2017.06.09.
IGAZSÁGTÉTEL MILOTÁN
Köszöntöm
a málenkij robotra emlékező és a Kecskési Tollas Tibor emlékművét
avató ünnepi gyülekezetet, a kezdeményezőket, mindazokat,
akik megvalósították ezt a mai napot.
Köszöntöm
tisztelettel és szeretettel Tollas Tibor özvegyét, Mária
asszonyt, Tibor gyermekei közül Csillát, Tamást és a távol
maradt Krisztinát. Tollas Tibor versekben megénekelt Varázsköréből
lélekben itt van közöttünk életének koronatanúja, a hűséges
barát: Juhász László, a történész.
Tollas Tibor a
20. század szabadságharcos lírai költője, katonája,
politikusa, lapszerkesztője, és a magyar nemzeti ellenállás
rendíthetetlen szervezője volt. Az élet sorozatban mérte rá a
megpróbáltatásokat, de ő mindvégig állta a csapásokat és
talpon maradt. Átélte a háború szörnyűségeit,
megtapasztalta mind a nácizmus, mind pedig a bolsevizmus, a barna
és a vörös rémuralom embertelen iszonyatát. Tollas Tibor élete
arra is példázat, hogy tisztességes ember tudott maradni az
embertelen világban is. Sok százezernyi társával együtt hamis
vádak miatt Rákosi börtönébe került, majd részt vett 1956
csodálatos forradalmában, és ezt követően 1956 szellemiségének
egyik leghitelesebb utazó nagykövete lett
szerte a világban.
Kecskési Tollas Tibor 1920 decemberében született
a Borsod megyei Nagybarcán. Családi örökségként kapta a
hazaszeretetet. Apai felmenőinek családjában volt aki honvédezredesként
harcolt az 1848. évi forradalom és szabadságharc idején. Édesanyja
Geleji Katona István református püspöknek, Bethlen Gábor
fejedelem udvari papjának, zsoltárfordítónak és nyelvtudósnak
a leszármazottja volt. Édesanyját már korán, tíz éves korában
elveszítette. A négygyermekes apa nehéz anyagi helyzete miatt
Tibor fiát a tiszti családok számára ingyenes katonaiskolában
taníttatta, először a kőszegi kadetiskolában, majd a soproni
hadapródiskolában. A Ludovika Akadémia elvégzése után
1941-ben avatták hadnaggyá, majd csendőrtiszt lett. 1945 márciusában
kilátástalannak látta csapatának helyzetét, és Kőszeg
mellett letette a fegyvert. A szovjet parancsnokság szabad
elvonulást biztosított százada számára. A front átvonulása
után a nagyon szigorú mérce szerint ítélő rendkívüli
igazolóbizottság alkalmasnak találta arra – rajta kívül még
tizenegy magasabb rangú csendőrtisztet – hogy a magyar kormány
honvédségében szolgáljon. A rendkívüli igazolóbizottság elé
azokat bocsátották, akik igazolni tudták náciellenes beállítottságukat.
Kecskési Tibor ezt beregi, muraközi, és Veszprém megyei tanúkkal
és esetekkel igazolni tudta. Négy ujját ez utóbbi helyen egy
olyan robbanásban veszítette el, amelyik egy nyilas csoporton történt
rajtaütés másnapján következett be, gyanús és tisztázatlan
körülmények között. Értesülve a szovjet megszállás rémtetteiről,
mint katona jött el tájékozódni az érintett Tisza menti
falvakba.
Magyarország eme
szeglete, ahol Milota is fekszik, 1945-ben baljós fordulópontot
hozott Kecskési Tollas Tibor életébe, de egyben az ő jelenléte
reményt jelentett Milota számára. 1944 decemberében a szovjet
hadvezetés úgy döntött, hogy a Tiszahát, a 23 Tisza menti
magyar falu területével növelni kell a Szovjetunió területét.
