2017.06.09.
Kettévágott
életünk, szétszabdalt tájaink, hetedelt hazánk
Aligha találhatunk
még egy helyet a világon a mi Kárpát-medencénken kívül,
ahol elmondható lenne egy emberről: hat országban lakott, de
sohasem költözködött. A napvilágot az Osztrák–Magyar
Monarchiában látta meg, kora ifjúságát Csehszlovákiában töltötte,
érett férfiként éppen akkor lépett házasságra, amikor Szlovákiában
lakott, de vállalkozni Magyarországon kezdett, a Szovjetunióban
vesztette el fél szeme világát és csaknem száz évesen,
Ukrajnában tért örök nyugalomra. Ez Kovács János bácsi
esete, aki 1908-ban született, sohasem hagyta el szülőfaluját,
csak az államhatárok léptek át fölötte olyan könnyedséggel,
mint a kánkánt táncoló hölgyek kecses lábai, részeg francia
katonák lábainak álcázva. Sorozatlövésként hangzó felsorolás
– nemde (?) – még ha a táncos lábúak zenéjének az üteme
miatt nem hangzik is kivégzési sortűzként. De akár az is
lehetne. A bevégeztetéskor bármilyen melódiát lehet játszani,
a megrendelő ízlése szerint. Mindegyik állam, amelyik
megfordult Kovács János léte fölött, hűségre kötelezte őt
a jelenvaló esetlegességhez. Követelve tőle a korábbitól való
elhatárolódást.
Mi
ez, ha nem tudathasadás-kényszer megrendelésre? Édesapja annak
az országnak a katonájaként halt hősi halált az első világháborúban,
ahol született. A következő államra nem esküdött föl, ezért
hontalan lett. A harmadikat nevetségesnek tartotta és átmenetinek.
A negyedikben apját hősi halottként felvették a Vitézi
Rendbe, és itt zúgott át fölötte a második világháború.
Mielőtt magához tért volna, elvitték málenkij robotra. Mikor
innen hazatért, a Gulagra hurcolták. A hatodikban nem kapott
nyugdíjat és egy szép napon csendesen a túlvilágra szenderült.
Ez
az Isten háta mögötti sors. Kovács János bácsi, ha tehette,
lejárt a Tiszára. De életében csak néhányszor történt meg,
hogy átment a túlsó partra. Kicsi gyerekkorában nagyapjával néha
ugyan átladikoztak a szemben lévőkhöz. Akkor még szabad volt,
hisz a folyó mindkét partja ugyanabban az országban találtatott.
De egyszer vége lett a szabadságnak. A folyót államhatárrá
nyilvánították. Mikor nagyapjával utoljára mentek le a
partra, már idegen nyelven beszélő fegyveres katonák őrizték
a vizet – amarra románok, itt csehek.
„Olyan
lett ez az ország, mint a beregszászi szatócs nyolcnapos korában.”
Az új államhatár mentén azóta is foszlányban hevernek a kettészakított
vármegyék: Sopron, Moson, Győr, Komárom, Esztergom, Hont, Nógrád,
Gömör-Kishont, Abaúj-Torna, Zemplén, Szabolcs, Szatmár,
Bereg, Bihar, Arad, Csanád, Bács-Bodrog, Baranya, Zala, Vas. A
határvonal nyomán gyalogosan több mint kétezer kilométert
lehetne megtenni, és csaknem mindenütt magyarul érthetnénk szót,
a határ mindkét oldalán – itt tíz millióval, amott három
millióval, a nemzet egyharmadával.
Erre
mondják: önmagunkkal vagyunk határosak. A Bereg megyei Kovács
Jánostól életében legkevesebb háromszor követelte meg az átmenetileg
létező állam, hogy nevezze hazájának azt az országot, ahol a
szülőföldje éppen találtatik. Ez azt jelentené, hogy a haza
változó érték, cserélhető vagy „kifordítható, mint a lódenkabát”
(Hervay Gizella), esetleg ébredési hangulat által befolyásolt
érzés?
Valóban
a kereskedelmi elvű szerelem portékája a haza? A haza nem
macskajaj, nem is állapot. De nem is a fasiszták terrorjának
nyomása alatt kibontakozó „meggyőződés”, még ha erről a
szlovák parlamentben 2010 februárjában törvényjavaslatot
terjesztettek is elő.
A
szűkebb pátria nem haza: szülőföld. Az állam nem haza:
szervezési körlet. Az ország: szerves történelmi egység. Ha
nem szerves: tákolmány.
A haza mindettől
sokkal több: érzelem, történelmiség, jogegyenlőség, polgári
egyenrangúság, a nemzet sorsával való azonosulás és az
emberi lét végéig viselt kötelezettség, ahogy Saint-Exupéry
mondaná: a megszelídített iránti felelősség.
Hazába
beleszületni lehet, beköltözni nem. Hazatérni lehet, de hazát
választani nem. Hazaáruló is csak az lehet, akinek van hazája.
A haza bennünk épül vagy omlik.
„Haza csak ott
van, hol jog is van” – mondja a 19. század költője. De
amikor még hit töltött el bennünket, a bennünk lévő és a körülöttünk
való hazáról így mondtuk imádságunkat: „Magyarországról,
édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról”.
|