|
 2017.05.19.
Jeles elődeink
nyomában
Csáky Károly: Temetőjárás I.
Vajon mi köze
lehet a felvidéki Ebecknek Mikszáth Kálmánhoz? A kéméndi
temető Szent Antal-kápolnája hogyan függ össze Esztergom vármegyével?
Hol pihentek a Hont és Pázmán nemzettség tagjai? – többek között
ezekre a kérdésekre találunk választ, ha elolvassuk Csáky Károly
felvidék helytörténész Temetőjárás I. c. könyvét, melyet
a Duray Miklós elnök nevével fémjelzett Szövetség a Közös
Célokért társulás adott ki 2016-ban Pozsonyban.
Csáky
Károly helytörténész neve nem ismeretlen olvasóink előtt
sem, hiszen írt lapunknak a felvidéki karácsonyi és húsvéti
népszokásokról. Amikor megtudtam, hogy új könyvvel
jelentkezett, megkértem Pogány Erzsébetet, a Szövetség a Közös
Célokért társulás igazgatóját, hogy küldjön egy példányt
kiadónk számára, hiszen minden egyes temető némán, de mégis
elbeszéli egy adott település múltját. Tény, hogy a legtöbben
Mindszentek ünnepén, és halottak napján járnak ki a temetőkbe,
meggyújtanak a sírokon egy szál gyertyát, elhelyeznek rajta
virágokat, elmondanak egy imát, és továbbállnak. Valljuk be,
nem szívesen megyünk ki temetőkbe, valahogy az elmúlással
szembesít bennünket. Holott akik nem törődnek őseik emlékével,
mit akarnak a jövőtől? De mégis miről árulkodhat egy temető?
Aki nézett már régi filmeket, krimiket, tudhatja, hogy a detektív
számára sokszor a templomok és a sírkertek adnak támpontot
egy-egy ügy felderítésében. Miről regélhet egy temető? A
temető képe az országról, a településről is árulkodik, s
aki megfigyeli, láthatja, még az országon belül is jócskán
vannak eltérések. A temetők, a sírok mesélnek. Egy-egy emberről
– kikre talán ma már nem emlékszik senki, még a saját leszármazottja
sem –, korokról, közösségekről, a múltról. Mindig úgy éreztem,
hogy amikor egy temetőben sétálok, mintha magában a történelemben
sétálnék. Kiváló hely a gondolkodásra, az emlékezésre és
a megnyugvásra. A halottak hallgatnak, de a sírok beszédesek. A
temetők nemcsak egykori emberekről mesélnek, hanem arról is,
az utódok hogyan bánnak emlékükkel. Tény, hogy minden ember
addig él, amíg el nem felejtik. A síremlék addig, amíg szét
nem morzsolja az idő vasfoga. Láttam már csicsás síremlékeket
szétmállóban, s piciny, gyommal körülvett sírocskát is
friss, tépett vadvirággal díszítve. Sok öreg temető van országunkban,
amelyek ugyan nem nyertek műemléki címet (még), de a régi sírkövek
nagyon szépek, érdekesek. Nemcsak képzőművészeti remekek találhatók
köztük, hanem mesélnek a letűnt idők embereinek gondolkodásáról,
hitéről, szokásairól. De lépjük át a trianoni határt, és
ismerjük meg Csáky Károly segítségével a felvidéki temetőket.
Persze nem mindegyiket, hiszen a könyv is 25 temetőt, temetkezési
helyet mutat be.
„A temető
nyitott könyve, megszentelt helye, csendes, de mégis beszédes
kertje egy-egy település múltjának. A középkorban a
templomok köré temették halottaikat, aztán a temetők kikerültek
a lakott területről, annak jól látható, általában magasabb
pontjára. A kegyelet helyét gyakran felkeresik az elhunytak hozzátartozói,
de eljönnek ide a múlt kutatói, a hagyományok tisztelői is.
Eme szakrális helyek sok mindenről tanúskodnak és vallanak. Ősi
szokásokról, jeles elődökről stb. Látnivaló is akad bőven
temetőinkben. Található még itt-ott néhány értékes régi sírjel,
művészien megmunkált központi kereszt, építészeti szempontból
is kiemelkedő temetőkápolna, régi dinasztiák tagjait rejtő
kripta stb. Ma már igen gazdag szakirodalma van a végtisztesség
helyének, ám mindig akad feltárni való e téren is. Ilyen szándékkal
villantunk fel egyet s mást mindabból, amit e helyeken láttunk,
tapasztaltunk. Persze közel sem törekedhettünk a teljességre,
nem egy szakmai tanulmányt kívántunk letenni asztalunkra. Csupán
a figyelemfelkeltést tartottuk fontosnak” – írja Csáky Károly
a könyv bevezetőjében.