Közöttük Tiszabecs, Uszka és Milota területe a szovjet
hatalom hídfőállása lett volna. A helyi lakosság ellenállását
tömeges deportálásokkal kívánták megtörni: ebből a három
faluból mintegy kétezer férfit hurcoltak el, akiknek csak egy
kis része – mintegy egytizede - élte túl a fogságot, a málenkij
robotot. Tollas Tibor rendkívül nagy szerepet játszott abban,
hogy ezt a három falut nem csatolták el Magyarországtól, és a
szovjet hadvezetés kényszerűen lemondott a többi tiszaháti
településről is. Demszky Gábor a ’80-as évek második felében
a „Beszélő” című szamizdat folyóiratban készített
riportot Tollas Tiborral, és dokumentumokkal igazolta Tollas
Tibor bátor helytállását.
Az ünnepségünkön
is jelen lévő Demszky Gábortól ez év március végén levelet
kaptam, ebből idézek most. „Tisztelt Lezsák Sándor! Az ukrán
határszélen élő barátaimtól tudom, hogy hamarosan meg fogunk
emlékezni Tollas Tiborról. Jó hír ez nekem, mert Tibort jól
ismertem, és még egy hosszabb interjút is készítettem vele.
Fontosnak tartom a politikai rehabilitációját, mert Tollas érdemei
a „málenkij robot” feltárásában és az 1944. decemberében
kezdődő elcsatolási kísérlet megakadályozásában
elvitathatatlanok, és egy kirakatperben való meghurcolása, majd
elítélése a korszak egyik durva jogsértése.”
Demszky Gábornak
most is megköszönöm, hogy nemcsak a ’80-as évek második felében,
de ma is határozottan kiáll Tollas Tibor történelmi bátorsága
és igazsága mellett. Bár Demszky Gábor és köztem a politikai
ellentét kibékíthetetlen, 1988 után útjaink elváltak, de a múltunkból
bennünket kizárni nem lehet, és ma is köszönöm a Beszélőben
megjelent Tollas Tiborral készített interjút, és azt, hogy véleménye
Tollas Tiborról évtizedek után sem változott.
Demszky Gábor is
közli Nagy Ferenc emigrációba menekült, volt magyar
miniszterelnöknek egy 1966. évi nyilatkozatát: „Alulírott
Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök igazolom, hogy Kecskési
Tollas Tibort 1945 és 1946 esztendőkből ismerem, aki akkor,
mint a demokratikus honvédség főhadnagya különleges megbízást
kapott tőlem és a honvédelmi minisztertől, hogy a Bereg megyei
orosz csapatok által megszállt, és közigazgatásilag is kisajátított
községek elhurcoltjai érdekében felderítést végezzen. Kecskési
Tollas Tibor ezt a feladatát a legnehezebb körülmények között
mindvégig becsületes magyar munkával végezte még akkor is,
amikor a katonapolitikai osztály és az államvédelmi szervek
erre fölfigyeltek. Jelentései nagyban hozzájárultak ahhoz,
hogy az akkori Szövetséges Ellenőrző Bizottság közreműködésével
sikerült elérni, hogy e területet újból visszacsatolják az
anyaországhoz. Tudomásom szerint a későbbiekben ez volt az
igazi oka annak az üldözésnek, melyet ellene az AVO megindított,
s mely később börtönbe juttatta.”
A miniszterelnök nyilatkozata mellett volt katonatársai
visszaemlékezései szerint is egyértelműen azért ítélték el
koholt vádak alapján Kecskési Tibort tíz évre, hogy megtorolják
a szövetséges négyhatalmi Ellenőrző Bizottság amerikai
tagjaihoz eljuttatott jelentéseit, amelyek alapján a Szovjetunió
kénytelen volt megszüntetni a szovjet közigazgatást a
Magyarországtól elcsatolásra előkészített területen, így
Milotán is. Kecskési Tibort azzal vádolták, hogy részt vett a
beregszászi zsidó családok kifosztásában, és kegyetlenül is
bánt velük. A hamis vádak olyan gyenge lábakon álltak, hogy még
az 1956. évi forradalom kitörése előtt, 1956 júliusában a
hozzátartozói által benyújtott kegyelmi kérvényt elbíráló
bizottság feltételesen szabadlábra helyezte. Ügyének részletes
kivizsgálását követően a Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága
1991-ben megsemmisítette az egykori koncepciós per ítéletét.
