2017.06.23.
Mára
megrepedeztek a képzőművészetben az erkölcsi korlátok
Somogyi Márton
festőművész, restaurátor 1979-ben született Budapesten.
1998-ban érettségizett a Képző és Iparművészeti Szakközépiskolában
díszítőfestő szakon. Mesterek: Végh András, Kiss Zoltán László
és Somogyi Gábor. 2004-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti
Egyetemen – Festőrestaurátor szakon. Mesterei: Bráda Tibor,
Menráth Péter, Görbe Katalin, Forrai Kornélia, Bóna István.
Szívesen fest városképeket, portrékat, kártyafestéssel
foglalkozik és készít veretes öveket. Alkotásaival 1997 óta
szerepel hazai kiállításokon. Korábban éjszakai városképeivel
és tócsás csendéleteivel mutatkozott be. Jelentős munkái az
Élet Tánca és Haláltánc pannók. Főbb restaurátori munkái:
Munkácsy Mihály Ecce Homo c. óriásképének restaurálása, a
Feszty Körkép állagmegóvó restaurálása, a máriapócsi
bazilika ikonosztázának restaurálása szerzőtársakkal, a
Budapesti Gazdasági Főiskola Lotz-terme falképeinek restaurálása
társszerzőkkel, a Párizsi Nagyáruház Lotz-termének aranyozásai
társszerzőkkel. Többek között a Párbaj, a Pákozd 1848, a
Limanova és az Őrség című filmek rendezője.
Tagságok: Magyar
Alkotóművészek Országos Egyesülete. Szentendrei Régi Művésztelep
Egyesület, Magyar Restaurátorok Egyesülete.
Díjak:
Domanovszky Endre festészeti díj, Országos Diákfilmszemle fődíj,
Zalai filmfesztivál fődíj.
Mi volt előbb a festőművész, a restaurátor, a
filmrendező, a kártyafestő vagy a veretes öveket készítő
Somogyi Márton?
– Ma, aki a Képzőművészeti Egyetemen végez, nem csak
azzal foglalkozik, amire a diplomáját kapta. Tehát igen nagy az
átjárás a különböző szakok között. Szinte mindenki kipróbálja
azt, ami érdekli. Ugyanígy a valós életben, ha nyitott szemmel
közlekedünk, és ismeretségeket kötünk, akkor is sok
mindenben ki tudjuk magunkat próbálni. Ezért aki a Képzőművészetin
végzett, sok esetben azt írja magáról, hogy képzőművész, bármilyen
szakra járt. A képzőművész készíthet performanszokat, színházi
díszleteket, szobrokat, festményeket. S hogy melyik volt előbb
nálam? A családi hagyományt követve a festészet. Nagybátyám,
Somogyi Győző a nemzet művésze, számomra sokat jelentett
kisgyermek korom óta, de mindkét szülőm alkotó ember, a legtöbbet
nekik köszönhetem.
Inkább előnyt, vagy hátrányt jelentett, hogy Somogyi
Győző a nagybátyja? Senki sem mondta önnek, hogy így könnyű
megrendeléseket kapnia?
– Művészeti téren
nem érzékeltem, hogy közvetlen emiatt előnyben részesítettek
volna, de ha új embereket ismerek meg, akkor szerencsés dolog,
ha tudják kötni valakihez a nevem, arcomat. Szakmai előnyt
viszont nem éreztem. Azt sosem mondták, hogy protekciós vagyok,
mert életművemben a restaurálásokra kapott felkérések jelentősebbek,
talán irigylésre méltóbbak. Ezekben a nagy jelentőségű munkákban
való részvételemet részben az idősebb, tapasztaltabb restaurátor
kollégáimnak köszönhetem, akikkel a jó sorsom összehozott.
Katonai hagyományőrzőként hadikártyák festője
Nem mindenki foglalkozik kártyafestéssel. Ez egy unikális
dolog. Több kártyát is festett, így a 32 lapos, ún. magyar
hadikártyát, Tavaszi hadjárat címmel. Ennek ön volt a megálmodója?