Engedtessék meg,
hogy ne a könyv sorrendje szerint menjünk végig… Talán a
legcélravezetőbb, ha először Mikszáth Kálmánnal kezdjük.
És az ebecki temetővel. Ebeck ugyanis Mikszáth nagyszüleinek
szeretett faluja, s bizony ez a település is gyakran szerepel a
nagy író műveiben. Itteni emlékeinek egész sorát tárja elénk
úgy, hogy azokból az emberi szeretet sugárzik, a meghittség és
a közelség kellemes légköre árad. De említi a falut Mikszáth
Kálmánné is visszaemlékezéseiben. Egy helyütt így idézi férjét:
„– Menjünk át Ebeckre, látogassuk meg az öreg K.-ékat,
hadd töltsék meg még egyszer a szívemet színültig a szülőim
emlékével. Ezek a K.-ék a jobb módú ebecki nemesek közé
tartoztak. Egy igen csinos leányuk volt, úgy eladósorban, ők
azonban már meglehetős öregnek látszottak. Igen szíves
emberek voltak, s én rögtön nagy barátságot éreztem irántuk…”
Egy másik helyen ezt olvashatjuk Mauks Ilonától: „Elmentünk
búcsúzni Ebeckre is, ekkor útba ejtettük az ebecki temetőt
is, ahol uram nagyszülői és kedves ismerősei pihentek…” A
szerzőtől megtudjuk, hogy Mikszáth szeretett ebbe a kis faluba
járni, különösen fiatal gyerekként. Jött ide naponta az ő
„fűzfavessző lovacskáján”, mert mindig várta őt valaki.
Jött rimaszombati és selmeci diákként is, mert valami nagyon
vonzotta ide. A jó öreg nagymama és kedves meséi vonzáskörében
élt Mikszáth kisgyermekkora óta. A nagymama, aki Ebecken
lakott, „foszlós kaláccsal, ezüstpiculával és szép meséivel”
várta mindig unokáját. „Az én nagymamám – olvassuk az
Ebecki délutánok című mesében – a szomszéd faluban lakott,
maga vezette kis gazdaságát. Egy jó nekifutamodás egy fűzfavesszőn,
és akármikor ott lehettem az ebecki kis házikónál, mely szép
akácvirággal volt befuttatva. Tudta, hogy nagyon szeretem a meséket,
azokkal édesgetett magához.” Az írót a családtagokon kívül
valami más is vonzotta ide. A nagymama mellett az ebecki nemesről,
Divényi Józsefről mesélt még nagy szeretettel írásaiban.
Viszont az ős síremléke nincs a temetőben, a szerző is Divényi
Bertalan sírjára bukkant. Őt 1905-ben temették el 74 éves korában.
Bizonyára ismerte őt is Mikszáth, s ő maga is az író
novellaalakjait. A Veress család tagjai közül Veress Sándor cs.
kir. kapitány sírköve állt még a temetőben. Ő 56 évesen
halt meg 1837-ben. A nagyszülőket egyes források szerint
Szklabonyán temették el, de a feleség, Mauks Ilona erről másképp
vélekedik. Ezt olvashatjuk többek közt a Mikszáth Kálmánné
visszaemlékezései című kiadványban: „Elmentünk búcsúzni
Ebeckre is, ekkor útba ejtettük az ebecki temetőt is, ahol uram
nagyszülői és kedves ismerősei pihentek, innen gyalog bejöttünk
a szklabonyai temetőbe, itt azt mondta Kálmán: Kétszeresen
kedves előttem e két temető, mert nemcsak azok feküsznek itt,
akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok
is, akiktől megnyújtását remélem a bevégződése után…”
Sajnos, a nagyszülők síremlékét már nem sikerült Csáky Károlynak
meglátnia. Ahogy írja: áldozatai lettek azok az érzéketlen
temetőrendezésnek.
