2017.03.17.
Csurka István: A
sajtó hatalmában
Érzékeljük: dörömböl
az ajtón a liberális sajtó, hogy kivegye a hatalmat a választottak
kezéből. Valakik a háttérben már szerkesztőségeken és
szerkesztőkön helyeznek el nagy politikai téteket. Ha nem
akarunk a Népszabadság rossz arcú főszerkesztő-helyetteseinek,
a kereskedelmi televíziók nyegléinek uralma alá kerülni,
akkor most kell lépnünk, most kell rendet vágnunk.
A
globalizmus elleni küzdelmünk, pontosabban védekezésünk a
terjedésével szemben eredményes, hatásos csak akkor lehet, ha
tisztán látunk az alapkérdéseiben, illetve ha a félrevezetett
tömegeket fel tudjuk világosítani félrevezetésük lényegét
illetően. A globalizmus ideológiája a liberalizmus, újabban a
szélsőséges neoliberalizmus. Együttesen állítják azt, hogy
a technika, informatika, kereskedelem és a szolgáltatások világméretű
fejlődésével párhuzamosan a globalizmusban az ember, az egyén
nagyobb szabadságra tesz szert, mint bármikor, ezért ez a
rendszer üdvös. Ugyanilyen volt a szocializmus és a
kollektivizmus is. Úgyannyira, hogy aki nem hitt a rendszer üdvös
voltában, netán ezt ki is merte mondani, azt megbüntették, ha
kellett, megölték. A liberalizmusban ilyen ritkán fordul elő,
itt a nem hívőt, a kételkedőt egzisztenciálisan teszik tönkre,
zárják ki, bélyegzik meg és vonják el tőle eszméinek
terjesztési lehetőségét. A kommunizmusban kötelező volt a
dogmák, az üdvtan ismerete és elfogadása, megvallása is, a
liberális államban csak ajánlott, de aki az ajánlásnak nem
engedelmeskedik, vagy különösen, aki ellenszegül, azt
kirekesztik, annak csak segédmunka jut.
További
különbség, hogy a globalizmus rendszere nem kényszerít, hanem
megdolgoz. Tájékoztató és félretájékoztató intézményeivel,
tömegkultúrájával olyan átlagembert állít elő, aki nem lát
ki a megszabott keretek közül, elfogadja az olcsó, szellemi
termékeket, a szórakoztatást, s maga is végrehajtóvá válik
a saját korlátok közé szorításának, egyirányúsításának,
elbutításának.
A
globalizmus a pénz urainak, szűk kasztjának megfelelő, csak számára
előnyös, béketűrésre, engedelmességre és egy bizonyos élvezetelvű
individualizmusra vezető ideológiával dogmatizálja a tömeget.
A legnagyobb csalása az, hogy szabadságot ad és mindent
megenged. Ez csak akkor lehetne így, ha már az igényeket is nem
egyirányúsítaná, nem tömegesítené. De pontosan ezt teszi,
és csak az ily módon csökkentett igényű tömegembernek adja
meg azt a nevetségesen szűk szabadságot, hogy vágyjon az agyába
már betáplált árura, fogyasztásra, élvezetre, szórakozásra
és korlátozott hatalomra, jólétre, összegezve egy eleve sorba
állított életformára, amely fenntartja magát a rendszert. A vágyott
és részben beteljesített életforma, a hitelekből, kamatokból,
részletre vett árukból, összefoglalva: a bankoktól függésből
összerakott élet a hitelezőnek hoz hasznot. Ily módon kerül
minden hatalom a pénzoligarchia kezébe.
A legtöbbek által
elfogadott értékek gyűjteménye a pénzuralom törekvése és
hatalmas nyomása szerint nem tartalmazza a hazaszeretetet, a népbe-nemzetbe
tartozás, a keresztény szolidaritás, az önfeláldozás és az
aszkézis értékeit, és az ősök tiszteletének képzeteit sem,
az ezek szerint való életvezetés pedig a legyőzött múlt, az
ártalmas nacionalizmus, a háborúk korszakába tartozik. Tartózkodni
kell tőlük a rendes konformista átlagpolgárnak, mert háborúkra
és népirtásokra vezetnek. Ezt már az óvodában is így tanítják.
