|
 2017.05.26.
A futballnak is
köszönhető, hogy túléltem a Gulagot
90 éves lett az egykori Vasas-legenda, Raduly József
A legidősebb, élő
magyar válogatott labdarúgó személye önmagában is bemutatásra
érdemes. Ám ha hozzávesszük azt is, hogy az illető éppen pályafutása
legszebb, legreményteljesebb időszakában kényszerült 6 és fél
évnyi szovjet hadifogságba, majd aztán ennek ellenére képes
volt beverekedni magát az Aranycsapatba, akkor egyszeriben különleges,
páratlan életút tárul elénk. Ezen életút birtokosa szerencsére
tökéletes szellemi tisztaságban, és ragyogó fizikai állapotban
fogadta megkeresésünket.
Sportrovatunk vendége
a közelmúltban 90. születésnapját ünneplő focilegenda,
Raduly József, akivel labdarúgó-karrierje felidézésén túl József
Attiláról, a Gulag táborainak sportéletéről, napjaink magyar
labdarúgásáról, a miniszterelnöki megbecsülésről, valamint
az Isten gondviselő szeretetéről is szót váltottunk.
- Józsi Bátyám,
a Jóisten éltesse 90. születésnapja alkalmából! Milyen emlékeket
őriz a két világháború között megélt gyermekkoráról?
- Bár egy éves
koromig Budapesten éltünk, értelmem nyiladozásakor már
Balaton-parti képek rögzültek bennem. Ugyanis szüleim munkája
révén 9 éven keresztül Balatonszárszón éltünk. Azt hiszem,
a Balaton partján egyszerűen nem érezheti rosszul magát egy
gyermek, így érthető, hogy én is gondtalan, nagyon szép évekre
emlékszem vissza még ennyi idő távlatából is. Nyáron szinte
végig a fürdésé volt a főszerep, amikor pedig az időjárás
nem tette lehetővé a fürdőzést, akkor minden gondolatunk a
labda körül forgott. Mi, ügyesebb fiúk gyakorta beálltunk a
nyaraló felnőttek közé is játszani, és rendre megdicsértek,
mondták, hogy ügyesen bánok a labdával. Bizony, ha nem volna
elcsépelt, akkor biztosan úgy fogalmaznék, hogy már az anyaméhben
társam volt a labda, mert – anélkül, hogy pátoszos akarnék
lenni – egész életemben bensőséges, különleges kapcsolat
volt a labda és köztem. Az elemi iskola első három osztályát
még Balatonszárszón végeztem. Szárszóhoz egyébként egy másik,
igazán különleges élmény is fűz. Olyan nyolc éves lehettem,
amikor el kellett mennünk apám barátjához, aki szabó volt, és
egy olyan nagy házban lakott, hogy szobákat is tudott kiadni másoknak.
Egy ilyen nyárikonyha-szerű, különálló épület is állt
ennek a háznak az udvarán, és ahogy mentünk befelé a házba,
ennek az ablakán kinézett egy sovány arcú bácsi. Nekem, a
nyolc éves kisfiúnak ő egy felnőtt bácsi volt. Miközben apám
a szabóval beszélgetett, én többször is odanéztem az
ablakba, és kifelé menet ismét megláttam a bácsit, aki
kedvesen integetett nekem. A szabó a kapuban mondta, hogy ne
foglalkozzak vele, mert ő egy bolond, ám aztán apám hazafelé
elmondta, hogy a bácsi nem volt más, mint József Attila. A híres
költő halálhírét már Budapesten olvastam egy újság címlapján,
mert egy évvel később visszaköltöztünk a fővárosba.
- Akkor igazolt játékos
is Budapesten lett már, igaz?
