2017.06.09.
Adjunk
lehetőséget a Léleknek
Krisztus nem
meghunyászkodásra, megalkuvásra tanít. Kereszténynek lenni
nem azt jelenti, hogy a bűnt el kell tűrni. A bűnt igenis nevén
kell nevezni. Amikor a bűn annyira elszemtelenedett, hogy a közélet
templomaiba is befészkeli magát, korbáccsal kell kiverni onnét.
„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen
(az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok.
Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész
közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek.
Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és
leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek,
és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek
szólásra indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak
Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás
támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés,
mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy
meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Hát nem mind
galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket
mindegyikünk a saját anyanyelvén? Mi pártusok, médek, elamiták
és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadókiának, Pontusznak, Ázsiának,
Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli
részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és
prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön
hirdetik Isten nagy tetteit.”
(Apostolok
cselekedetei 2,1–11)
Az apostolokat Jézus Krisztus szégyenteljes, a bitófán
bekövetkezett halála mélységes depresszióba taszította. A
feltámadottal való találkozásokra volt szükségük, hogy
kimozduljanak a mélypontból. Miután Jézus a mennybe ment és
magukra hagyta őket, egy ideig tétován őgyelegtek a világban,
keresték a helyüket. Szükségük volt a megerősítésre, a
Szentlélek eljövetelére, akinek kiáradása a bizonytalanságból
kiemelte és hőssé tette a bátortalanokat.
Jézus
Krisztus tehát mégsem hagyta magukra tanítványait, és minket,
követőit sem hagy magunkra. Szent Lelke által megújítja szívünket
és a világot, helytállásra készít fel bennünket. A megerősítésre
legalább annyira szükségünk van, mint az apostoloknak annak
idején.
Nagy
kihívásokat, nagy feladatokat állít az emberek elé a világ.
Úgy érezzük, hogy azoknak eleget kell tennünk. Pedig a világgal
versenyt futni nemcsak nehéz, hanem egyáltalán nem érdemes.
Nagyon fontos, hogy ebben a versenyben megtaláljuk a pihenőidőt,
a töltekezésnek alkalmát, hogy adjunk lehetőséget a Léleknek.
Vannak előttünk
erre figyelmeztető példák is. Egy tehetős, jól kereső ismerősöm,
akinek a hétköznap és ünnep egyre ment, mert dolgozott, mert
építette a házát. A család minden energiáját felemésztette
ez a feladat. A gyerekek nevelését, iskolai tanulását a szülők
elhanyagolták. A férfi látástól vakulásig szorgoskodott a házon,
mint iparos szakember, az asszony járt az építési anyagok után,
tárgyalt hatóságokkal, intézte az adminisztrációt. Az évekig
elhúzódó munkálatok eredménye egy csodapalota lett a Dunára
néző hegyoldalon, amire messziről is felnézhettek az emberek.
De mielőtt a belső munkálatokat befejezték volna, mielőtt kész
lett volna a „kacsalábon forgó”, ez a valóságos életmű,
a teljesítő képességeinek végső határára eljutott férfi
összeomlott, otthagyott mindent. Otthagyott házat, családot,
asszonyt, gyerekeket. Azt mondta, hogy abba a házba – egykori
álmainak házába – belépni se akar, egy szöget se kíván
belőle magának, de menekül tőle, és mindentől, ami erre emlékezteti,
látni se akarja többet. Ez a sajnálatos példa is mutatja, hogy
mennyire igaz a zsoltáros szava: „Hogyha az Úr nem építi a házat,
hasztalan virraszt, ki építi azt”. (Zsoltár 127,1)
Óriási
az a nyomás, amely ránk, keresztényekre nehezedik. Minden az
ellenkezőjét sugallja, mint amit a keresztény lelkiismeretünk
diktál. A média java része, a közvéleményt irányító eszközök
szinte követelik tőlünk azt, hogy ne Jézus Krisztus tanítása
szerint szeretetben, önzetlenségben éljünk, tehát azt diktálják:
ne törődjünk senkivel, hanem „valósítsuk meg magunkat”. Még
Jézus Krisztus szent nevének megvallása, sőt kimondása is bűnnek
és illetlenségnek számít.