Ma még a
liberalizmus támadó alapállásban van az egész fehér világban.
Kínát és Indiát leszámítva, amelyek együtt a világ népességének
többségét adják, valamilyen mértékben mindenüvé benyomult
és hódít. Nyugat-Európában és az USA-ban azonban már a
dekadencia szakaszába jutott, ezeket a társadalmakat létükben
fenyegeti. Ugyanígy bennünket is, mert az uralkodó pénzügyi
oligarchiánkban, haszonélvező felső tízezrünkben készséges
kiszolgálóra talál. A magyar liberálisok élvonalbeliek. A
család semmibevétele, a régi szerepek ósdinak és
elfogadhatatlannak, nyűgnek nyilvánítása, a saját történelem
elvetése vagy meghamisítása azzal a téves szemlélettel jár
együtt, hogy csak az új jó. Az állandó újításra, fejlesztésre
csak a liberalizmussal és a szabadon mozgó tőkével hajtott
modern ember, az üres fejű fajankó képes – mondják. Így
arat ma a liberalizmus. A megtévesztés nagyarányú. A haladás
bajnokai mindennap legyőzik a szerényen, csendben dolgozó
konzervatívokat, akik megpróbálják rendben tartani a társadalmakat,
s működtetni a rossz újításokban tönkrement gépezetet. A
magyar liberalizmus társadalma a nagyhangú, üres fejű hasbeszélők,
a hadaró dumagyurik társadalma, amely csak azért nem omlik össze,
mert vannak még idős parasztok, akik mégis vetnek, tehetséges
fiatalok, akik szorgalmasan dolgoznak, mialatt a főnök
szimpozionról szimpozionra hasbeszél. A vezető állások a
liberális alapbeállítottság és értékrend elfogadásához,
leckeszerű felmondásához, voltaképpen egy igazodáshoz vannak
kötve. Vezető nem hangsúlyozhatja, hogy magyar, keresztény,
mert rámásznak, és addig nem nyugszanak, míg ki nem szekálták
pozíciójából. Sosem az a kérdés, hogy hogyan végzi a munkáját,
hanem hogy szolgálja-e példájával, részleges hatalmával a
liberalizmust, illetve a pénzügyi hatalmasok érdekeit. Ad-e
kitekintést, azaz olyan példát a tömegnek, amelyből az a
liberális rendszer felválthatóságára következtethet? Mert ez
bűn, főbenjáró.
A mai magyar liberális
rendszer vezetőkiválasztási módja, céltudatossága kötöttebb,
mint a párt hatásköri listájával terhelt régi volt. Csak a
mostani sokkal kegyetlenebb. A bármikor bekapcsolható lejárató
gépezet segítségével megsemmisítő csapást képes mérni
mindenkire. Ennek a liberális államnak a demokrácia és a
szabadság látszatát fenn kell tartania. Szüksége van tehát a
társadalom előtt nemzetiként feltüntethető vezetőkre. Ezek,
tisztelet a kivételnek, liberálisan megdolgozott emberek. Ezek a
jelképes figurák a rendszer ászai. A szabad pályán mozgók,
hatalom nélküli lelkes artisták, írók, az egyházból pénzzel
kiváltott liberális papok, szerzetesek, a konzervatívnak
mondott tudósok, akik liberális elveket hirdetnek, a
kompromisszumok középütt járó vénemberei, akik nélkül a
liberalizmus rendszere összedőlne, mert a tömeg rajtakapná,
hogy nem demokratikus és egyoldalú. A nemzete törekvéseitől részben
elhatárolódó, az arany középúton díszlépést kivágó értelmiségi
árulók teszik a legnagyobb szolgálatot a liberális
rendszernek. Ezek miatt válnak ledorongolhatóvá és csökkentett
értékűvé a következetes hazafiak, a nemzetükért valóban
szolgálni akarók és a radikálisok.
Radikálisnak
lenni természetesen nem bűn és nem is erény. Az a kérdés,
hogy mire van szüksége a társadalomnak adva lévő helyzetében.
