2017.05.08.
Csurka István:
Kitört a béke
Amikor 1945 áprilisában,
több mint egy hónapi menekülés után egy vak muraközi ló vonóerejével,
a felmálházott szekerünkön, amelyen a legnagyobb érték a
hatalmas, teli zsírosbödön volt, amelyet még bihari tájakon töltöttünk
meg, megérkeztünk a bajorországi Lichting nevű községbe,
amely mindössze tízvalahány házból állt, másnap reggel az
elöljárótól apám megkapta számunkra a kenyér- és
burgonyajegyeket, amelyekre még május nyolcadika után is kaptuk
a krumplit és a kenyeret. A történet további része most nem
ide tartozik, apámat elvitték amerikai fogságba, ahonnan ötven
kiló súlyveszteséggel, kiéhezve, a halál elől szökött meg,
s később hazajöttünk.
A
történet az élelmiszerjegyek, azaz a rend okán kerül ebbe az
írásba, miként az emlékezetembe is. Egy képtelen rendetlenség
közepén, a káosz mélyén írom ezeket a sorokat, amikor semmi
sem működik, de lehet, hogy egynémely szegény ember számára
ismét bevezetnek bizonyos élelmiszerjegyeket, amelyekre nem
biztos, hogy lehet majd kapniok azt, amire adják nekik.
Akkor
is egy képtelen, iszonyatos, kegyetlen háború végén jártunk.
Mi, a szüleimmel egy hadsereg – a vörös – elől menekültünk,
miként most is százezrek menekülnek más hadseregek elől, de
akárhová érkeznek meg, nem találnak rendet. Nyolcszáz kilométert
tettünk meg egy vak lóval, amely azonban szívós és erős
volt. De amikor megérkeztünk a kijelölt helyre, ott nem
fogadtak se ellenségesen, se szívélyesen, hanem tudomásul vették,
hogy ott vagyunk, és kiadták, ami jár. Mindenki tudta a
gyermeki környezetemben, hogy elvesztettük a háborút. A bajor
paraszt is tudta, akihez beszállásoltak bennünket. A vesztesek
nem mondták azt, hogy győztek, a győztesek azt, hogy nem győztek.
Nem humanitárius segítséget kaptunk, hanem kenyérjegyet.
Tudtuk, hogy szenvednünk, bűnhődnünk kell, de ott, Lichtingben,
abban a bajor paraszti világban senki sem volt kivetkőzve emberi
mivoltából, és rend volt. Ma az a vidék Európa leggazdagabb része.
Régen jártam ott, de szerintem ott most is rend van.
Ma, itthon és Európában
a zűrzavar a leginkább elviselhetetlen. Elég elmondani egymás
után az eseményeket, a történteket és ezzel kapcsolatos
kijelentéseket, elég egymás után felsorolni a belpolitikai
jelenségeket, állításokat, és ellenállításokat, és
ugyanakkor hozzáilleszteni a tényeket, a népélet tényeit, a
mindennapok sivárságát és nyomorúságát, s mindjárt kiderül,
hogy Európa, s benne különösen mi, szerencsétlen magyarok,
valami képtelen borzalom, felrobbanás, összeomlás, tragédia
felé haladunk. A szavak elvesztették eredeti értelmüket. Önként
és dalolva tesszük meg azt, ami miatt sírnunk kellene, a
veszteséget győzelemnek hazudjuk, a GDP növekedése közben
gatyára szegényedünk.
