2017.05.26.
Csurka István:
Lebegtetett letartóztatás
Egy héttel október
huszonharmadika előtt, október 15-én hétfőn kézhez vettem a
PKKB végzését, amely visszavonja a 7B 24799/2005/20. szám
alatt ellenem október 4-én kiadott elfogatóparancsot. A feloldást
a PKKB negyedik emeleti helyiségében kihirdető bírónő azt a
tanácsot adja átadáskor, hogy egy darabig hordjam magammal ezt
az iratot, mert egy kis időbe kerül, amíg átmegy az ügyintézés
váltóin, és ha velem szemben fellépnének a letartóztató közegek,
ennek felmutatása esetén kötelesek elengedni. Az irat le van
pecsételve. Ismerem az efféle iratokat. 1957-ben például a Gyűjtőfogház
egyik hűvös helyiségében többedmagammal aláírtam egy olyat,
hogy kérem közbiztonsági őrizetbe vételem, tekintettel arra,
hogy szabadlábon veszélyes lennék a társadalomra és a társadalom
is veszélyes volna rám, mint ellenforradalmárra, és akár meg
is lincselhetnének, ha egy pillanatra kiteszem a lábam a
szabadba. Ennek a furcsa kis papírnak, ami most a kezemben van,
az alján van egy bekeretezett sorszám, és mellette az áll:
„Elfogatóparancs visszavonása.” Szabályszerű itt minden.
Megszokásból megfordítom a lapot. Ott ez áll:
FIGYELEM!
A nyomtatványt négy
példányban írógéppel vagy nyomtatott betűvel kell kiállítani.
Az eredeti példányt a tanács elnöke írja alá és azt a bíróság
hivatalos pecsétjével kell ellátni. Ezt az iratokhoz kell
csatolni. Az egyik másodpéldányt a vádlott utolsó lakóhelye
– tartózkodási helye, illetve ezek hiányában a nyomozást
folytató szerv székhelye szerint illetékes rendőrkapitányságnak
kell megküldeni, a másikat a vádlottnak kell kézbesíteni, a
harmadikat az előállító rendőrnek kell átadni.
Ennek
a hátoldali figyelmeztetésnek egyik feltétele sem áll fenn az
esetemben. Nem vagyok vádlott, nem rendőr kísért be, hanem az
ügyvédem társaságában jelentem meg, önként. Avagy legyek
pontosabb: majdnem önként. Tekintettel arra ugyanis, hogy az ügyben
történt első idézésre nem jelentem meg, már több ízben küldtek
ki két-két rendőrt lakásomra, hajnali négy és öt között,
hogy előállítsanak az újra meg újra kitűzött tárgyalásra.
Sajnos sohasem találtak ott, ahonnan elő akartak vezetni. Most
pedig baráti figyelmeztetést kaptam, hogy csináljak már
valamit, mert ki van adva az elfogatóparancs ellenem, de az illetékes
rendőrkapitányságnak nincs nagy kedve
engem letartóztatni. Kellemetlenné vált az ügy mindenki
számára. Ezért döntöttem úgy, hogy befáradok a bíróságra
és tisztázom az ügyet. Élek, vagyok, letartóztatható is, ha
kell, tisztelem a törvényt, már amennyire tisztelhetem és
amennyire az ma még megfelel az isteni és a történelemben
kialakult örök és felsőbbrendű, igazságos és mindenekelőtt
magyar törvényeknek. Nem állíthatom ugyanis azt tiszta lélekkel,
becsületem szerint, hogy minden fennálló jelenlegi törvényt
tisztelek. Lehet, hogy azokat is betartom, amelyeket nem
tisztelek, de ez egyszerűen kényszer. Törvényeinkhez való
viszonyom és igazodásom, megfelelésem annak is a függvénye,
hogy a törvények alkalmazói, valamint a végrehajtó hatalom
mennyire tartja be a törvényeket és részrehajlatlanul vagy részrehajlóan
alkalmazza-e őket.