A liberalizmus azonban bűnt csinál a radikalizmusból, mert a gyökeres
változás a pénzoligarchia valós hatalmát és jövedelmét
veszélyezteti.
Magyarországon azóta,
hogy az első választáson, 1990-ben nem a nemzetközi liberálisok
győztek, és Antall nélkülük alapított kormányt, élethalálharc
folyik. Előbb paktum köttetett, amelynek az volt a lényege,
hogy az SZDSZ–MSZP megkapta a sajtót a kétharmados törvények
egy része fejében. Ez az élethalálharc azóta is folyik. Az
MSZP–SZDSZ sajtóbefolyása azóta jelentősen bővült. A
kereskedelmi televíziók teljes mértékben a befolyásuk, sőt
az irányításuk alatt vannak, övék a teljes bulvársajtó és
az országos napilapok közül három, a negyediket, csak részben
birtokolják. A közszolgálati televízió tönkre van téve, de
benne a befolyásuk a kis nézettség mellett is döntő. Ezért a
maradék nemzeti részért is óriási küzdelem folyik. Irtó
hadjárat. A közszolgálati rádióban nem annyira rossz a
helyzet, de abban is alapvető hadállások vannak a kezükben.
Nekik minden falatra szükségük van.
A háttérből általuk
vezényelt sajtó, rádió, televízió – felbátorodva az
1994-es sikeren – most a jelenlegi, kormány megbuktatására törekszik.
Ez nemcsak alkotmányellenes, nemcsak igazságtalan és
nemzetellenes tevékenység, hanem ellentmond a demokrácia minden
játékszabályának. Ezt a fajta gálád, maffiás és mindenképp
illetéktelen beleavatkozást egy nemzet életébe csak a magyarsággal
lehet megcsinálni. Csak ez a türelmes, oda nem figyelő, „gyürkőzz,
János, rohanj, János”-nép tűri el a félrevezetésnek, a
hazudozásnak, a méltatlan alakok tobzódásának azt az orgiáját,
amelyet ez a sajtó rendez itt. Egyszerre minden csatornán,
minden oldalon, minden hullámhosszon uszítani egy nemzet és
annak egyszer megválasztott kormánya ellen, illetve legyalázni
minden nemzeti törekvést, ennyire nyíltan szolgálni idegen érdekeket
csak Magyarországon lehetséges. Már több mint tíz éve és
kilátás sincs a végére. Már úgyszólván megszoktuk. S közben
egyik optikai csalódásból a másik káprázatba és kényszerképzetbe
esünk vagy zuhanunk. Azt hisszük, van hatalmunk, azért mert
1998-ban sikerült leváltanunk a liberális oldalt de már bőszült
erővel folyik egy új létforma, a demokrácia demszkysített változatának
a fejekbe táplálása. Most egy új békeállapot kikeverésére
törnek, amelyben már végképp nincs semmi nemzeti.
Magyarországon az
a veszély fenyeget, hogy a társadalom teljesen a liberális sajtó
hatalmába kerül, a társadalmi és politikai élet irányítását
átveszi a sajtó. Nemcsak a kormánynak és az önkormányzatoknak,
hanem minden hivatalnak és intézménynek is meg kell gondolnia,
mibe fog bele, megkapja-e hozzá ennek a sajtónak a hozzájárulását,
vagy sem. Egy teljesen elrontott, beteg társadalom kialakulása
előtt állunk, vigécek, maffiózók, üres fejű hólyagok és
gazemberek dáridója következik. Minden gondolat, minden erkölcsi
szempont, minden tisztesség száműzetésbe szorul. Csak egy a
fontos: mit szól a sajtó.
A választásokat
megrendezik, de minek, a hatalom a sajtó kezébe csúszik át és
végül, még egy évtizeden belül eljuthatunk abba az állapotba,
amikor már azt a hatalmat is a sajtó irányítja, amelyiknek
eredetileg a szolgálatára volt rendelve. A bankárkasztnak is
parancsolni fog. A sajtóhatalom végpontja a teljes anarchia.
|