Fogsága 1947 decemberében kezdődött. Először a Gyűjtőfogházban,
majd a váci börtönben és a tatabányai bánya-munkatáborban,
a 14-es aknában raboskodott. Mint Kecskési Tibort vetették börtönbe,
és itt határozta el, hogy felveszi a „Kecskési Tollas
Tibor” nevet.
Vácon a fegyház igazgatója az ott raboskodó mintegy
ezer rabtól még a napvilágot is megvonta. Bádoggal szegeztette
be az ablakokat, emiatt sok rab angolkórt és tüdővészt
kapott. Itt, a börtönben született meg világhírű, sok
nyelvre lefordított „Bebádogoztak minden ablakot” című költeménye.
A verset egy
intelemmel fejezi be:
„S Váctól Pekingig zúgják a rabok:
Ha nem vigyáztok,
az egész világon
Bebádogoznak
minden ablakot!”
A börtön lakói nem kaptak egy darabka papírt sem, és
természetesen nem volt íróeszközük sem. Tollas Tibor
kezdetben tehát “fejben” írta, és fejben tartotta a költeményeit.
Amikor egy-egy verse kész lett, akkor kívülről megtanulta,
memorizálta azt, remélve, hogy valamikor majd csak akad egy papírlap,
amelyikre lejegyezheti. A rabok találékonysága megsegítette.
Hetenként háromszor ugyanis lekvárt kaptak a rabok. Rájöttek
arra, hogy a lekváradag zsírpapírját kitűnően fel lehet
használni írólapnak. A mosdóban leáztatták a zsírpapírról
a lekvármaradékot, és megszárították a papírokat. Bármilyen
apró fémmel belekarcolták a zsírpapírba a verseiket.
A cellákat gyakran ellenőrizték, átvizsgálták – így
gondoskodni kellett a megszületett irodalom elrejtéséről is. Börtön-vaságyak
üreges lábaiba, szekrények falemezei közé szorítva, leválasztott
és kimélyített ablakdeszkák üregeibe rejtve küzdöttek a túlélésért
a miniatűr rabkönyvtárak. Tollas Tibor körül a börtönben
lassan-lassan egy egész irodalmi kör alakult ki. A közös
szenvedés és a közös meggyőződés mondatta ki vele azt a megállapítást
– amit volt rabtársai gyakran felidéztek – hogy “Még a vérségi
kapcsolatnál is fontosabb, szentebb a szellemi összetartozás!”
1956 júliusában szabadult, és az Astoria Szállóban
helyezkedett el fűtőként. Az 1956-os forradalomban katonai
tapasztalatai alapján a budapesti Nemzetőrség összekötő
tisztjeként vett részt. November első napjaiban rádión
keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívták össze
költő és író rabtársakat. November 4-e után hamar felmérte
a reális erőviszonyokat, és a rá váró veszélyeket, ezért még
novemberben Ausztriába menekült. Végül is egykori rabtársaival
1956. december 1-jén itt alapította meg az egyik legnagyobb hatású
emigráns irodalmi lapot, a Nemzetőrt, melynek negyven éven át
volt a főszerkesztője. A „Nemzetőr” évtizedekig sikerrel
szolgálta az emigráció fennmaradását és a szétszóródott
magyarság megmaradását. Akik írták, szerkesztették, tördelték,
korrigálták, azok mindvégig hűek maradtak fogadalmukhoz,
miszerint munkájukért egy kétkezi dolgozó bérénél többet
nem fogadnak el. Tollas Tibor elől járt ebben a mértékletességben;
ezt a család is jól érzékelte annak idején.