– Az ötletgazda én vagyok mint katonai hagyományőrző.
Mindkét csapat melyeknek tagja vagyok erősen kötődik nagybátyámhoz.
Így a családi hagyományból eredeztethető az ötlet, hogy huszár-
és katonai kártyákat fessek. A Tavaszi hadjáratot megelőzte a
Charta Bellica (Hadi kártya) című képsorozatom. Ez egy különleges
56 lapos kártya, melyben a színjelek a magyar, német, török
– mert a 16 század vége a törökellenes harc kora – és
lengyel – a baráti nép – nemzetek címerei. A kártya
lapjain a 16. század második felének udvari tisztségei, katonák,
polgárok jelennek meg. A lapok 1-től 10-ig római számokkal
vannak jelezve, így a polgárok, ezek felett van királynő, király,
az egyes nemzetek fővárosainak látképe, a legerősebb lapokon
pedig papok láthatók. Tehát egy teljes társadalmat mutatok be.
Ennek sikere is motivált arra, hogy egy 1848–49-es kártyasorozatot
fessek.
Ott már mondjuk Klapka György szerepel?
– Az egyiken éppen ő. Azokat a személyeket akartam ábrázolni,
akik a tavaszi hadjáratban jelentős sikereket értek el. Természetesen
esetünkben is ott van a lapsorrend. És az sem mindegy, kiket
vonultassak fel, ezért ebben Hermann Róbert, a korszak neves történész
szakértője, számos, az 1848-as forradalom és szabadságharccal
foglalkozó könyv szerzője segített. Felvettem vele a
kapcsolatot, és az ő segítségével határoztam meg, hogy az
egyes személyeket hová helyezzem.
Hitelességre törekedett?
– Megpróbáltam, de volt, mikor nem sikerült teljes mértékben.
A Charta Bellicánál az ábrázolásokhoz korabeli metszetek,
rajzok, festmények szolgáltak alapul. Amint említettem négy
nemzetről van szó, és mindegyik nemzettel kapcsolatban külön
történész segítségét kértem. Az ábrázolásokat velük
ellenőriztettem le. De egy-egy apró hiba még így is belekerült.
Mikor megjelent a kártya és nagyobb nyilvánosságot kapott,
akkor ezekre a kis részletekre felhívták a figyelmem. Mindent
összevetve tévedéseim nem nagyobbak, mint amekkorákat a kortárs
európai művészek tévedtek a török viseletekkel kapcsolatban.
Tehát ezek a kártyák megvásárolhatók?
– Kereskedelmi forgalomba kerültek. A Charta Bellicát a
Piatnik adta ki. Eladtam számukra a kártya céljára való kizárólagos
felhasználás jogát, s külön megállapodás szól arról, hogy
magánkiadásban készíthetek kártyát tetszés szerinti méretben,
s ki is adhatom.
Én teszem hozzá, hogy az említett két kártya
megrendelhető a szerző honlapján. Mit gondol, ezekkel a kártyajátékokkal
jobban megismerjük saját históriánkat, elkezdünk történelmünk
iránt érdeklődni?
– Mindenképpen, mert a művészetnek fel kell pezsdíteni
a lelket, és az ember érdeklődését, vágyait felébreszteni
– jó esetben saját múltja, jelene, és ezáltal a jövője
felé. A történelem pedig nagyon jó terep erre.
Maradjunk a történelemnél. Mikor kezdett el veretes övekkel
foglalkozni?
– Középiskolás koromban a magyar őstörténettel való
foglalkozás miatt kezdtem el veretes öveket készíteni.
Szeretem a régi tárgyakat, melyek előkerültek az ásatások
során. A fémtárgyak pedig nem kopnak el annyira a föld mélyén.