És akkor itt van
Szklabonya. A felújított Mikszáth-háztól nem kell messzire
mennünk, mert szemben van vele ma is a temető. A kettőről az
író említi egyik novellájában az alábbiakat: „Aki
valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér
ház, amely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes
ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije
volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben
a házban, ahol oly szomorú, oly kísérteties volt minden.” A
temetőben fekvő „valaki” az író húga, Mariska, akit
„virágzó, szép lányként” 17 éves korában ragadott el a
halál. A sírkövön ez olvasható: „Itt nyugszik Mikszáth
Mariska, édesanyjának öröme. Meghalt életének 17. évében június
11-én 1867. Béke hamvaira.” Az 1995-ben megjelent Mikszáth-könyvemben
írtam, hogy bizonyára a Mariska sírköve melletti hant alatt
nyugszanak az író szülei is. Itt lehet „a családi kripta”,
melyről szintén sokat olvashatunk az elbeszélésekben. Hogy
mikor tűnt el a régi sírkert, nem tudjuk. Egy biztos, 1910-ben,
Jelfy Gyula képein még látható az a Vasárnapi Újságban.
Nos azóta történt
egy s más a szklabonyai temetőben is. Bőhm Andrást, a Mikszáth-ház
gondnokát már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy emléket
kellene itt állítani az író szüleinek is, akik minden valószínűség
szerint Mariska mellett lehetnek eltemetve. Kezdeményezését sokáig
akadályozták, a nagy szakemberek azzal utasították őt rendre,
hogy nem kell „második Barguzint csinálni”, s majd egykor
exhumálni kell az eltemetetteket, illetve el kell végezni azok
DNS-tesztjét. Bőhm András hosszas kutakodása, szervezkedése
eredményeként végül is elkészíttette a sírkertet; Mikszáth
Gyula testvérének budapesti unokája, tehát a Mikszáth szülők
dédunokája, Stiedl Károlyné, illetve férje pedig Budapesten
megrendelték a sírkövet. A szép vörös márvány emléket
tavaly leplezték le, ezzel a szöveggel: „Mixádt János/
1808–1873/ és neje/ Nemes Veres Mária/ 1823–1873/ Béke
hamvaikra”. Pásztor Sándor, a Mikszáth Társaság alelnöke
ebből az alkalomból felújíttatta Mariska sírjelét is. Aki
tehát ma Szklabonyára zarándokol, mindkét sírjelent szemügyre
veheti. Tudjuk, hogy Mikszáth korán elveszítette szüleit: előbb
édesapja halt meg 65 éves korában, rá néhány hónapra pedig
édesanyját vitte el a kolera 50 évesen. : Apja emlékét így
idézi egyik írásában: „Szegény jó apám nem kel fel többé,
hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteiről,
miniszterek viselt dolgairól, akiket rendesen összeszidott
mindennap… […] Áldás azokra a hamvakra, melyek összevegyülnek
azzal a meseszerű szeretettel, mellyel utolsó leheletéig
viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Oh, a
szeretet csodálatos valami!” (Cikkek és karcolatok I.) Édesanyja,
mint említettük, a pusztító vész áldozata lett, amely a 19.
században Szklabonyán kétszer is felütötte a fejét. Az utóbbit
így említi az író: „Szegény édesanyámat is ő vitte el
– olvassuk A fekete asszony című elbeszélésben. – Mikor
megkaptam a levelet, már el volt temetve, a tizenkét éves Gyula
öcsém tudósított pár szóval: »Mama meghalt! Ne jöjj haza!«”
Mint ismert, Mikszáthot mélyen megrendítette édesanyja halála.
Azonnal hazautazott feleségével, Mauks Ilonával, aki így írt
az indulás előzményeiről: „Kálmán egészen megzavarodva nézett
rám és ekkor kinyílott az ajtó, és az én édes jó anyám lépett
be rajta. Kitárt karokkal rohantam feléje, és míg ő egy kézzel
magához ölelt, a másik kezét Kálmánnak nyújtotta, és míg
gyöngéden beszélt hozzája, ő könnyezve csókolta meg a kezét.