A Tollas Tibor körül kialakult szellemi holdudvar jelentős
teljesítménye volt, hogy már 1957-ben közreadta „Füveskert”
című verskötetét. A szabadságharcos magyar írók első együttes
irodalmi jelentkezését rövid idő alatt több nyelvre lefordították.
Óriási elhivatottság-érzés töltötte el mind a volt rabokat,
mind Tollas Tibort a levert forradalmat követően. Ő maga így
ír erről a „Forgószélben” című versében:
„Kezemben kilenc csillag világít,
visszük
a remény kilenc mécsét,
s
az éjszakában tüzet gyújtunk,
hol
legsötétebb a sötétség.”
Volt még más érzés is az emigráns írókban és költőkben
– a kidőlt harcostársak helyett történő küzdés kötelezettségének
az érzete. Erről így szólt Tollas Tibor, aki úgy érezte,
hogy cselekednie kell a hitelbe kapott baráti bizalomért is:
„A hitelt azok a barátaim adják, akiket otthon hagytam, és
azok, akiket kivégeztek vagy hősi halált haltak, mint Gérecz
Attila, aki szintén költő volt. Ő meghalt, én életben
maradtam. Helyette is dolgozni akartam. Az a tudat hajtott, hogy
bebizonyítsam, nem azért mentünk ki, hogy elhagyjuk a nemzetünket,
hazánkat, és jobb életet éljünk. Azért mentünk ki, hogy őértük
kiáltsunk, dörömböljünk a világ lelkiismeretének kapuján
kicsi hazánkért, és a Kárpát-medencében élő minden magyarért,
testvéreinkért!”
A szocialista pártállam jól tudta, hogy nagyon elszánt
ellenfele a „Nemzetőr” munkaközössége. Volt időszak,
amikor a Magyar Népköztársaság ellenségeinek százas listáján
Tollas Tibor neve az első helyen szerepelt. A Kádár korszak
titkosrendőrsége több alkalommal akciót szervezett Tollas
Tibornak a magyar emigráció előtti hiteltelenítése érdekében,
de ezek nem érték el a céljukat. 1956 kerek évfordulói előtt
szinte menetrendszerűen számítani lehetett a Tollas Tibor
elleni sajtóhadjáratokra, amelyekben „fasiszta költőcskének”
minősítették. Emigráns körökben úgynevezett „dokumentumköteteket”
is köröztetett a Belügyminisztérium. Ezeket a „Fekete Füzeteket”
többnyire nem létező emigráns szervezetek nevében töltötték
meg hamis dokumentumokkal, hogy neves emigráns személyeket
kompromittáljanak, és viszályt, bizalmatlanságot keltsenek az
emigráns közösségekben. A bomlasztó akciók általában a
forradalom évfordulóira estek, amikor az emigrációra irányuló
külügyi propaganda is felerősödött.
Tollas Tibornak megadta a Sors, hogy megélhette munkája
sikerét, megélhette a szocialista világrendszer összeomlását.
Ő maga így vélekedett erről: „Ez a legnagyobb csoda, mert a
magyar történelemben nem volt még emigráció, mely megérte
volna eszméinek diadalát. Sem Rákócziék, sem Kossuthék nem
érték meg annak eljövetelét, amiért harcoltak. Mi vagyunk az
elsők, és ezért hálát kell adnunk Istennek. Történelmi elégtételt
kaptunk, de ennek érzését sokszor nehezebb elviselni, mint a
kudarcot. És ne higgyük azt, hogy véget ért a feladatunk, mert
ha megnyertük is az első menetet, a vér nélküli forradalmat,
de elveszthetjük a békét, ha nem vigyázunk. Vigyáznunk kell,
hogy a kivívott szabadságot megtartsuk, és itt még sok-sok
feladat vár ránk.”
27 évvel az első
szabad választások után is érzékelhetjük, hogy mennyire
igaza volt!