Felkeltették a forma iránti szépérzékemet, ezért először másoltam
azokat. Utána ebből az ihletettségből saját tervezésű
vereteket készítettem. Hidán Csaba László régész-történészhez
jártam tíz évig szablyavívást tanulni, és sokszor látogattam
előadásait a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol többek
közt fegyvertörténetet tanít. Személye meghatározó ebben a
témakörben. A veretes öv készítése megélhetési forrást
biztosított középiskolás koromtól több éven keresztül.
Nézem a városképeit, a Keleti pályaudvart, a Hősök
terét, a Széchenyi fürdőt, s arra gondolok, hogy eléggé közel
áll önhöz a hiperrealizmus.
– Nem tartom magam hiperrealistának, de a realizmussal
egyetértek. Tény, hogy látványszerűek, látványelvűek, ábrázoló
jellegűek a munkáim. Nem skatulyázom be magam, nem is az én
feladatom, majd később a művészettörténészek eldöntik,
melyik kategóriába tartozom. Művészettörténeti óráimra
visszaemlékezve tudom, hogy a különböző korok ízlése
mennyire befolyásolja, hogy hol húzzák meg a stílushatárokat.
Amit honlapján látok, mind figurális.
– Igen, s talán az egyéni látásmódban, és abban a
hangulatábrázolásban, ahogyan én azokat megfestem, rejlik képeim
egyedisége. Az egyediséget meghatározza az ecsetkezelés, a színek
használata, a színkontrasztok, a részletek és a nagy egység
harmóniája, ritmikája.
Az ilyen képekre mondják, hogy túl modernek, hogy
nincs bennük semmi absztrakció, miért nem fotózza le azokat,
és adja el képeslapként.
– Jogos a felvetés, beszélhetünk erről, nem tabu a téma,
még ha sokszor sértőnek szánják is ezeket a mondatokat. Éppen
attól, amit az előbb közöltem, többek ezek a képek egy fényképnél.
A fénykép esetében is egy bizonyos technikai eljáráson
keresztül hatol be a fény, s ez egyszerűsíti le a valóságot.
A festmény esetében pedig a látvány a nézőben magában
egyszerűsödik le valamivé, amit az ő szemléletmódjával, műveltségével
és emlékezőképességével rögzíteni tud belőle. Éppen a színkontrasztok,
azok módosítása, kiemelése, torzítása adja meg az egyediséget.
Ezenkívül az ecsetkezelés, az anyaghasználat, hiszen nem csak
egy sík felületről beszélünk, mert a festményen mindig van
egy pasztozitás – hogy vastag, vagy vékony rétegű a festék.
S ennek megvan az esztétikája. A műértő ezekre is odafigyel.
Létezik egy hagyományos rétegrend, amit a művész – jó
esetben ismer és használ a fény-árnyék kezelésében. Az árnyék
általában vékony, és lazúrosan festett, míg a fény vastagon
és jobban traktálva. Ha ezt a módot a festő ismeri, és használja,
akkor az számára külön örömet okoz. Ilyet fénykép által
nem érhetünk el.
A Tócsa vagy a Csendélet sörösdobozzal viszont már
kissé elvontabb. Miért foglalkoztatják ezek a tócsás csendéletek?
Sőt ha azt mondom, csendélet, akkor a legtöbb ember egy tálban
elhelyezett gyümölcskompozícióra vagy egy csokor virágot ábrázoló
képre gondol.
– Leginkább a csendélet jut eszembe ezekről a kis valóságszeletekről
– amikor a tócsába belehull a csikk, a sörösdoboz, a falevél,
vagy a madártoll. A csendélet, hiszen nem látkép, tájkép, városkép,
s nem is tárgyak portréja.
De mindez hogy jött? Lenézett a földre, és meglátott
egy tócsában egy cigarettacsikket?
– Onnan ered, hogy művészként mindenben a szépet
keresem.
Ez most meglepett. Szép a tócsába ejtett szemét?
