vissza a főoldalra

 2017.05.26. 

Angyallá vált bohócok

Aki először rendezett kerítéstálatokat

Csollák Mihály festőművész 1954-ben született Budapesten (Soroksáron). A MAOE tagja. A Tóth Menyhért Stúdióban és a Zebegényi Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskolában tanult. Mestere: Bakallár József. Vezetője volt a 2001-ben alakult, de sajnos pénzhiány miatt 2011-ben megszűnt Tököli Alkotók és Művészetpártolók Egyesületének. Erősen vonzódik a cirkusz és a búcsúk világához, így képein sokszor megjelennek a bohócok, céllövöldések, legújabb táblaképein ikonosztáz-formában dolgozza fel gondolatait. 1978-tól kiállító művész.

 Tököli otthonában beszélgetünk, a falakon tájképek, bohócokat ábrázoló festmények, és egyik polc telis-tele bohóc-bábokkal. Mióta gyűjti ezeket a figurákat?

 – 20-25 éve. Általában a turkálóban keresgélek. Az egyik nagyobbat, úgy hoztam haza, mint egy gyereket. Viszont már eljutottunk odáig, hogy nem én veszem meg a bohócokat, hanem megajándékoznak velük. Tudja, gyermekkoromban nagyon sokat mentem édesanyámmal cirkuszba. Soroksárról könnyebb volt bejutni a városba. Cirkuszi lázban égtem. De konkrétan nem tudom megmagyarázni, miért is szeretem a bohócokat.

 Akkor is használom a bohócruha jellegzetességeit, ha nem bohócokat ábrázolok

 A vásárolt és ajándékba kapott bohóc-figurákat festi meg?

– Ezek a figurák ihletet adnak. Megfogalmazok egy gondolatot, és amikor festek, használom a bohócruha jellegzetességeit, még akkor is, ha nem bohócokat ábrázolok – természetesen a tájképek kivételt képeznek. Régebben Soroksáron kétutcás búcsúk voltak, ahol a céllövölde fogott meg. Néhány festményemen a céllövöldék hangulatát adom át, de azon már bohócok szerepelnek. Őket lövik… Erdélyi tematikájú képeket is festek; egyiken Csíkrákost, másikon Kézdivásárhelyt láthatja.

 Mikor járt először Erdélyben festeni?

 – 2001-ben kaptam a soroksári önkormányzattól felkérést, hogy menjek ki a Szejke-fesztiválra. Így kerültem ki Lókodra, ahol legalább 500 fotót készítettem. S azután nagyon sokáig benne éltem a tájképekben.

 Elkészítette a fotót és egy az egyben „lemásolta” a vászonra?

 – Dehogyis, a fotó számomra az alap, emlékeztet a tájra. Eleve úgy fotóztam, hogy tudtam, a kiválasztott táj, ház, egy képen szerepel majd.

 Mindegyik képére a színgazdaság jellemző. Alig látok olyat, amin a piros, vagy a sárga ne lenne rajta. Ez elhatározás kérdése?

 – Nem tudom ezt elhatározni, mindez valahogyan belülről jön. Ösztönszerűen és nem tudatosan festek. A témaválasztás már tudatos. Azon festők közé tartozom, akik nem látják előre a kész képet.

 Vázlatot sem készít?

 – Készítek vázlatot, mert előfordul, hogy akvarellt készítek, és csak utána olajfestményt. A klasszikus mesterek is előbb rajzoltak, majd megcsinálták akvarellben a színvázlatot, és utána festették meg a képet olajjal.

 Ha csalok, akkor azt a kép törvényeinek betartása miatt teszem

 Mégsem hiszem el, hogy nem tudja előre, mi lesz a képen.

 – Azért nagy vonalakban tudom, mit ábrázol majd a festmény, de vannak olyan apró dolgok, melyeket nem látok előre. Remélem, ezt elhiszi. Soroksáron tanultam Bakallár József festőművésztől – sajnos négy éve nincs közöttünk –, s ő mondta, hogy csalni igenis lehet. A képnek vannak törvényei. Vegyünk egy tájrészletet, eredetileg, a természetben a jobb oldalon nincsenek fák, de ha nem festem azokat oda, akkor a kép nincs egyensúlyban. Tehát létezik olyan festményem, ahol csaltam, éppen a kép törvényeinek betartása miatt.

