körkivágás a Napot, a hangszer testén fölül lévő
csiga pedig a Holdat jelképezi. A világosbarna deszkakitüremlések
pedig a múló időt (A hegedűkészítő műhelyében). De hát a
fonnyadt, töppedt szőlőszem (November) és az átlyuggatott szőlőlevél
(Porladó) ugyancsak az elmúlás könyörtelenségét híreli.
Az
egész esztergomi tárlaton végigvonul a fotóművész nem is
annyira rejtett időjátéka. Evvel nemcsak föltámasztani akarja
a múltat, sokkal inkább élővé tenni. Eme álmodásnak – a jól
kivitelezett technikai bravúrok tudatosítják – ugyan megvan a
melankóliája (lásd az Öböl szépségben csúcsosodó élet–halál
vízióját!), de az attraktív szépségeszményre való törekvés
mindenkor valaminő dinamikát mutat. (Amelyet a forgó
Nap-korongon éppúgy észlelni, mint a kékes zöldes Galaxis
csigatekervényén vagy a földrajzi szemléltető tárgyként
ismert földgömb – Glóbusz – csillogó foltfantáziáján.)
A csaknem hatvan
fotón, egy kivételével, nincsen ember, a természeti, tárgyi
világ rejtező nyíltsága jelenti a vox humanát. Az összes kép
jelképi sugárzása tagadhatatlan. A kivétel? Az a fotel karfáján
nyugvó kéz, amely – sejtette-e akkor a fénykép készítője
a „portré” alanyára sújtó vég kezdetét? – megnyugvást
mutat. A halál előtti megnyugvásét (Az elnök keze – Antall
József – 1993).
A
visszafogottan is sötét izzású színek – a mélyszürkék, a
mélybarnák, a mélyzöldek és a koromszemcsékkel világító
feketék – hangulati alapozása tagadhatatlan. S ebben bujdokol,
bár szimbólumvilága megannyi jelzése a világosnál világosabb,
a fotóművész. Az érettség jele eme magatartás, vagy az
elemek – itt fotótémák – iránti irgalom kivetítése is?
Mindkettő. Ettől
válik megrendítővé Apáti-Tóth Sándor Atlantisza.
Szakolczay Lajos
|