– Biztos nem ért velem mindenki egyet, de hiszem, hogy az
az ábrázolásmód, ahogy ezeket a témákat megfestem, játékosságot,
kedvességet rejt magában. A szépség összetett fogalom. Szűk
értelemben szépnek senki sem nevezi a szemetet. Ha fénytöréseket,
tükröződéseket vizsgálok, akkor nem lényeges az, hogy egy tócsa,
egy ablaküveg, vagy egy kristályváza tükröződik. Sokszor a
visszavert kép, például egy házfal, amit a víz tükröz,
jobban előtérbe kerül, mint a szemét, a kanális melletti gyüledék.
Igyekszem itt is a természeti jelenséget meglátni, és annak a
szépségét visszaadni. Kedves együttes alakul ki a képen, a tükröződött
kép, a vízbe hullt szemét képe, a kis vízgyűrű, ami a csikk
körül kialakul, és azon megtörik a fény. Vegyünk egy ázott
levelet, ha azt lepréseljük, és albumba tesszük, s mellé
latin feliratot helyezünk, az már mindenki számára a szép és
a tudományosság kategóriájába tartozik. Sokszor úgy járok a
világban, hogy a szépséget keresem mindenhol, ahol a pusztulás
nyoma van. Restaurátorként látom, mikor a régi falképek elszíneződnek,
lepusztulnak, az esővíz miatt vízkövessé válnak, vagy a felület
lepereg. Ennek is megvan a maga sajátos esztétikája. Sokszor,
mikor ilyen felületen dolgozom, hetekig-hónapokig pöndörödött
festéket kell visszakonzerválni, lehunyom a szemem este, és
magam előtt ilyen pöndörödött felületeket látok. Gyönyörű,
ahogy felpöndörödik a festék, és a sok réteg az élénél
kilátszik.
Az Ecce Homo és a Feszty Körkép restaurátora
Ön restaurálta Munkácsy Mihály Ecce Homo óriásképét,
és részt vett a Feszty Körkép állagmegóvó restaurálásában.
Ezek mekkora kihívást jelentettek? Hiszen aki nem járatos a művészettörténetben,
ezt a két hatalmas festményt biztosan az is ismeri.
– Szinte megremeg a kezem, amikor először közelítek
egy ilyen munkához. Aztán amikor elkezdek szakmailag foglalkozni
a műtárggyal, akkor egyre inkább megnyugszom, hogy az is csak
olyan anyag mint a többi és a szellemét is kezdem érteni.
Megnyugvást jelent ilyenkor, hogy szerzőtársakkal együtt
dolgozom. Nagyméretű munka esetében többen vonulunk föl, s
mindig kijelölnek egy vezető restaurátort. A szakma úgy épül
fel, hogy védi a restaurátort, tehát ha elbizonytalanodom,
nincs minden veszve. Például felvetődik, hogy túltisztítom a
képet. A régi festményeken gyakoriak az átfestések, amikor a
kopásokat javították. Előfordul, hogy maga a művész festi át
saját művét, ez a pentimento, a megbánás. Amikor a festő
megváltoztatja elképzelését, vagy javít a kép egyes részein.
El kell döntenem, hogy saját kezű javításról van-e szó
egyes esetekben, vagy sem, és ha a természettudományos vizsgálat,
a röntgen sem segít, akkor szakmai konzíliumon belül közös döntést
hozunk, és a felelősség megoszlik. Valóban felemelő érzés
ilyen jelentős műtárgyakon dolgozni…
Festőrestaurátor szakon végzett. Tehát festészetet
és restaurálást is tanult?
– Ahhoz, hogy valaki festőrestaurátor lehessen, meg kell
tanulnia rajzolni, festeni, ismernie a műalkotás folyamatát.
Nem muszáj olyan szinten önálló művésznek lenni, mint a régi
nagy mesterek, de bizonyos szintig ismerni szükséges az alkotói
folyamatot, mert abból adódik például az anyaghasználat rétegrendje,
s abból ered a különböző rétegek kötése – tehát hogy
mennyi kötőanyag van az egyes rétegekben, pigmentekben, felületekben.