 Ismerek olyan festőket, akik olyan tájakat is felvisznek a vászonra, ahol sosem voltak.

 – Nem tartozom közéjük. Én mindig a látottakból indulok ki. Sokszor lejártunk a Duna-partra. Igaz, vannak olyan festményeim, melyek színhelyei lehetnek akár Duna, akár a Tisza mente, sőt Kaposvár környéke. Attól függ, ki kérdezi meg, mert szinte minden táj egyforma. Viszont, láthat itt egy olyan rajzot, ami helytörténeti emlék. Egy cigánytanya, amit lebontottak. Szemben lát egy tájképet, ami viszont csak itt, ezen a helyen jó, mert máshol nem „él”.

 Meghatározza a ház lakóinak hangulatát, hogy milyen képek lógnak a falon?

 – Úgy fogalmaznék, hogy hangulatunkat befolyásolják a képek. Ha jól megtekinti a festményeimet, a tájképeknél nagyon foglalkoztatott a fény. Egyik rögeszmém, ha tájképet festek, hogy legyenek rajtuk sötét és világos foltok, de fény mindenképpen legyen benne. Még a székelykaput is úgy festettem meg, hogy mögötte süt a Nap. Kinyitjuk a kaput, és ott a fényesség. Azt pedig tudjuk, hogy a székelykapuknál mennyire lényeges a Nap-motívum.

 Amikor Erdélybe, Csángóföldre vagy Magyarország egyes településére utazik, előtte tanulmányozza a hely történelmét?

 – Ahhoz lusta vagyok… A táj, a házak fognak meg. Természetesen beszélgetek a helyiekkel. Nagyon szeretem az alkotótáborokat, ahol kicserélhetjük gondolatainkat. Mindig tudok újat adni, és tanulni is. Azt, hogy egyes településeken kik foglalkoztak mezőgazdasággal, kik lendítették fel az ipart, a kézművességet, és sajnos a 20. század történelmének borzalmairól is.

 A felkészülésről jut eszembe. Mikor erre az interjúra készültem, és beütöttem a nevét a keresőbe, alig találtam információt Önről, míg egy friss diplomásnak már honlapja van. Ennyire szerény?

 – Nem, hanem ennyire lusta, és számítógépes-analfabéta… A környezetemben senki sincs, aki honlapot tudna csinálni nekem. Albumom sincs, viszont verseskönyveket illusztráltam. Az egyik gyermekverseket tartalmaz, a Gyermekálom a másik pedig a Bohócia. A rajz a mellette lévő vershez készült, s mindegyiknek bohóc arca van…

 Azt azért sikerült kinyomoznom, hogy kötődött a soroksári Tóth Menyhért Stúdióhoz.

 – Ami sajnos megszűnt. Egyik meghívóból idézek: „Kisduna Galéria. Meghívom önt és barátait 1982. január 4-én 18 órára a Tóth Menyhért Stúdió kiállításának megnyitójára.” Udvar című festményem látható a meghívón.

 Harmonikásból festőművész

 De mikor döntött a képzőművészet mellett?

 – A soroksári Táncsics Mihály Zenei Általános Iskolába jártam, ahol a furulyától a klarinétig mindent kipróbáltam, végül a harmonikánál kötöttem ki. Játszottam a Kék Duna Harmonikaegyüttesben. Ez azért lényeges, mert a zenekari próbákat a képzőművészeti szakkör foglalkozásaival egy időben tartották a művelődési házban. Nos, én ellógtam a próbákról, és felmentem az emeletre, mert bár szerettem harmonikázni, de rajzolni annál is jobban! S ezt a szakkört vezette Bakallár József – ott ragadtam. Később a szakkör átalakult Tóth Menyhért Stúdióvá. Tóth Menyhért Kossuth-díjas festőművész elég sokszor feljött hozzánk Soroksárra… Innen, a stúdióból indult Csipes Antal, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textil tanszékének tanára, Subecz Gyula festőművész –ő sajnos már meghalt – és Pánti Imre festőművész. 16 éves koromtól nyaranta lejártam a Zebegényi Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskolába. A legelső foglalkozást Hincz Gyula tartotta, aki a szabadiskola mentora volt. Miután megnősültem, családom volt az első, s a munka mellett mindig festettem, képeimet kiállították – eleinte lektorátusi engedéllyel. Sokáig nem is írtam ki a nevem mellé, hogy festőművész, csak hogy festő, mert társaságunk elve volt, hogy a pályán el kell érni valamit ahhoz, hogy valaki művésznek nevezze magát. Nekem ez sikerült. Magam erejéből értem el mindent. Sikereket, de sokszor el is utasítottak. Elsőnek nem is sikerült a MAOE tagjává válnom, majd csak utána pályázhattam egyéni kiállításokra. Nem a képeimet nézték, hanem, hogy hol vagyok tag.

