2017.06.09.
Csurka
István:
Az 1990-es januári jóslat a Vasárnapi Újságban ma is érvényes:
jönnek az új Kun Bélák
Miért késik
ilyen soká Demszky felelősségre vonása? Miért nem ásnak le a
kutatók a választási csalásokig, a nyolcéves rendszer lényegéig,
az egész társadalmi rétegnek a felelősségéig, amelyik ezt a
Gyurcsány–Bajnai-rendszert életben tartotta, és a hasznát élvezte?
Meddig kell várni a titkosszolgálatok idegenszolgálatának feltárásáig,
a Jobbik megteremtése MSZP-s és titkosszolgálati összefüggéseinek
leleplezéséig? Nem lehet megvárni, hogy az elsikkasztás megismétlődjék.
Az 1990-es januári jóslat a Vasárnapi újságban ma is érvényes:
jönnek az új Kun Bélák. Nem azok, akik akkor, hanem újak. Más
szerelésben, baseballsapkában és meleg büszkeséggel, még
csak lappangó liberalizmussal, de holnap követelőzővel. Nem
lehet mindent a kormánytól várni. A magyar nemzeti keresztény
rétegnek, magának a győztes tábornak kell kifüstölnie a
liberálbolsevizmust.
A
liberális vagy libertáriánus tévék, rádiók csak hírközléseikben,
kényszerű tényismertetéseikben vesznek tudomást a választási
eredményről. Ami pedig ebből következik, s ami voltaképpen
ezt létrehozta, a szemlélet- és rendszerváltozásról, arról
nem mondanak semmit. Még az MSZP bukását is elismerik, de az
origójuk és a mércéjük megmaradt a liberalizmusban. Válságról
beszélnek, amelynek nincs oka, felelőse, és amely a jövő kormányát
és az egész társadalmat visszaragasztja a liberalizmusba, amely
megbukott. Ezt persze, hogy „megbukott”, ki nem ejtik a szájukon.
Mindent úgy adnak elő, hogy igen, új kormány következik, de
annak vizsgája az, hogy hogyan fogja a lejárt liberális törvényeket,
gazdasági, piaci és politikai alapelveket továbbépíteni. A kérdés,
sokszor kimondatlanul is, nem az bennük, hogy mit fog gyökeresen
megváltoztatni a kétharmados kormány és a kétharmados magyar
keresztény társadalmi erő, hanem az, hogy mit fog megőrizni a
bukott liberalizmusból. A központilag irányított média nem
vesz tudomást a történtekről, a valóságról. Tulajdonképpen
az engedetlenség egy formájával állunk szemben. De ez nem polgári
engedetlenség, ez polgárellenes engedetlenség. Egy kicsiny
csapat, egy törpe kisebbség médiumokba küldött szavalókórusa
finoman, de nem hatástalanul szabotál. Élve monopolhelyzetével,
beássa magát.
Ezek
a liberális beásások természetesen a demokráciát féltik egy
személy, egy párt túlzott hatalmától, mellékesnek nyilvánítva
a többségi akaratot, amely ezt az erőt megválasztotta. Féltik
a kultúrát és a kultúra általuk odatett vezetőit, sztárjait,
és amennyire csak lehet, antiklerikálisok. Azt játsszák el,
hogy valamiféle klerikalizmus kiépítése folyik. Vádolnak cigányellenességgel
és attól a szélsőjobbtól féltik a demokráciát, amelyet ők
hoztak létre és egyetlenegy liberális alapelvet, a régi
piacelméletek egyetlenegy tételét nem adják fel, a nagytőkét
védő egyetlenegy bunkerből nem dugják ki a megadás fehér zászlaját.
Történhet akármi, az égbolt számukra megmarad kék-fehér.
A
harc tehát folytatódik. A média nemzetellenesei és moszadosai
nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy csak pártjaik vesztették a
csatát, a nemzetellenesség, a keresztényellenesség, a tőkés
társaságok világháborúja és a magyar megszállás helyi háborúja
még nem ért véget és a vezérigazgatóságokba még vissza
lehet jutni. Kitartás van, pénz még van, az emberek kifáraszthatók,
korrumpálhatók, felőrölhetők. Sikerük attól is függ,
mennyire tudják álcázni magukat, s mennyire tudják a megőrzött
liberális tételeket az agyakba belődözni.