Az első szabadon
választott magyar kormány 1991-ben Tollas Tibornak, a müncheni
Nemzetőr főszerkesztőjének és kiadójának — a nagyvilágban
élő magyarság összetartása és az óhazával fenntartott
kapcsolatai erősítése érdekében kifejtett tevékenységéért
— a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje
kitüntetést adományozta.
1997-ben bekövetkezett
halálát követően posztumusz „Magyar Örökség” díjban részesült.
2008 februárjában az újságírók
a MÚOSZ örökös tagjai közé választották Kecskési Tollas
Tibort.
2000. október 20-án
Nagybarcán, szülőfalujában Tollas Tibor Emlékszobát avattak.
Az Emlékház előtti parkban kopjafa emlékeztet Tollas Tibor útjára.
A kopjafát a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány adományozta,
melynek párja a Népfőiskola parkjában található.
Tollas Tibor a
Lakitelek Alapítvány és Népfőiskola alapító kurátora volt.
Gyarmati Dezsővel, Ghéczy Ivánnal, Gálfalvi Györggyel, Bíró
Zoltánnal, a szalézi Szőke páterrel együtt hoztuk létre a
Lakiteleki Népfőiskolát.
Mindezek az állami
és közösségi elismerések ellenére a bukott rendszer hívei máig
támadják Tollas Tibort a már többször hiteltelennek bizonyult
1947. évi koholt vádakat felemlegetve. Még 2013-ban is egy volt
szocialista képviselő egy baloldali lapban minősíthetetlen
jelzőkkel illette, és olyan nézeteket tulajdonított neki,
amelyek ellen Tollas Tibor egész életében bizonyíthatóan küzdött.
Ezek a vádak volt rabtartói táborának a szánalmas utóvéd-harcai.
Tisztelt Gyülekezet!
Ez az emlékművet avató mai nap itt Milotán a történelmi
igazságtétel szent napja. Erősödjön meg a kezdeményező
Milota, Uszka és Tiszabecs emlékezetében és legyen jelen az
elcsatolásra ítélt tiszaháti települések történetében,
hogy Kecskési Tollas Tibor életveszélyes vállalkozásának köszönhető,
hogy ma itt ez az őshonos magyar vidék közigazgatásilag is
Magyarországhoz tartozik.
Ez a mai nap az
igazságtétel napja, de nem a jóvátétel napja. A szolyvai haláltáborban
szenvedők, kínhalált haltak, a Gulág poklaiban meggyötört,
odaveszett honfitársaink megszakadt élete jóvátehetetlen. Mártírok
valamennyien, nemzetünk mártírjai, akiknek életsorsuk, máig
ható jajkiáltásuk figyelmeztet és fegyelmez bennünket.
Megfontolt cselekvésre, nemzeti összefogásra, amikor az európai
nagypolitika küzdelmeiben új és új megpróbáltatások várnak
ránk.
Be kell laknunk az
országot, mert ha nem lakjuk be, akkor belakják mások. Ehhez az
élet méltó feltételeit kell továbbra is közösen megteremtenünk,
és meg kell erősítenünk keresztény és keresztyén hitünket.
A nemzeti reneszánsz éveiben őseink segítségével,
gyermekeink és unokáink tudatában kell, hogy újra és újra
visszhangozzon Reményik Sándor örökérvényű verse, amit
Tollas Tiborral együtt oly sokszor megidéztünk a ’90-es évek
elején. Búcsúzóul az utolsó versszakot idézem:
„Kicsi fehér
templomokban,
Most minden erők
tömörülnek,
Kicsi fehér
templompadokban
A holtak is mellétek
ülnek.
Nagyapáink,
nagyanyáink,
Szemükben biztatás
vagy vád,
Ne hagyjátok a
templomot,
A templomot és az
iskolát!”
(Elhangzott a
milotai, uszkai és tiszabecsi málenkij robot, illetve Kecskési
Tollas Tibor hőstettének emléket állító dombormű avatási
ünnepségén a milotai református templomban,
Lezsák Sándor
költő, az Országgyűlés alelnöke
|