 Ma viszont bárki, aki akar, kiállíthat. Melyik a jobb?

 – Egyik sem, mert a minőség a döntő. Nagyon sok bóvlit állítanak ki. Csak pénz kell hozzá, vagy összeköttetés. Ez nem magyar különlegesség. Ha valaki nem tagja egy felfuttatott klikknek, akkor képtelen érvényesülni, a nevét szinte senki sem ismeri. Itthon is több klikk létezik. A Magyar Művészeti Akadémia pedig magyar lelkületű képet vár tőlem, de a bohócaim, mitől lesznek azok? Ha piros-fehér-zöld ruhába öltöztetném őket, akkor azzal a magyarságot csúfolnám ki. A galériákkal pedig az a gondom, hogy hat-hét szinte egyforma képet kérnek tőlem. Ez számomra kivitelezhetetlen. Képtelen vagyok két egyformát festeni. Ha festek, eszembe se jut, hogy egy galéria számára alkotok. Még az sem, hogy a nézőknek. Természetesen szeretem megmutatni a képeimet, és örülök a pozitív visszajelzéseknek.

 Akkor kinek fest?

 – Ezt még senki sem kérdezte meg tőlem. Amit készítek, az a lelki világomból ered. Sokszor esténként rajzolok. Így készült el a zodiákus-sorozatom.

 Megrendelésre sem dolgozik?

 – A portréfestészethez nincsenek meg a feltételek. Igaz, egy időben készítettem portrékat is, akkor arra törekedtem, hogy az illető lelke is benne legyen a rajzban. Ha valaki odajönne hozzám, hogy egy fotó alapján fessem meg a tanyáját, elvállalnám, de erre nem volt példa.

 Nincs rá pénz, vagy a gondolkodásmód változott meg?

 – Mindkettő igaz. Kevesen értékelik a kortárs művészetet. Egyes cégek fotó után készítenek pár ezer forintért lenyomatokat. Sokan ott vásárolnak festménynek mondott tárgyat. Ahelyett, hogy vennének egy eredetit, ami valóban érték.

 Azért a kortárs művészetbe több stílus, több irányzat tartozik bele. Az ön képeit nem nehéz befogadni. Nem túl modernek.

 – Talán a bohócaim közül néhány annak számít. Egyetlenegy stílusba sem sorolom be magam, hanem érthető képeket festek. Nagyképűnek hangzik, de eljutottam odáig, hogyha ránéznek egy képre, tudják, én készítettem.

 Akinek az eredeti szakmája…

 – Szakács, aki 20 évig dolgozott a vendéglátóiparban. Mikor megszületett a lányom, szerettem volna, ha a munkahelyem közel van a házamhoz, ezért úgy döntöttem, a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében civilként a konyhán dolgozom. Megismerkedtem az ottani tanárokkal, majd rajzot tanítottam, rajzszakkört vezettem. Sőt egy évig én voltam az egyik „zsiványcsapat” osztályfőnöke.

 Mekkora kihívást jelentett?

 – Hatalmasat és türelmet is. De szeretek az emberekkel foglalkozni. Tíz évig a Nap és Hold Családsegítő és Rehabilitációs Alapítvány által gondozott értelmi- vagy mozgássérült gyerekeket tanítottam. A fiatalkorúak börtönében pedig abban reménykedtem, hogy lesz legalább egy olyan tanítványom, aki a cigány legendákat, meséket meg tudja festeni. Sajnos ez nem sikerült. Volt, aki azért jött, hogy elteljen az idő, mások valóban rajzoltak. Többen odajöttek, hogy tanítsam őket. Azt feleltem, hogy a kezével nem tudok csodát tenni, de tanácsot adhatok arra, hogy mit és hogyan csináljon, és milyen témát válasszon. Elég jó kis alkotások születtek. Egy váci templomban még ki is állítottunk belőlük.