Mondani sem kell
talán, menyire veszélyes hadművelet ez a magyar kibontakozásra
nézve. Elég csak annyit leszögezni, hogy akit mélyen
elaltatnak, nem biztos, hogy felébred. Ha a liberális világképből
egy győztes nemzeti közösség nem tud kilépni, akkor végül
elfelejti, hogy győzött. Ha a korlátlan egyéni szabadság és
szabadosság túlhajszolt eszméje legyőzi az összefogás és közösségalkotás,
a szolidaritás és a közös jövőért dolgozás eszméjét, ha
a bűnös életvitelűvel, az off-shore-ossal csak mint egy másik
méltánylandó állásponttal lehet vitatkozni és az igazság
továbbra sem érvényesíthető, akkor nem alakul ki a nemzeti
együttműködés. Pontosan tudják a liberális irányító központok,
miért folytatják makacs ellenállásukat, engedetlenségüket.
Most
mégis egy másik és talán még fontosabb oldalról közelítem
meg ezt a kérdést: a bizalom felől.
A
bizalom és a bizalom foka, avagy a bizalmatlanság egy rendszer
fennmaradása, sikeressége vagy bukása szempontjából nézve létfontosságú.
Még fontosabb a bizalom induláskor. A hajnali harmatban mindenki
számára, aki felül a szekérre a szépen fényesre kefélt
lovak fara mögé, bizonyosnak kell lennie, hogy a munkát el tudják
végezni, kapavágásaikkal megszabadítják a kukoricát a
gyomoktól, s a munkának van értelme. A választás is
bizalomkifejezés, de a választott kormány első lépéseikor, a
munka megkezdésekor ez a bizalom felelősséggel is megtelítődik
és az ekkor keletkező bizalom vagy bizalmatlanság évekre
meghatározhatja a kormány és a közös vállalkozás sorsát.
Ha van bizalom, akkor a vállalkozás közös lesz, és minden próbát
kiáll.
A liberális
rendszer voltaképpen nem ismeri a bizalomnak ezt a formáját.
Hallani sem akar semmiféle közös vállalkozásról, mert
mindent az egyénre és az egyén szabadságára és a piaci
konszenzusra épít.
A
konszenzus nagyon szép eszme, ideológia és követelmény. Barátságos
és vértelen, működtető eszköze a végtelen tárgyalás,
amelyben még az öklöket sem szabad feltenni az asztalra,
nemhogy a revolvert. Akik kitalálták és leírták, majdhogynem
utópiaként a 18. században és a 19.-ben, komoly gondolkodók
és jóhiszemű emberek voltak. Maguk sem tudták elképzelni,
hogy a harmadik rend, a polgárság társadalma, a tőkés termelés
200 év múlva a globalizmus és a „tőkés társadalmak világuralma”
lesz, amelyben a konszenzus már kikényszerített. A gyengébb fél
elfogadja és önérdeke feladásával helyesli az erősebb fél
piaci álláspontját. Az a konszenzus, amely most a liberalizmus
alaptana, az erőszak és rejtett parancsuralom, a kartellek,
konszernek, a világcégek és a legnagyobb pénztulajdonosok világuralmának
eszköze. Maszlag. Nincs. De van, mert lennie kell.
Az írek két népszavazáson
utasították el a Lisszaboni Szerződést. Harmadszor is
szavazniuk kellett és meglett a konszenzus. Ez a horogra akadt és
kifárasztott hal konszenzusa: emelj ki a vízből, ahol éltem.
Azért kell lennie, hogy ne legyen helyette más, ne legyen
helyette közös vállalkozás vagy mondjuk nemzeti együttműködés.
A közös vállalkozás a nagy pénztulajdonosok szemében nép,
nemzet és szocializmus. Számukra mindhárom vállalhatatlan. Az
emberek közötti bizalom nemzetet teremt, közös vállalkozást
hív életre és fogyasztóból termelőt farag. Hasonlóképpen
az erőszakra épülő rendszerek sem tudnak mit kezdeni a
bizalommal, mert számukra a bizalom félelmetes. Vágyálom marad
számukra, és ki kell taposniuk a társadalomból.
Sztalin
rendszere iránt erős, mély, keserű bizalmatlanság támadt
megszületése pillanatában, s hosszan fennmaradni csak végtelen
erőszakkal, gyilkolással és munkatáborokkal volt képes.
Ahhoz, hogy hosszú távon fenn tudjon maradni, harmincmillió saját
alattvalóját kellett kiirtania.
A
huszadik századi erőszakra épülő, társadalomátalakító
rendszerek sorát az olasz fasizmus nyitotta meg. Mussolini
azonban egyáltalán nem bizalom nélkül kezdte rendszerépítését.