Az ügyem,
amelyben elfogatóparancs volt kiadva ellenem, példája egy
rossz, elfogultan is alkalmazható, nem igazságot és nem magyar
érdeket szolgáló törvénynek és eljárásnak. Bolgár Györggyel,
a Klubrádió „drága Bolgár úr”-ával, az ATV „Újságíró
Klub” fedőnevű hétfő esti műsorának egyik szereplőjével
állok szemben. Bolgár György indított ellenem magánvádas büntető
ügyet, rágalmazás címén, sőt ezt óhajtja kiterjeszteni közösség
elleni izgatás bűntettének vádjával is, amivel
sittre akar vágattatni „drága Bolgár úr”, ahogy
azok a betelefonálásra kiválogatott vénasszonyok nevezik,
akiknek legfeljebb fiatal kiadása szerepel Bolgár pornográf
irodalmában.
Ha Bolgárt most
írói tollammal mutatnám be, amelynek pontosságára és
hitelességére mindig törekszem, az egy újabb becsületsértési
pert vonna maga után. Egyszer valami ehhez hasonlót már
megtettem a Magyar Fórum 2004. december 30-i számában, és most
ez a per tárgya. Az a rajz, amit akkor adtam róla, korántsem
volt teljes, mert hiányoztak belőle azok a tények, műsorok,
pornográfiák, amelyekkel Bolgár azóta járult hozzá arcképéhez.
Más ember esetében ezen a helyen így fejeztem volna ki magam:
„járult hozzá jellemrajzának tökéletesebbé tételéhez.”
Ettől most tartózkodom, az olvasó sejti, miért.
Bolgár egyszerre
több pert is kezdeményezett ellenem. Helyreigazításit, polgárit,
becsületsértésit és végül rágalmazásit és ennek
kiterjesztését a közösség elleni izgatásra, ügyészség által
vádolni szándékozva engem. Ezt az ügyészség nem fogadta be,
nem látván a fennforgását. Ekkor állt elő a magánváddal.
Fő sérelme, hogy
azt írtam róla: elmenekült az átvilágítás elől a Magyar Rádióból.
Holott, mondja ő, és csatolja is az átvilágítását igazoló
okmányt, nem menekült, mert nem volt miért. Hiszen csak
1988-ban lett ő New York-i tudósító, és sohasem jelentett
egyetlen titkosszolgálatnak sem. Sem a Moszadnak, sem a KGB-nek,
sem a magyarnak. Hogy ezt az általános jelentési kötelezettséget
miért függesztették fel esetében 1988-ban, nem tudjuk. Tény
azonban, hogy egy ilyen kiküldetést 1988-ban még hosszas vizsgálat,
megbízhatósági próba és nagyon fontos belügyi szervek jóváhagyása
előzte meg, pusztán azért, mert valaki beszélt angolul, nem
lehetett New York-i tudósító. Átvilágítási papírt ettől függetlenül
kaphatott, mivel az a III/III-ra, a belföldi fülekre és jelentést
adókra vonatkozott.
Bolgár az 1988-as
kinevezésével azt sejteti, hogy akkor már nem úgy válogatták
ki a külföldi tudósítókat, mint előtte, mert már enyhült a
rendszer. Ez nem igaz. Engem éppen akkor ellenőriztek legjobban.
Lakásomba lehallgató készüléket szereltek be, mindenüvé követtek,
jelentések özönét írták rólam. S természetesen nem csak rólam.
Miért enyhítettek volna a külföldi, dollárelszámolású tudósítók
kiválasztási és beszervezési rendjén? Miért ne vették volna
figyelembe az önként jelentkezők előéletét, rendszerhűségét
és esetlegesen a már akkor lehető Soros György - szolgálatvonzalmát,
kötődését. Aczél György, Bolgárék drága Gyuri bácsija
nem éppen akkortájt kötött üzletet a CIA által fenntartott
Szabad Európa Rádióval? Miért kellene nekem, az 1988-ban
legjobban megfigyelt embernek és akkor már egy tisztességes
rendszerváltásért tevékenykedőnek erről megfeledkeznem?
Vajon nem éppen azt célozza ez a mostani, precízen jogállamosított
per ellenem, hogy felejtsem el a daliás előidőket?