Ekkor aztán teljes erővel kitört belőle a sírás; soha férfit
még így sírni nem hallottam.” (Mikszáth Kálmánné: Anyját
mindenekfelett szerette…” In: Mikszáthtól – Mikszáthról,
1976. 74.1.) Mikszáth döbbenetes szklabonyai beszámolójában
pedig ezt olvassuk: „…amint odaértem a vidékünkre, ahol a
fekete asszony székhelyét tartotta, mégis megdöbbentett a
rettenetes változás, amit okozott. Harangok nem szóltak a
falvakban se délre, se estére, a búzák akaratlanul őszültek
a fülledt völgyben, alól már új búza zöldült a lepergett
szemekből. Az országúton elől-hátul üres koporsókat vittek
a szekereken. Az egész világ elmenőben volt…” Szklabonyán
általában 2-3 ember halt meg naponta e kellemetlen és veszélyes
betegségben. Július 16. és 20-a közt tetőzött a kór; 19-én
például kilencen haltak meg, köztük Mikszáth édesanyja is. Lévén
a család evangélikus, őt Nagykürtösön anyakönyvezték. Az
1873-ban elhunytak közt, az anyakönyv 84. lapján, a 41. szám
alatt jegyezték be a drága mamát, így: „Nemes Veres Mária néhai
Mixadt János birtokos özvegye 50 éves.” Született Ebecken,
meghalt Szklabonyán. Még halála napján eltemette őt
Rafanidesz Károly lelkész. Mikszáthnak természetesen még sok
jó barátja, ismerőse is volt a kolera áldozatai közt. Minderről
egy másik írásban szólunk még részletesebben. Mikszáth később
is el-eljárt családjával a szklabonyai temetőbe testvére és
szülei sírjához. Egyik ilyen látogatásukat Mauks Ilona is megörökítette
visszaemlékezéseiben. Mint írtra: „Egyszer azonban, amint
Szklabonyán a Mikszáth család sírboltjánál álldogáltunk,
nagyon megszomorodott, jobban mondva megrémült Kálmán: a sírbolt
oldalán a kis Jánoska léptei alatt a föld behorpadt, és a fiúcska
egy jókora gödörbe esett. Nem esett semmi baja, még csak meg
sem ijedt, de Kálmán arcát hirtelen nagy halványság fogta el.
Visszafelé az egész úton szótalan, igen levert volt, és később
nekem megvallotta, hogy az az érzése van, hogy a nagyszülők
magukhoz óhajtják a kis unokát. Hiába biztatgattam, szidtam össze,
ezt a gondolatot soha többé nem tudta elűzni magától.”
Sajnos, Mikszáth félelme nem volt hiábavaló: a kis Jánoska később
tényleg a nagyszülők után ment.
Szintén eléggé
érdekes, a nagycsalomjai pusztatemplom mint temetkezési hely.
Nagycsalomja honfoglalás utáni történelmi magva az öregtemplom
mellett és annak környékén keresendő, a mai településtől
és a mellette áthaladó főúttól északra. Valószínűleg a
vidék egyik legrégibb szakrális építménye állt, s a
pusztatemplom helyén hajdan egy még régebbi temetkezési kápolnát
is emelhettek, ahol a Hont és a Pázmán nemzetség ősei
pihentek. S ezt a kápolnát alakították volna át a község létrejötte,
illetve gyarapodása után egy középkori templommá. „Ha számításba
vesszük, hogy az egykori Csalomjai család tagjai valójában a
Hontpázmánok (Hontpázmányok) leszármazottai, akkor talán ez
tényleg elképzelhető.” A dombon, pontosabban a romok közt végzett
újabb régészeti kutatások alapján feltételezik, hogy Isten
itteni hajléka egy még régebbi (pogány kori) temetőre épülhetett.
Az is köztudott immár, hogy a 19. század végére romossá vált
középkori templomnak kriptája is volt. Az újabb régészeti
kutatások alapján fényt derül tehát a templom gótikus
temetkezési helyére is. Ez az eredeti templom hajója alatt épült
meg 420×480×280 cm-es méretben, az északi falba vezető szellőzőnyílással.
Ez a második barokk átalakításokkor készülhetett. Lejárata
a gótikus hajórészből nyílott: kilenc lépcső vezetett ide a
templomból. A lépcsők szélessége 90 cm. A kripta boltíves
volt: keresztboltozatos zárókövének újabban előkerült
darabja az értékesebb leletek közé tartozik. A kripta keleti
falában, a padlózattól 111 cm magasságban egy 64×84 cm-es
falmélyedés is látható, amely valójában egy téglalap alakú
fülke, amely szobor vagy szakrális tárgyak elhelyezésére
szolgálhatott. Hogy mikortól meddig, kit, kiket temettek ide,
egyelőre rejtély. Annyi biztos, hogy a csalomjaiak leszármazottainak
jelesebb tagjai is pihenhettek e helyen.
Csáky Károly könyve
sajátos témakört jár körül; bemutatja az Ipoly és a Garam
mente jó pár falva temetőinek jellegzetes síremlékeit, szakrális
emlékeit, az ott nyugvó nevezetes személyiségek életútját a
tőle megszokott alapossággal, ugyanakkor olvasmányos stílusban.
A címben az I. jelzi, hogy írója folytatja a temetőjárást, a
kutatómunkát és a jelenlegi könyvet újabbak követik.
(Csáky Károly:
Temetőjárás I.; Szövetség a Közös Célokért; Pozsony,
2016.)
M.A.
|
