2017.06.23.
Jel – Kép
Maczkó Erzsébet és Rainer Péter kiállítása a Galéria
12-ben
Jel? Kép? Jelkép?
Noha kérdezhetetlen a kérdés, mégis tántoríthatatlan az érdeklődésem:
mi ötvöződik eme „szentháromságban”? Jelet adni magunkról,
érzéseinkről, látomásainkról, egy templomról, az égi fény
kékjéről, valamely zugban felejtett tárgyról? Képpé formálni
– mi mást tehetne a művész – a boldogságot, az örömöt,
a keserűséget, a rettenetet? Mindezt úgy, hogy a szobortárgyban
és fotóban megtestesült valóságunk (a szépség egyik formája)
jelképpé váljék? Jelképpé, amelyben benne foglaltatik jelen
és múlt, régebbi és mai korok izgató lélegzete, s nem kevésbé
az elképzelt jövő?
Kép
(fotó) és tárgy (szobor, makett) a tárlaton úgy simul egymásba,
mintha örök érvényűen egybetartoznának. Valójában – ne
tagadjuk le a szellemi kötődéseket – egybe is tartoznak.
Szellemi kötődés? A fotó- és képzőművész Maczkó Erzsébetet
és az építészként-belsőépítészként, romtemplomok fölkutatójaként
ismert Rainer Pétert, sok egyéb mellett, a szakrális körökhöz
való vonzalmuk tette rokonná.
Az az évezredes
csoda, amely – máiglan példaszerűen – a Biblia életnél
valóságosabb fóliánsaiban nyilatkozik meg. Ha nincs Krisztus
kereszthalála, hogyan is emelkedett volna szépség- és igazság-jelképpé
a korpusz szentsége, amely Rainer Triptichon fotómontázsát
(2014) az irdatlan szenvedés mellett is a föltámadás (megdicsőülés)
hallatlan erejű szimbólumává avatja? És ha nincsenek – a látó
látja! – a földünkön kívül a kozmoszt ugyancsak bevilágító
Égi fények, honnan is lehetne a bensőt lángra gyújtó égi
szikra a Maczkó Erzsébet-fotókon?
Mert az Égi fény
4. kitámasztott szárnyú angyala, jóllehet a viharos égzengés
szüli a kék és fehér káprázatot, egyfajta szabadságjelkép.
Szó se róla, a fotóművész a természet szerelmese. Az
organikus létben megbúvó megannyi titok izgatja. A tükröződés,
mint a technikai fogáson messze túlmutató szépségkoncentráció,
valamint a lebegés őrülete (Ég és föld között 1–2.).
S nem utolsósorban
akarva-akaratlan azt kutatja, hogy a Paradicsomból kiszakított
erdő varázsgömbjébe (Remény 1–2.) belekerülhet-e – mert
benne van, az bizonyos – valaminő szakrális üzenet, itt épp
sugárzó keresztimitáció formájában. S a szédítő pörgés
apoteózisa pedig azt a fényképpárt illeti (mintha Arany János
balladáit olvasnánk), amelyen a mélybe pillantás az örvény
bekebelező dinamikáját hívja elő (Kút – víz 1–2.).
Mindezekből világosan kiderül, hogy bár Maczkó Erzsébet fotóinak
a természet az alapja, de egyikük sem természetkép, sokkal inkább
lélekredőzetű látomás.
Rainer Péter,
mert jobbára megfogható anyaggal, fával, kővel és fémmel
dolgozik, ennél valóságközelibb. Fotó és szobor is tanúsítja,
kompozíciója invenciózus építkezés. Kövekről kövekre lépkedve
alakul sajátságos képvilága. A tervező sosem marad háttérben.
A saját készítésű bútor valamely részletét mértanos tárgyilagossággal
megmutató fotója konstruktív grafikának is bőven elmenne (Fa-desing
– 2012). Ha csak jelképszerűen is, szívesen fölidézi – akár
egyetlen villantással (évszám, címer, magyar trikolór) – a
hazát. Ezt faberakása (intarziája) éppúgy szemükbe égeti
– egyszerűségében is szép a Kossuth-címer földíszítése
(896 1456 1956 2016 – 2016) –, mint kápolnamodelljeinek a
tornyába szúrt piros-fehér-zöld zászlócska.
Jóllehet különleges
szerkezetű és fölépítésű tárgy-szobrai ötletről ötletre
halmozzák az anyagot megszédítve gazdagító szellem jóízű
jelenlétét (Fényhozó konstrukció – 2012; Fafejű angyal
konstrukció – 2016), s kézügyessége is varázslatos (Kápolna
fakonstrukció – 2014; 6 hajós kápolna fakonstrukció –
2017), a múlt maivá tétele izgatja leginkább. Az elfeledett,
talált tárgyak így válnak egy szünetlen gondolkodó és virtuóz
módon újító elme anyagformájú üzeneteivé.
Egy üdvözlőtábla
kis kiegészítéssel (az apró fakereszttel és a magyar zászlóval,
mint gyökérrel) így kapott egészen megható kisugárzást
(Isten hozta – 2016). Ebbe a csoportba sorolható a reves fát
emlékmomentummá emelő két kis kereszt is (Keresztfák hőseink
és Trianon emlékére – talált, összeállított, 2017). S ha
némi humor is gazdagítja a kifejező szándékot – ’56 Pékné
(énkép) módra (péklapátba vésett Kossuth-címer), 2016;
Kapakereszt – ez itt nem Robert Capa, ez a Rainer kapa (fali, álló,
2016) a tárgy-szobor kivetítője lesz az értékmentő építész
a szolgálatot derűs önkifejezéssel tarkító szemléletének.
Szakolczay Lajos
|