Tőkéczki László
írta, igen találóan, a szombati Magyar Nemzetben, hogy ma
Magyarországon van egy párt, a szocialista, amelyik azzal az állításával
rombolja leghatásosabban a kormányt és a Fideszt, hogy azt állítja
róla: pontosan olyan rossz, korrupt, csaló, mint ő maga. Ebben
nem az a világraszóló képtelenség, hogy nem igaz, mert a
Fidesz, ha hibái vannak is, számosak, mégsem a mátés,
hujberos MSZP, hanem hogy ez lehetséges: azzal kívánok sikert
elérni, hogy azt állítom magamról, hogy rossz vagyok,
pontosabban az ellenfelemről azt, hogy ugyanannyira züllött,
mint magam. Ma tehát hatásos lehet egy állítás, amely önmaga
mellé húz le egy másik erőt, pártot, szervezetet, kormányt,
és még csak kísérletet sem tesz arra, hogy önmagáról jót
mondjon, hogy különbnek tüntesse fel magát. Megvon magától
is minden eszményit, minden nép- és nemzetszolgálatot, minden
transzcendenciát, és az igazságért való küzdésnek minden
ethoszát elhárítja, és mindössze annyit állít, hogy az új,
a másik nem különb: az is rossz. Ez maga a fertőzet. Ilyen még
nem volt a történelemben. Eddig Nabukodonozortól Napóleonig a
politikai erők mindegyike, a királytól a hadvezérig, a cézártól
a néptribunig, Dzsingisz kántól Leninig mindenki különbnek, a
közösség számára értékesebbnek mutatta fel magát, és jólétet,
újat, Paradicsomot ígért. A világot az utópia mozgatta.
Ahogyan a korszakos jelentőségű magyar filozófus, Molnár Tamás
írja Utópia című művének bevezetőjében: „Az emberiség történetében
időről időre lábra kap az a vélekedés, hogy az eszményi társadalom
a valóságban is megteremthető.”
Most a magyar, úgynevezett
szocialisták és egypetéjű ikertársaik, a szabaddemokraták
fennen hirdetve saját gyarlóságukat, lemondanak minden eszményiről,
és a hatalomba való visszakerülés érdekében csak annyit állítanak,
hogy éppen annyira rosszak, korruptak, cél és jövő nélküliek,
mint ellenfeleik. Mindenki lop. Ti is ugyanúgy loptok, mint mi,
tehát mi is ugyanúgy lehetünk kormányon.
Aki ilyet képes
állítani magáról, annak szükségképpen rosszabbnak kell
lennie annál, akivel összeméri és egyformán rossznak állítja
magát. A saját alávalóságunk meghirdetése egyben minden érték
tagadása. Nihilizmus. így minden célért, jobbért, emberiért,
az életért való küzdelem értelmét ki lehet húzni a társadalomból.
A pártnak, amely ekkora cinizmussal van megrakva, soha nem volna
szabad hatalomra kerülnie. Ez minden kezdeményezést, minden értelmes
gondolatot és vállalkozást kiolt. Csak a napról napra való létezést,
a vegetáció értelemnélküliségét kínálja a tömegnek.
Tetézi a képtelenségeket,
hogy a szocialisták ugyanezzel a nihilista alapállásukkal még
vádolnak is. Vádolják a kormányt és vezető pártját, hogy a
hozzá közel álló cégek is kaptak pénzt az ő maguk által irányított
és többször feltöltött Postabanktól. A Grál-lovagok tisztaságával
akarnak kikerülni a megfigyelési botrányból azok, akik korábban
azt irányították, minden megfigyelésről hivatalból kellett
tudniok. Maguk is tudják, hogy senki nem hiszi el nekik ártatlanságukat,
de ez mellékes számukra. Ezzel arra tanítják a társadalmat,
hogy az igazság nem számít, a tény mellékes. Ha el tudod
hitetni ártatlanságodat, ha van elég erőd, fölényed, ököljogod
a saját büntethetetlenséged elismertetésére, akkor az igazsággal,
a becsülettel már nem kell törődnöd. Ha megúszod a büntetést,
igaz vagy. Ha kivéded, hogy rád bizonyítsák a bűneidet, akkor
igaznak nyilvánított ember maradhatsz. Vagyis minden
viszonylagos. Minden csak erő és ravaszság, kapcsolódás kérdése.
Bátran a szemébe kell és lehet hazudni az egész társadalomnak.