Vele szemben inkább csak egy kisebbség és a királyi udvar
sorakozott fel. Hangzatos jelszavai pozitív visszhangot váltottak
ki a tömegekből. A változásra alaposan megérett olasz helyzet
megosztotta a társadalmat, valahol a felezővonal tájékán. Ennélfogva
nem is kényszerült annyira durva eszközök igénybevételére,
mint Sztalin vagy Hitler. A baloldal ellenállásába beleütközött,
azt letörte, de ezért sehol Európában nem kapott feddést sem.
Olaszország egészen addig, amíg Hitler Németországával meg
nem kötötte a szövetséget, az európai fejlődés egyik, ha
nem is kedvelt, de elfogadott útja maradt. S amikor Magyarországon
megindult a jobbra tolódás, Gömbös Gyula az olasz utat választotta.
Mussolini sok nem olaszt is magával ragadott. Ugyanígy Hitlernek
is, erőszakos menetelései ellenére, a nyomor megszüntetésével
és a szociális kiegyenlítődés elérésével nagy tömegeket
sikerült maga mögé felsorakoztatnia és tulajdonképpen a
kisebbség volt ellene. Zsidóellenessége, ami Mussoliniből
alapjában véve hiányzott, világméretű ellenállást vont köréje.
Hitler zsidóellenessége elsősorban Rooseveltet, az akkori
amerikai elnököt, a világgazdasági válságból úgyszintén
állami beavatkozással, központosítással kilábolót tette halálos
ellenségévé. Az amerikai elnököt a harmincas években már
egy nagyon befolyásos zsidó kör vette körül és tartotta a bűvkörében.
Párizs Hitler- ellenességét a zsidókérdés csak kiegészítette
és színezte, a reváns, az első világháborúban megszerzett
vagy visszaszerzett területek és ipari központok esetleges
elvesztése sokkal nyomósabb volt a francia németellenességben.
Amikor
ezt a ma már történettudományi kérdést felvetjük, a legforróbb
jelenről beszélünk. Nem Mussolininek és különösen nem
Hitlernek akarunk igazságot szolgáltatni, nem számukra vetünk
fel mentségeket, hanem a mindent egybemosó liberális világkép
pusztító, nemzetellenességével szállunk szembe. Most, hetven
év múltán kezd kiderülni, hogy a nemzeti szocializmusokban nem
is a szocializmus, hanem a nemzeti volt a liberalizmus fő ellensége.
Sztalin rendszere, mivel internacionalista volt, gyakorlatilag
soha nem lett elítélve, s még zsidóellenessége is elfogadottá
lett, mert a zsidó pártértelmiségnek csak egy részét irtotta
ki, a másikat megtűrte. Kaganovics ott állt a sírjánál és
siratta. Aki pedig egész bűnös rendszerének elemzője,
leleplezője volt, s hatalmas művével egy transzcendentális rálátást
nyújtott, Szolzsenyicint több megszólás, gáncs érte, és éri,
mint elismerés. De ki tárja fel, hogy a liberalizmusnak ez a 21.
századi végállapota nemzetellenes. Mindent egybemos, hogy a
nemzeti összefogást, építést megakadályozza.
Ugyan
miért volt lehetséges, hogy bár bizalmat egyes-egyedül a
sztalini szovjetrendszernek nem sikerült maga iránt teremtenie,
semennyit, a liberalizmus kegyeltje mégis ez maradt? A
liberalizmus ma is megkerüli ezt a kérdést és a bizalom
helyett a konszenzust erőlteti, amely a piacon alakul(na) ki,
szemben álló érdekű felek között. Ebben a konszenzusban
azonban nincs különbségtétel jó és rossz között, szegény
és gazdag között, a közösség érdeke, a közjó és a nagytőke
önző érdeke között. Ezért nem olyan nagy bűn ebben a
konszenzusban, ha a Nemzeti Bank elnöke off-shore cégben kerüli
el az adófizetést.
A liberalizmus irtózik
attól, hogy rálátást engedélyezzen a bizalomhoz való viszonyában.
A legnagyobb bizalom elvén állónak, a legnagyobb kedvezmény
megadójának és az ártatlanság vélelmét képviselőnek
fogadtatja el magát, de senkiben sem bízik, és mindenkit ellenségének
tekint. Régebben ez természetesen nem így volt. Most úgy állítja
be például, hogy Kína népei szenvednek a kommunista uralom
alatt és nem bíznak a rendszerükben, holott ma már ez nyilvánvaló
képtelenség. Hasonlóképpen ma Magyarország még túlnyomóan
liberális kézben lévő sajtójának, most már mint utóvédnek,
az a célja, hogy a választáskor megnyilvánult bizalom olvadjon
el, és az új kormányt és elsősorban a törekvéseit, az új
rendszer megteremtésének kísérletét bizalmatlanság vegye körül.