Tőlünk nyugatabbra a restaurátornövendékeknek egyre kevésbé
tanítanak műalkotást létrehozni, s főleg a természettudományos
vizsgálatokra, és a megóvásra, konzerválásra helyezik a
hangsúlyt. Ennek egyik oka, hogy Nyugaton több a műtárgy, mint
idehaza, a háborúkban több műtárgyunk elpusztult. Szemléletbeli
különbségről is beszélhetünk. Mi és a tőlünk keletebbre
élő népek jobban szeretik épebben bemutatni a tárgyakat. A
tudományos érdekességekhez képest inkább a lelki és a
szellemi üzenetet próbáljuk visszaállítani, megóvni.
Mi a különbség a beilleszkedő és a megkülönböztető
retus között?
– A festmény sérült részeit lehet beilleszkedő
retussal és megkülönböztető retussal javítani. A beilleszkedő
retus esetén a javítást nem is lehet szabad szemmel észlelni.
Úgy tűnik, a felület ép és a festő szándékai szerinti.
Legföljebb műszerrel lehet a retusálást észrevenni. A megkülönböztető
retus csak megfelelő távolságból illeszkedik az eredeti felülethez,
közelről nézve elválik attól. Azt, hogy mikor melyik módszert
alkalmazza a restaurátor, a tárgy funkciója, története és
esztétikája alapján döntjük el muzeológus kollégákkal. Általában
középkori falképeknél szoktunk megkülönböztető retust
használni.
Az ön falfestményei figurálisak, és főleg mitológiai,
vallásos témájúak?
– Amelyeket a honlapon lát, többnyire ilyenek.
Az utolsó ítélet lovasai sorozata meglepett. Főleg a
jelrendszerével, amit – bevallom – nem tudok megfejteni, főleg
a negyedik lovasét.
– A számítógépes programnyelv, az a szöveg, amitől a
program fut, és a gép dolgozik, számunkra érthetetlen jelek
halmaza. Mégis ez működtet egy rendszert, amit akarva-akaratlan
használunk. Ilyen számítógépes karakterjeleket festettem a
halál lovasának hátterébe.
Ez mégis hogyan kapcsolódik az Apokalipszishez?
– A negyedik lovasnál az áll a Jelenésekben, hogy
„annak a neve halál, és a pokol követi vala azt.” Tehát
olyan lények követik őt, olyan világ érkezik vele, ami
valamilyen módon a poklot hozza ránk.
A tudomány révén hatalmunkat a végletekig növeljük,
nagyobb felelősséget viszont nem vállalunk tetteinkért
Azt állítja, hogy a számítógép a poklot hozza ránk?
– Ezt persze nem a számítógépre értem, hanem arra a
mechanizmusra, mely szerint a működtető elvet nem értve bízzuk
a cselekvésünket egy rendszerre. A technikai fejlődésnek létezik
egy mitikus képe. A „tudás fájáról” enni a bűnbeesés része.
A tudományos kutatásainkkal, felfedezéseinkkel meghosszabbítjuk
a karunkat úgy, hogy a szemünk addig már nem lát el. Míg az
ókori vadász látta a kilőtt nyilát becsapódni és bocsánatot
kért az elejtett állat lelkétől, addig a rakétát kilövő
ember már legföljebb csak monitoron keresztül látja az eredményt,
ugyanígy monitoron keresztül kér bocsánatot. A lényeg az egészben
az emberi felelősség kérdése. A tudomány révén a
hatalmunkat a végletekig növeljük, nagyobb felelősséget
viszont nem vállalunk tetteinkért. Ebben az összefüggésben
kritikusak a vallások a tudománnyal szemben.
A festő is meghosszabbítja kezét, mikor ecsetet fog.
Ez mekkora felelősséget jelent?