- Igen, a futball
iránti mély szeretetem egy pillanatra sem lanyhult, így Kőbányán,
a környékbeli grundokon rendszerint sötétedésig futballoztam
hasonszőrű társaimmal. Egy alkalommal megállt a pálya szélén
egy idősebb úr, aki figyelte a játékunkat. Kisvártatva megszólított
és megkérdezte, nincs-e kedvem a Fradiban focizni? Zöld-fehér
érzelmű voltam, mi sem természetesebb, hogy boldogan igennel
feleltem. Az akkor jellemző tintaceruzájával felírta a nevemet
egy papírra, majd közölte, hogy Manci nénit kell keresnem, ha
kimegyek a pályára. A megbeszélt időpontban meg is jelentem,
és Manci néniről kiderült, hogy ő a szertáros, akitől az
edzésre szerelést kapok. Nagyon nagy élmény volt, hogy a korábban
csak Pluhár István rádióközvetítéseiből hallott nevek –
Sárosi doktor, Gyetvai, Toldi, Háda, Tánczos és a többiek –
egyszer csak ott játszottak a szemem előtt. Labdaszedőként
kezdtem, ám nem nyúlt hosszúra ferencvárosi karrierem, mert édesapám
nem nézte jó szemmel azt, hogy engem bizony a futball jobban érdekel,
mint a tanulás. Számára nem is volt kérdés, hogy a tanulás
állt a fontossági sorrend élén. Ráadásul sokáig úgy tűnt,
hogy egyáltalán nem is lesz belőlem futballista, mert az élet,
pontosabban a háború, és annak végkimenetele alapvető hatással
volt az életemre.
- Kérem, mesélje
el ennek történetét!
- Egyik este
megkaptam az úgynevezett SAS-behívómat. Ez meglepett, mert egy
hadiüzemben dolgoztam esztergályosként, és hadiüzemből nem
vonultattak be senkit. Ennek ellenére elmentem a Mária Terézia
Laktanyába, ám mivel este azonnal aludni küldtek, reggel pedig
gond nélkül ki lehetett jönni onnan, nem is tétováztam,
hazamentem. Másnap este egy razzia során becsengettek hozzánk.
Szüleim letagadták, hogy tudnak a hollétemről, és jól elbújtattak,
de így is hallottam, amint közli a tiszt, hogy amennyiben nem
jelenek meg másnap estig a laktanyában, akkor édesapámat
viszik el helyettem. Bár szüleim nem akartak engedni, természetesen
nem volt kétséges, hogy visszamegyek. Így lettem besorozva a
Hunyadi Páncélosok alakulatába. Még aznap este, vagonokkal
vittek bennünket Dunaszerdahely mellé, egy iskolába. Élelem
alig volt, és az ott talált padokkal tüzeltünk, hogy ne
fagyjunk halálra. Csakhamar egy SS ellenőrzés közepébe kerültünk,
akik magukkal vittek bennünket. Itt jobb lett az ellátásunk, ám
az SS-egyenruhának már a látványa is nyomasztó volt, ráadásul
rövidesen amerikai fogságba estünk. Végső soron egyetlen
percet sem töltöttem el a fronton, nem vettem részt harcokban,
így hamar el is engedtek haza. Nem volt szerencsém: 1945 elején
szovjet fogságba estem.
- Ekkor hurcolták
el a Gulagra?
- Igen. Először
a foksányi gyűjtőtáborba kerültem, majd bezsúfoltak bennünket
egy marhavagonba, ahonnan a Kaukázus felé vettük az irányt.
Volt, aki már az utazást sem élte túl a vagonban. Hála
Istennek, a szibériai lágerek ekkorra már megteltek. Grúziába
kerültem, ahol Rusztaveli város építéséből – sokezred
magammal együtt – alaposan kivettem a részem. Nemcsak honfitársaim,
de német, román, sőt, japán fogolytársaim is voltak. Később
a Kaukázusból további táborokba is átszállítottak.
Raboskodtam Mahacskalában, Sztálingrádban és Voronyezsben is.
Olyan volt, mint egy rémálom.
- Igaz, hogy a hat
évnyi szovjet fogság idején a futball tartotta önben a lelket?
- Igen, igaz, a Jóistenbe
vetett hit mellett ez segített átvészelni a borzalmakat.