Mindjárt az induláskor, amikor még el sem kezdődött.
Az
Antall-kormány végeredményben a vészes bizalomhiányba bukott
bele. Az SZDSZ és az MSZP sajtója, tévéje, rádiója addig tépázta,
rágalmazta, addig kergette hibából hibába és az MDF addig
magyarázkodott, vonult vissza, rendezetten vagy fejvesztetten, amíg
a nép megunta. Aki mindig visszavonul, és mindig csak magyarázkodik,
az Magyarországon nem él meg, a magyar nép azt nem fogadja el.
A régi MDF rágalmazása és a belőle kilökött, majd kivált
MIÉP és Magyar Út, a nemzeti radikalizmus békességre és a
status quóra veszélyes voltának állandó felhazudása, akármilyen
rothadt, szegényes, nyomorult volt is az a status quo, megtette a
hatását. A rágalmazás már l992-ben felfejlődött a nemzet rágalmazásává,
és a nemzeti öntudat, önbecsülés lejáratásává. A
liberalizmus azóta is mindent támad, ami kollektív, ami nem az
egyén korlátlan szabadságát emeli mindenek fölé. A
neoliberalizmus pedig, ami voltaképpen csak egy mentőöv a süllyedő
liberalizmuson, szétszed, bepiszkol mindent, ami közös vállalkozás,
akarat és szolidaritás. Neki együttműködés nem kell, neki
konszenzus kell, amelyet a betörő köt a megrabolttal, az
off-shore-os a gyermeke napközijét kifizetni sem tudó magányos
családanyával.
A
liberális sajtó most, miközben nagyon alázatos, bizalmatlanságot
szít. Alámos. Aránylag könnyű a dolga, mert Magyarországon a
bizalom mindig hiánycikk volt a huszadik század folyamán. A
Horthy-rendszer iránt a bécsi döntések után, a visszacsatolások
következtében fellángolt valami bizalom és reményféle, a háborús
konjunktúra is segített, de aztán a doni katasztrófa és Sztálingrád,
és a kikerülhetetlen vég előszele minden bizalmat elpusztított
és a rendszer, nyilasok, és bevonult németek összehangolt támadásában
megadta magát. A Horthy-rendszer azonban, miután elmúlt, megszépült.
„Az utolsó békeév” legendája a Rákosi-rendszer borzalmas
terrorjában és nélkülözésében ragyogott fel. Mintha
aranykor lett volna. Mégsem állíthatjuk, hogy a népi emlékezés
csak nosztalgián alapult. 1940 táján, a népi mozgalom egyre szélesedő
körökben ismertté válása idején valóban volt valami reményteljes
a magyar létben. A magunkra találásban. A népi értelmiség
megjelent a színen és új szellemű magyarságot hirdetett. Móricz
Zsigmond és Németh László több együttes előadó körúton
is részt vett, és figyelő, aktív, fiatal hallgatóság előtt
tervezgetett. Mindez azonban 1945 után nyomban bűnnek számított,
és a deportálásokhoz vezető út kikövezésének minősült.
Magától értetődik, hogy az új szovjetrendszer, a bosszúállás
rendszere, semmilyen bizalmat nem tudott kelteni maga iránt, s még
a parasztság és a falu is elfordult tőle, úgyszólván a
nincstelenjeivel együtt, akik pedig földet kaptak tőle.
Soha
nem élvezett kevesebb bizalmat még rendszer, mint a szovjet
tankok hátán berendezkedő Kádár-rendszer. Kénytelen volt tehát
a legdurvább erőszakhoz folyamodni, majd pedig az engedmények,
csalogatások, ígérgetések mézesmadzagával összekötözni,
akit csak lehetett. Legnagyobb fegyverténye, hogy hagyta élni az
embereket, ha mindent elfelejtettek és nem fejezték ki
bizalmatlanságukat. Így aztán az évtizedek során egy különleges
állapot alakult ki a magyar társadalomban. A bizalom nélküli
semlegesség, amelyet a hatalom természetesen bizalomként könyvelt
el. Ez romboló lelkiállapot volt. Züllesztő és korrupt. Mert
végeredményben valamilyen szinten mindenki tudta, hogy a
rendszert nem volna szabad eltűrni és vele semmilyen formában
nem volna szabad együttműködni, mivel azonban megdönthetetlennek
és öröknek látszik, ezt a semleges tűrést kell választani
vele szemben.