Kétségtelen
azonban, hogy általánosságban fogalmazva Bolgárra is
vonatkozott, amit írtam erről a kérdésről, hiszen ő már
2004-ben, az akkori tragikus végű, magyart a magyartól elszakító
népszavazási kampányban utólag is bizonyította, hol állt
akkor. Ő a magyarságnak egyik rosszakarója, félrevezetője, az
egyik legravaszabb ködösítő és a magyarsággal szemben
megnyilvánuló idegen érdekek kiszolgálója. Ha ő nem, mások,
a szorosan az ő körébe, politikai világába és a ködösítők
közé tartozók közül igenis elmenekültek az átvilágítás
elől, és átjátszották a vállalatukat, újságjukat a családtagjuk
kezére.
Miért nehéz ma
betartani az úgynevezett jogállami törvényt? Ezért. A Bolgár-félék
miatt, akik elülik a sajtóklubokat, a megszervezett beszélgetőműsorokat,
a közcsatornákat, és fel vannak háborodva, ha valaki
valamilyen módon megkérdezi tőlük, hogy mit keresnek a magyar
tájékoztatásban ősbolsi hazudozásukkal. Miért éppen ők, a
felfedett, vagy fel nem fedett ügynökök, külföldi tudósítók,
belföldi nemzetrágalmazók, félrevezetők kell, hogy a
legnagyobb részt hasítsák ki maguknak a nyilvánosságból, köz-
és magánrádiózásból, televíziózásból? Miért?
És miért nem értik
meg, hogy én sohasem azokról beszélek, akik zsidónak születtek,
hanem azokról, akik ezt az anyakönyvi tényt is felhasználva
klubokat, védszövetségeket, hatalmi csoportosulásokat, hazugsággyártó
üzemeket szerveznek, országokat is elnyelő pénznyelő automatákat
működtetnek, élettereket tesznek tönkre. Mikor mondtam én,
hogy gazember magyarok nincsenek?
Néhány mondatot
kénytelen vagyok idézni magamtól, 2004. december 30-án
megjelent írásomból, amely nem tetszett és ma sem tetszik Bolgárnak
és másoknak. Igen, ellenállásra buzdítottam akkor.
„Mindazonáltal
előbb ellenálló közösségeket kell alakítani, minél nagyobb
tömegmozgalmakat kell szervezni, mert minél nagyobb az ellenük
felvonulók tábora, minél szorosabbra zár a hadrendje, annál
tehetetlenebbek vele szemben. Mindenkit meg kell védeni, minden sérelmet
fel kell tárni, minden megaláztatást vissza kell utasítani, és
mindenért vissza kell ütni.
Semmi sem maradhat elszámolatlanul. Pontosan kell tudnunk,
hogy milyen, honnan ered és mi a célja az ellenünk irányuló
agressziónak. Bennünket nem külső, nem katonai agresszió
fenyeget, hanem belső. Velünk egy nyelvet – még ha szándékosan
rontottan is – beszélő belső vezetési, uralmi agresszió
fenyeget, egy törpe kisebbség idegen megbízást teljesítő
fajtársi – Konrad Lorenz kifejezésével élve – agressziója
ér és gyötör. Amikor az oroszlán megfogja, megöli és
megeszi az antilopot, az akármennyire véres látvány, nem
agresszió, hanem a természet rendje, és valamiképpen a természet
nagy szelekciós rendjébe is beleilleszkedik, mivel az oroszlánok
először a gyengébb, betegebb, lemaradó antilopokat eszik meg,
s maga a csorda szívósan védekezik.
Amikor egy hálózat,
egy érdekszövetség és egy magyar kormány, mint a Gyurcsány-kormány
is, kiárusítja a termőföldet, és idegenek kezére játssza,
amikor elsorvasztja a nemzet kultúráját, keresztény
iskolarendszerét, amikor megszállja a tömegtájékoztatást és
a nép természetétől idegen szokásokat terjeszt erőszakosan,
amikor egy akármilyen, rendszerint idegen tulajdonú cég az
alkalmazás feltételévé teszi, hogy az asszony ne szüljön
gyereket, akkor az belső, életveszélyes fajtársi agresszió,
amely ellen szívósabban kell védekezni, mint akármi ellen.