Azokban a fogolytáborokban, ahol én raboskodtam, jellemző volt
a sport, és számomra ez jelentette a menekülési útvonalat. Általában
szakmák szerint alakultak ki a csapatok, és amikor az első
meccsemen rögtön négy gólt szereztem, felfedezték, hogy tudok
futballozni... Amikor Sztálingrádba, majd Voronyezsbe kerültem,
megelőzött a hírem, már az első napon keresték „Radulit”,
és hívtak, hogy csatlakozzam az ott már meglévő csapathoz.
Valóban úgy van, hogy ez tartotta bennem a lelket, és jórészt
a futballnak is köszönhető, hogy sikerült túlélnem hat év
Gulag-fogságot.
- Mikor tért
haza, és hogyan csatlakozott az itthoni futball-életbe?
- 1951 decemberében
térhettem haza, és rögtön kerestem annak lehetőségét, hogy
futballozhassak. Előbb a SZAC-cal éppen akkor egyesülő Postásban
játszottam egy szezont, majd aztán a Fradiban szerettem volna játszani
természetesen, hiszen a szívem – ezt mindenki tudja rólam –
zöld-fehér volt. Ám a klub párttitkár-elnöke, Száraz István
ingyen sem akarta, hogy a csapatába kerüljek. Majd Baróti Lajos
hívott a Vasasba. Utólag azt mondom, hogy ebben is a Jóisten
kegyelme mutatkozott meg, mert igazi családom lett a Vasas. Érdekes,
hogy istenhívő, finoman szólva sem kommunista beállítottságú
emberként ezt kell mondanom, de nem mondhatok mást, mert ez az
igazság. A Vasas alapembere lettem, számos szép sikert értem
el a klubbal itthon és nemzetközi színtéren is. Az egyesület
első magyar bajnoki címét a mi csapatunk nyerte meg, és kétszer
a Közép-Európai Kupát is elhódítottuk. Az egyik legemlékezetesebb
emlék azonban az 1957/58-as szezonban produkált BEK-menetelésünk,
ahol egészen az elődöntőig jutottunk. A világhírű Real
Madrid ellen ugyan összesítésben kikaptunk és nem kerültünk
be a fináléba, de a Népstadionban aratott Real elleni győzelem
örök emlék marad. Kapcsolatom, kötődésem a klubhoz máig él,
a klub tiszteletbeli elnöke vagyok, a közelmúltban pedig ünnepséget
is rendeztek kilencvenedik születésnapom alkalmából, ahol
Markovits László klubelnök személyesen köszöntött fel.
- Immár ön a
legidősebb válogatott labdarúgónk, az Aranycsapat tagjaként léphetett
pályára címeres mezben. Ez pályafutása csúcsa?
- Abban az értelemben
mindenképpen, hogy a nemzetet képviselni, a Himnuszt hallgatni a
pálya közepén a legnagyszerűbb, legfelemelőbb egy sportember
életében és ez nekem megadatott. Ugyanakkor fájó emlékeket
is ébreszt bennem, mert rajtam kívül álló okok miatt nem
lehettem annyiszor válogatott, amennyiszer talán lehettem volna.
- Napjaink magyar
futballját is követi?
- Természetesen,
hiszen a sportágtól nem lehet elszakadni. Örülök a Vasas idei
kiemelkedő szereplésének, drukkolok a csapatnak, hogy sikerüljön
elcsípni a bronzérmet. A Vasas meccsei mellett rendszeresen kilátogatok
Felcsútra, a Puskás Akadémia meccseire is. Még akkor voltam először
Felcsúton, amikor a pálya szélén a sárban tocsogva álltunk,
így a saját szememmel követhettem végig, milyen csodálatos
dolog létesült ott a semmiből. Az a tisztelet, megbecsülés,
amit ott az első pillanattól fogva kapok, különösen jóleső
érzéssel tölt el, megtisztelő, hogy a miniszterelnök úr
ismeri és megsüvegeli a pályafutásomat. Nagyon drukkolok azért,
hogy a Puskás Akadémia jusson vissza az élvonalba, szerencsére
úgy áll, hogy ez összejön, és nyártól már ismét NB I-es
csapat lesz Felcsúton.