 Piedonénak neveztek a börtönben, ahol rajzot oktattam

 A fegyelmezéssel nem volt gond?

 – Nem, mert elég nagydarab ember vagyok, ezért elneveztek Piedonénak. Szerettek a rabok, holott szigorú és következetes voltam, nem lehetett felelőtlenül ígérgetnem.

 A művészetben önmagával szemben is szigorú?

 – Dehogyis! Előfordul, hogy hónapokig nem festek semmit, utána pedig egy hétig szinte megállás nélkül. Olyankor egy más dimenzióba kerülök, nem lehet velem beszélni sem. Kicsit furcsa helyzet, mert nem tudok úgy festeni, hogy közben nincs mellettem valaki, de azt elvárom, hogy munka közben ne zavarjanak.

 Főleg, ha bohócokat fest?

 – Bármit. Sokszor azt mondják, sírnak a bohócaim, pedig nem, az arcukon az csak egy jel.

 Egyik alkotásának Angyal-Bohócok a címe. Hogyan kaptak szárnyat?

 – Megszületett unokám, és onnantól szárnya nőtt a bohócoknak. Az élt bennem, hogy ne érje semmi baj, „vigyázzatok rá angyalok”. Ez nem a szakralitás kicsúfolása, hiszen az Őérte képemmel szerepeltem a VII. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálén.

 Angyalai többségének csak a fejét festette meg, arcát nem. Miért?

 – Arra gondoltam, hogy oda be lehet valakit helyezni. Ha odaállunk egy festmény elé, csak arra kell figyelni, hogy milyen érzéseket vált ki belőlünk.

 Festményeit befolyásolja, hogy milyen hangulatban készítette?

 – Viccesen hangzik, de többször mondtam, hogy akkor festettem jó képet, amikor összevesztem az asszonnyal. Le is írtam, hogy festhetünk dühből, bánatból és ha öröm ér. Tehát szükséges a lelki trauma.

 Mikor van kész egy kép?

 – Festőbarátaimmal többször beszéltünk arról, hogy egy kép festését tudni kell abbahagyni. Létezik egy pillanat, mikor be kell fejezni a festményt, különben elrontjuk. Ezt a pillanatot a gyakorlat, a pályán eltöltött évek hozzák meg.

 Említette, hogy szeret emberekkel foglalkozni. Feltétlenül beszélni kell az ön által vezetett Tököli Alkotók és Művészetpártolók Egyesületéről. Ebbe csak festők tartoztak bele?

 – Nem csak festők, a tagok között szobrász, kő -és fafaragó, tűzzománcos, keramikus is volt. Azért beszélek múlt időben, mert az egyesületet nem tudtuk fenntartani. A tagdíjak még a könyvelő kifizetését sem fedezték. Ettől függetlenül a tagok szerepelnek még közös kiállításokon. Viszont amíg működött az egyesület, Magyarországon elsőként – tíz év alatt nyolc – kerítéstárlatot szerveztünk kézműves-bemutató mellett. A házunk kerítésére, sőt még egy kifeszített drótra is kitettük a képeket, az utcát lezártuk, és céllövöldét, bábszínházat, zenekart is idehoztunk. Tehát szép eredményeket értünk el, és ezekre büszke vagyok. Ahogy arra is, hogy soroksári sváb gyerek létemre én szerepeltettem itt először a ma már országos hírű, horvát népzenét játszó Prekovác Együttest, ahogyan a Komsije Énekkart is, akik szintén horvát dalokat énekelnek – hiszen Tökölön jelentős számban élnek horvátok.

 Nagyon kalandos eddigi pályája. Megfogalmazta, hogy mi a legfőbb vágya?

 – Szeretnék még sokáig alkotni, mert az alkotás kegyelme jutalom. Ezekre az alkalmakra nagyon készülök, várok. Úgy érzem nekem ez a dolgom, s bízom benne, hogy az égiek szerint is.