– Ez függ az ecset méretétől. Gondoljunk bele, hogy a
Feszty Körkép mennyire óriási jelentőségű munka, főleg elkészültekor,
amikor még nem vetekedett vele annyira a mozi. Nem volt mindegy a
festőnek, hogy mit fest. Annak a régi korszaknak a szemlélete
és közerkölcse hatott a művészetre, ami látszik a festményeken.
Mára megrepedeztek az erkölcsi korlátok, és bevezették azt a
személetet, hogy a mű lényege, hogy az újdonság erejével
hasson, sőt jobb, ha egyáltalán nem közvetít erkölcsi üzenetet.
Majd jön az ismert szlogen: „Az értelmezést bízzuk rá a nézőre.”
Holott semmit sem bíznak rá a nézőre, próbálják a szemléletét
befolyásolni, főleg az elektronikus médiumok által, a művészeket
pedig arra vezetik, hogy lépjenek ki a hagyományos erkölcsi
rend világából. Ilyen értelemben én is kritikus vagyok a művészeti
vívmányokkal szemben.
Itt a túlzóan absztrakt munkákra gondol? Bár minden mű
absztrahálás… Azt mondják a magukat modernnek vallók, hogy a
cél, álljon meg a néző az alkotása előtt, és gondolkodjon
el rajta.
– Azon gondolkodunk el, ami érdekel. Viszont az absztrakt
képek nem kötődnek közösségi élményhez. Hiányzik belőlük
a valós élménytartalom. Bár előfordul, hogy magánmitológiát
követnek. A festő így tudja, hogy egyik színt miért
csurgatva, a másikat miért fröcskölve használja. Így lelki,
szellemi nyomokat képes társítani ehhez. De rajta kívül
ezeket alig érti valaki, mert ezek a képek magánügyek, s nem közügyek.
Nem dolgoznak fel közösségi dolgokat. Sokszor csak annyi az üzenet:
lázadni valami ellen. Ám amikor eltűnik az a rend amely ellen a
lázadás szólt, akkor derül ki, hogy nem marad más utána mint
üresség. Na akkor újra el kell kezdeni építkezni.
Limanova című filmemet Lengyelországban is vetítették
Még nem beszéltünk a filmjeiről, melyek szintén történelmi
jellegűek, és díjazták is őket.
– A Párbajt és a Limanovát. Az eddig elmondottakból
bizonyára egyértelmű, hogy szeretem a történelmet, mert ez
segít abban, hogy megértsem magam és a világot. Vizuális műfajban
dolgozom, ezért kipróbálom a rendelkezésemre álló lehetőségeket,
így a filmet is.
Ezeket a filmeket be is mutatták?
– A Párbaj volt az első, amivel a Duna Tv díját, az
Országos Diákfilmszemle fődíját nyertük el. Ezt egyszer
moziban is levetítették. Azóta szűkebb körben, baráti társaságoknak
vetítjük le. A többi film megrendelésre készült. A Limanovát
a Hadtörténeti Intézet és Múzeum rendelte meg. A Limanova az
I. világháború fontos csatáját eleveníti meg, és hadtörténeti
fórumokon, diplomáciai utakon, így Lengyelországban vetítették
le. Őrség című filmünket körülbelül fél éve fejeztük
be, és a kistértség történetét dolgozza fel.
Mégsem mondja magát hadi, vagy katonaművésznek.
– Nem, mert jóval tágabb a téma, amit feldolgozok.
Végezetül kinek fest, kinek alkot?
– Első sorban a
magam örömére, utána jön a család, a barátok. Persze időről
időre megmutatom az alkotásaimat szélesebb közönségnek és
nagyon jó érzés visszajelzéseket kapni vagy látni, hogy
gondolatokat ébresztenek a képeim. Nagy csapda, ha a művész tágas
közönséghez próbál szólni és globálisan felütött
jelszavakra alkot. Aki mindenkihez kíván szólni az valójában
nem szólít meg senkit. Az őszinteség és a szeretet tud megszólalni
a képből, ezeket az erényeket pedig először magunkon és a környezetünkön
kell gyakorolni.
Medveczky Attila
|