- Megpróbáltatásokkal
teli életút áll ön mögött, mégis érzékelhető derűvel
szemléli a világot. Mi a titka ennek?
- Annak idején, még
Balatonszárszón mosolyt, barátságos integetést kaptam József
Attilától. Pestre kerülvén a Mária Valéria-telep–Wekerle-telep
gyermekrangadón Puskás Ferenc ellen játszhattam. A fogságból
hazatérve nagy szerelmemnek, a futballnak szentelhettem az életemet,
és a klubsikerek mellett eljutottam a válogatottságig is. Bár
betöltöttem a kilencvenet, fizikailag és szellemileg is jól
vagyok, még magam vezetem a saját autómat. Feleségemmel közel
öt évtizede vagyunk társak, jóban-rosszban, egykori klubomnál,
a Vasasnál máig megbecsülnek. Vagyis: annak ellenére, hogy
fiatal éveimből hat és felet szovjet fogságban kellett eltöltenem,
mindvégig érezhettem és érzem ma is a Jóisten gondviselő
szeretetét. Ezek után nem lehetek más, csak derűs és egyben hálás,
amiért ilyen életet kaptam a Teremtőtől.
Kovács Attila
NÉVJEGY
RADULY JÓZSEF
Budapesten született
1927. május 6-án.
Pályafutása:
Gyermekkorában Balatonszárszón nevelkedett, itt kezdett el
futballozni. Igazolt játékos csak később, már Budapesten
lett, előbb Kőbányán majd a Fűszért, végül a Gamma FC
csapatában játszott. 1944 végén megszakadt ígéretesen induló
pályafutása, ugyanis katonai behívót kapott. Előbb amerikai,
majd szovjet fogságba esett és 1945 tavaszán a Szovjetunióba
hurcolták. Hat és fél év Gulag-rabság után 1951 decemberében
tért haza. Ezután újra futballozni kezdett. A Postás SE labdarúgója
lett, itt mutatkozott be az élvonalban 1952-ben. A következő
szezonban Baróti Lajos hívására a Vasashoz szerződött, ahol
kilenc éven át játszott. Elképesztő teljesítmény, hogy hat
év kényszerű kihagyás után bekerült a válogatottba is, és
1955-ben két meccsen pályára léphetett az Aranycsapatban. A
Vasassal megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát (1955), és
tagja volt a Vasas első bajnokcsapatának is, 1957-ben. A következő
idényben egészen a BEK elődöntőjéig meneteltek a Vasassal.
1962-ig volt az angyalföldiek játékosa, ekkor vonult vissza az
aktív játéktól. A sportágtól nem szakadt el, edzőként továbbra
is a labdarúgásban dolgozott. Első csapata a BKV Előre ifjúsági
együttese volt. Ezt követően a Csepel Autó vezetőedzője
lett. Az 1970-es években a Vasas serdülő, ifjúsági, majd
tartalékcsapatának edzője és az első csapat pályaedzője
volt. Vezetőedzőként dolgozott még a kiskunlacházi ÉGSZÖV
MEDOSZ, és a Szigetszentmiklós csapatánál. Napjainkban is
rendszeresen kijár egykori csapata a Vasas, valamint a Puskás
Akadémia mérkőzéseire.
Sikerei: kétszeres
felnőtt válogatott (1955), kétszeres B-válogatott (1955).
Magyar bajnok (Vasas – 1957), MNK-győztes (Vasas – 1955).
BEK-elődöntős (1957/58), kétszeres Közép-Európai Kupa-győztes
(1956, 1957).
Egyéb elismerései:
Kiváló Sportoló (1956), Papp László Budapest Sport-díj
(2012). A Vasas Tiszteletbeli Elnöke.
|