Mert
a liberálbolsevik hangadók, akiknek kezén van a sajtó, a rádió,
a televízió kilencven százalékban, azt magasztalják fel, ami
nyilvánvalóan kárunkra van, és lepocskondiázzák azt, ami az
érték. Akit már ez a fajta tömegtájékoztatás nagyon
elmarasztal, szinte tudni lehet, hogy valami igen jót tett az
országért, a közösségért, az emberiségért. Ha megvakarja
az ember a felszínt, csakhamar kiderülnek a hazugságok. A napi
sajtóból sok példát lehetne mondani ezekkel kapcsolatban. Tessék
kipróbálni, beválik a recept.
Kicsinyeknek, alázatosaknak,
szelídeknek kell lenniük a Krisztus-követőknek, a keresztényeknek.
Amit azonban a körülöttünk lévő, lelkileg műveletlen és
eldurvult világ így összegez: a keresztények kihasználható
ostobák gyülekezete. Akiknek nem lehet önálló véleményük.
Szinte kimondják a közéletben: nem fér össze a keresztény
jelzővel az, hogy bírálni mer az ember. De a szerénység nem a
cinkos hallgatásban áll. Nem az ostobaságban, hanem az igazság
szolgálatában. „Legyetek szelídek, mint a galamb, és
ravaszak, mint a kígyó.” (Máté 10,16) Ugyanennek a
Krisztusnak, aki szelídségre és alázatra oktat, annak a szavai
ezek. Az álnokságot le kell leplezni. A kereszténység elítéli
a bűnt, de nem ítéli meg az embert, azt rábízza az Isten
irgalmára. „A tisztán hatalmi vagy érdekpolitika a kereszténység
és a politika közt ellentétet lát, mert tévedéseit és igazságtalanságait
a kereszténység feltárja.” (II. Vatikáni Zsinat). Óriási a
feladata a keresztényeknek a közéletben. Megtalálni ott a
helyes, a krisztusi utat: a szelídséget, az alázatosságot, a
szolgálat szellemét, és ugyanakkor könyörtelenül kimondani
az igazságot, szolgálni a közt, és nevén nevezni a bűnt.
Krisztus nem a
meghunyászkodásra, a megalkuvásra tanít minket. Kereszténynek
lenni nem azt jelenti, hogy a bűnt el kell tussolni, el kell tűrni,
sőt erénynek kell mondani. A bűnt igenis nevén kell nevezni.
Amikor a bűn annyira elszemtelenedett, hogy a közélet
templomaiba is befészkeli magát, ki kell onnét korbáccsal
verni. Legyen a szavatok: igen-igen, nem-nem. A bűnöst a
krisztusi szeretet nevében helyes útra kell terelni, és ha
eljutott bűneinek megbánására és a jóvátételre, az Isten
irgalmára való tekintettel meg kell neki bocsátani. A többi
mellébeszélés.
Ugyanakkor:
„Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól,
ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyengédek
egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban
ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok!
A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az
imádságban állhatatosak.” (Szt. Pál: Római levél
12,9–12)
Ahogyan az
apostolokat az Isten lángoló nyelve Pünkösdkor őrzőkké
tette, úgy tesz minket is itt-ott azzá. Az őrzők feladata kötelességeket
hordoz. A hazát ott a magasban is és itt a földön is szeretni
kell. Egyéni érdekeinket, szellemi, lelki, testi, anyagi erőforrásainkat
latba vetve olyan lehetséges és járható utat kell keresnünk,
amely nem a zsiványoké, hanem a jövendőé, a krisztusi út, és
nem a sátán útja. Erre tanít meg bennünket a Pünkösd Lelke,
a Szentlélek.
P. Reisz Pál OFM,
a sümegi ferences rendház gvárdiánja
(Megjelent a
Magyar Fórum június 1-jei számában)
|