A
Nyugat, amikor az érdeke úgy kívánta ezt a semleges tűrést,
ezt az elhallgattatott bizalmatlanságot a rendszerhez hasonlóan,
bizalomnak fogta fel. A magyarság úgy jutott el a rendszerváltáshoz,
hogy a társadalom, a nép legalább felerészben nem hitt és nem
bízott semmilyen alapvető változás lehetőségében és főként
sikerességében. Mert már alig-alig voltak a lélekben
bizalomtenyészetek. Az Antall-kormány és a rendszerváltás a
semleges tűrés állapotában kezdte meg a működését és a
sajtó nagy része, a nyilvánosság fórumai elsősorban csak
hangzavart teremtettek. A rendszerváltás törvényeit,
rendeleteit, szabályait nem ismertették, sőt az új
helyzetekben az emberek eligazodását is megnehezítették. Külön
elemzést igényelne az az írás- és szerkesztéstechnika,
amellyel a rendszerváltás kétségtelen politikai tényeiből
rendszerfolytatódást kevertek ki, s ezzel igazolták sok-sok káder
helyén maradását vagy „más, fontos beosztásba” jutását.
Leghatározottabban ismét a nemzeti, magyar öntudaton alapuló
kibontakozást és hatalomátvételt utasították el. Mint amit a
Nyugat nem akar. S valóban, nem is akarta.
Folyamatosan
mellébeszéltek és minden iránt bizalmatlanságot támasztottak,
ami nemzeti és népi és keresztény. Túlnyomó részük erősebben
bírálta a rendszerváltó kormányt és a pártjait, különösen
annak szélsőségesnek nyilvánított részét, mint a múlt bűneit.
Ezt is fel kellene dolgozni. Kiderülne, milyen mély elhallgatás
övezte a Kádár-rendszer bűneit, sortüzeit, a magyar nép
ellen elkövetett bűneit. A Nagy Imre sírfeltárása, a 301-es
parcella feltárása szép, szükséges és katarzissal járó
cselekmény volt, de egyedüli és egy kicsit ezt is beárnyékolta,
hogy az áldozatok csontjaiból egy liberális, nem az éles
rendszerváltásban érdekelt kör akart emelvényt rakni magának.
De nem ez volt a baj, mert ennek a körnek a tagjai tisztességes
emberek voltak, s mögöttük, sokszor ellenükre nyomult a megszálló
kör, a Tom Lantos-társaság és a Soros Alapítvány.
S
ráadásul a 301-es parcella csak kis hányadát jelentette a Kádár-rendszer
magyarság ellen elkövetett bűneinek. S erről sehol egy szó el
nem hangzott.
S mire észrevehette
volna magát a népi tábor, már a nyakán volt a
Charta-mozgalom. Semmi elszámolás. Azok, akik legalább családilag
benne voltak, és a régi bűnök haszonélvezői voltak, elkezdték
a demokráciaféltést. Az új rendszerrel szemben. A sajtó által
fenntartott, tovább éltetett liberalizmus és akkor még
bolsevizmus az egész rendszerváltást belefojtotta a bizalomhiányba.
Ma
is ezt teszi. Nem nagyon nehéz kiválasztani az analógiákat.
Reméljük, senki nem sértődik meg, ha felállítjuk az egyenlőséget:
a BKV-ügy a mai változás 301-es parcellája. De miért késik
ilyen soká Demszky felelősségre vonása? Miért nem ásnak le a
kutatók a választási csalásokig, a nyolcéves rendszer lényegéig,
az egész társadalmi rétegnek a felelősségéig, amelyik ezt a
Gyurcsány–Bajnai-rendszert életben tartotta, és a hasznát élvezte?
Meddig kell várni a titkosszolgálatok idegenszolgálatának feltárásáig,
a Jobbik megteremtése MSZP-s és titkosszolgálati összefüggéseinek
leleplezéséig? Az, hogy ez a lap logikai úton és saját
tapasztalatainak felhasználásával elindította a gondolkodást,
nem elég. Ez csak egy húszezres hetilap, a tévéket milliók nézik,
s fogalmuk sincs a dolog lényegéről. Nem lehet megvárni, hogy
az elsikkasztás megismétlődjék. Az 1990-es januári jóslat a
Vasárnapi újságban ma is érvényes: jönnek az új Kun Bélák.
Nem azok, akik akkor, hanem újak. Más szerelésben, baseballsapkában
és meleg büszkeséggel, még csak lappangó liberalizmussal, de
holnap követelőzővel.
Nem lehet mindent
a kormánytól várni. A magyar nemzeti keresztény rétegnek, magának
a győztes tábornak kell kifüstölnie a liberálbolsevizmust.
(2010. május)
|