A magyarság
ellenben szinte példa nélkül álló módon azzal tűnik ki,
hogy úgyszólván semmilyen mértékben nem védekezik ez ellen
az agresszió ellen. Ellenállás nélkül nyújtja át javait
ennek az agresszornak, aki egyébként a haladás bajnokának tünteti
fel magát. Gyurcsány fajtatársat csak azért elfogadni
miniszterelnöknek, mert fehér ember – fajtatárs – a magyar
történelem olyan képtelenségei közé tartozik, mint amikor Rákosi
Rosenfeld Mátyás volt »a magyar nép bölcs apja«-ként
elismerve.”
A sajtóban,
teszem hozzá most. Mert akkor a népnek sokkal kisebb hányada
fogadta el a goromba rendszert, mint most, éppen „drága Bolgár
úrék” képernyős és rádiós, nyomtatott és eldalolt, pucérsággal
és pornográfiával, transzvesztitákkal és szipogó államtitkárral
felvonuló csapatainak és ádáz vetélkedőinek félrevezetési
gyakorlatai következtében, valamint a rendszerük anyagi kényszerítési
eszközeinek hatalmas megnövekedése által.
Ezt a totális
rendszert féltik most, ezért indítanak ellenem pert és ezért
adatnak ki ellenem elfogatóparancsot.
Hétfőn reggel a
bíróságon nagy volt a forgalom. Rendőrök párosával vagy
egyedül vezették elő a megbilincselteket. Egykedvűen álldogáltak
a folyosón a megadott ajtószám előtt. A rendőrök beszélgettek
egymással, miközben a bilincses ott állt a láncon – kívül
a világon. Nem szólt hozzájuk senki és ők sem szóltak
senkihez. Az egyik kócos volt, kicsi, vézna és üres tekintetű,
pontosabban nyitva volt a szeme, de nem nézett vele sehová. A másikon,
egy barna fiatalemberen egy üres vászonnadrág és egy fakó kötött
ingszerűség volt mindössze, lerítt róla, hogy ezen kívül
semmije sincs. Ez sem nézett sehová, semmit, csak rám vetett
valami elsuhanó pillantást, amiből nem lehetett kiolvasni a
felismerést, mindössze egy szokatlanság vételezését. Csóró,
ágról szakadt emberek voltak a bilincsesek, közéjük szeretett
volna illeszteni „drága Bolgár úr”. Fogalmam sincs, mit követtek
el, csak a borzalmas számkivetettségüket érzékeltem. És az
őket felvezető közegek sem látszottak boldog embernek. Aligha
vettek részt villásreggelin a rendszerváltás óta, vagy egyáltalán.
Ezek azok a bűnös
emberek, akiket soha nem fognak, mert nem lehet házi őrizetbe
helyezni. Egy ing, egy nadrág és temérdek bűn.
Értem önt, Bolgár
úr. Ne az legyen a per tárgya, hogy hová jutottunk, hogy mibe
savanyodtunk az ön New York-i tudósítóskodása, majd rádiószereplései
óta és következtében, hanem csak az a néhány szó, amely sérti
önt és veszélyezteti a fennálló jogrendet,
amelyben mi élünk, magyarok. Mielőbb jöjjön el az az
idő, amikor ezeket a szavakat, gondolatokat, netán gondolattöredékeket
senki sem meri kimondani, sőt elgondolni sem. Ez lenne majd a
nyugodt világ. És, aki meg mégis ki-ki sóhajt, ordít – fájdalmában
– valamit, átkot, vádat,
virtuális becsületsértést, azt láncon, bilincsben vezessék
fel a PKKB negyedik emeletére, és az álljon ott az örökkévalóságig
végtelen magányban. És ne legyen több Október
Huszonharmadika.
Mi most azért
egyet még, engedelmével vagy engedelme nélkül szíveskedünk
tartani.
A papír
mindenesetre nálam lesz.
A per tárgya ma,
tudom, nem lehet, hogy hová jutottunk azóta. Mert kérdéseimet,
ellenállásra való felszólításomat csak az igazolná.
Anyagilag, erkölcsileg, népünk fogyását tekintve, az országból
megindult kivándorlást is ideértve és a fenyegető megszállást
is beleszámítva, ennyire mélyen soha még nem voltunk.
(2007)
|