De hát ugyanezt
teszik a legnagyobb hatalmak és a vezetőik is. A NATO győzelemről
és egy nép megmentéséről beszél, holott a kulcs, a pristinai
repülőtér az oroszok és általuk gyakorlatilag a szerbek kezén
van, az albánok pedig tömegsírokban nyugszanak. Milosevics az
újjáépítésről szónokol, de a megállt szerb életben képtelen
hiányok vannak, nemhogy kenyeret, kenyérjegyet sem tud adni, és
most megint vérei, a szerbek menekülnek. Népe szenvedéseit ő
okozta, de ő még szónokolhat.
A NATO pontosan
ugyanúgy és ugyanazért vesztette el a koszovói háborút, mint
ahogyan és amiért a központi hatalmak 1918-ban az első világháborút.
Nem a hadszíntéren, hanem a hátországban. A bombázást sürgősen
abba kellett hagyni, mert Európa társadalmai megelégelték az
értelmetlen pusztítást, és két hónapnyi értelmetlen rombolás
után már nem látták az értelmét annak, aminek kezdetben sem
volt semmi értelme. Ennek a bombázással vívott háborúnak
elindítói egy pillanatig sem tudták a tisztességes életű
emberek által is elfogadható célját és értemét adni, mert
amit megadtak, azt csak a legkényelmesebb lelkű emberek hitték
el. A Nyugat kormányait összerántotta a félelem, hogy ha még
sokáig eltart a bombázás, megbuknak. Egy-két hazaküldött
koporsó is a végüket jelentette volna. Most majd jönnek a
koporsók, de már béke van: a kormányok mossák kezeiket. A
lelepleződéstől való félelem fejeztette be a NATO-val a bombázást.
Elfogadta Milosevics színlelt, félig-meddig való kivonulását,
és bement katonáival Koszovóba – szembekerülni az
oroszokkal. Lehet választani: megalkuvás Miloseviccsel, csőd
Koszovóban és egy csomó újabb kiadás, vagy orosz–angolszász
egymásra lövöldözés, azaz a világháború. Kína ez esetben
ellenfele, Oroszország mellé sorakozik fel. Az amerikai politika
eléri azt, amit el akart kerülni, aminek megakadályozásáért
mindent elkövet: Kína és az oroszok egy gyékényen áruljanak.
Az ellentmondások
halotti torát éljük. Immár nincs semmi, aminek legalább az
ellenkezője igaz volna.
Az ostor megint a
magyarokon fog csattanni. Az északra, a Bácskába, Bánátba
felhúzódó szerbek kiszorítják a magyarokat ősi lakhelyükről,
kivetik őket a vagyonukból anélkül, hogy annyi tömegsírt ásatnának
velük, mint Koszovóban. Gyilkolás lesz, golyó van, de életben
lehet maradni, ha valaki kitakarodik a saját házából. Ez
ugyanolyan népirtás lesz, elűzés, mint amilyen ellen – állítólag
– a NATO fellépett. De ez ellen már nem fog fellépni. Mert
elfáradt. Az európai hátország kimerült. Mert Európán
mindig a kimerültség jelei mutatkoznak, amikor nem ért valamit.
Ez az egész történet pedig úgy, ahogy van, érthetetlen.
Ezt az érvelést
az is alátámasztja, hogy miközben az egész európai nyilvánosság
telítve van az európai egyesülés gondolatával, és amikor
bevezették az új európai pénzt, az eurót, akkor az Európa
parlamentjére szóló választások iránt ekkora közöny nyilvánul
meg. Összesítve: a választásra jogosultak fele sem ment el
szavazni. Az eddig többségben lévő szociáldemokraták
megbuktak. Az Európai Parlament kereszténydemokrata-néppárti többségű
lett. Kormányok buktak, és egyes helyeken előretörtek olyan
kaméleonok, akik eleddig más színben villogtak. Dániel
Cohn-Bendit például, aki eddig trockista és hatvannyolcas, De
Gaulle ellen vitézkedő, anarchista vagy mifene volt, most mint zöld
lett képviselő az Európai Parlamentben. Nesze neked, Európa!
Itt az idő, hogy
abbahagyjuk a csatlakozási ábrándokat és a tárgyalásokat is.
Mihez akarunk csatlakozni? Ahhoz, ami már régen nincs?
1999. VI. 17.
|