vissza a főoldalra

 

 

 2017.03.17. 

Csurka István: A sajtó hatalmában

Érzékeljük: dörömböl az ajtón a liberális sajtó, hogy kivegye a hatalmat a választottak kezéből. Valakik a háttérben már szerkesztőségeken és szerkesztőkön helyeznek el nagy politikai téteket. Ha nem akarunk a Népszabadság rossz arcú főszerkesztő-helyetteseinek, a kereskedelmi televíziók nyegléinek uralma alá kerülni, akkor most kell lépnünk, most kell rendet vágnunk.

A globalizmus elleni küzdelmünk, pontosabban védekezésünk a terjedésével szemben eredményes, hatásos csak akkor lehet, ha tisztán látunk az alapkérdéseiben, illetve ha a félrevezetett tömegeket fel tudjuk világosítani félrevezetésük lényegét illetően. A globalizmus ideológiája a liberalizmus, újabban a szélsőséges neoliberalizmus. Együttesen állítják azt, hogy a technika, informatika, kereskedelem és a szolgáltatások világméretű fejlődésével párhuzamosan a globalizmusban az ember, az egyén nagyobb szabadságra tesz szert, mint bármikor, ezért ez a rendszer üdvös. Ugyanilyen volt a szocializmus és a kollektivizmus is. Úgyannyira, hogy aki nem hitt a rendszer üdvös voltában, netán ezt ki is merte mondani, azt megbüntették, ha kellett, megölték. A liberalizmusban ilyen ritkán fordul elő, itt a nem hívőt, a kételkedőt egzisztenciálisan teszik tönkre, zárják ki, bélyegzik meg és vonják el tőle eszméinek terjesztési lehetőségét. A kommunizmusban kötelező volt a dogmák, az üdvtan ismerete és elfogadása, megvallása is, a liberális államban csak ajánlott, de aki az ajánlásnak nem engedelmeskedik, vagy különösen, aki ellenszegül, azt kirekesztik, annak csak segédmunka jut.

További különbség, hogy a globalizmus rendszere nem kényszerít, hanem megdolgoz. Tájékoztató és félretájékoztató intézményeivel, tömegkultúrájával olyan átlagembert állít elő, aki nem lát ki a megszabott keretek közül, elfogadja az olcsó, szellemi termékeket, a szórakoztatást, s maga is végrehajtóvá válik a saját korlátok közé szorításának, egyirányúsításának, elbutításának.

A globalizmus a pénz urainak, szűk kasztjának megfelelő, csak számára előnyös, béketűrésre, engedelmességre és egy bizonyos élvezetelvű individualizmusra vezető ideológiával dogmatizálja a tömeget. A legnagyobb csalása az, hogy szabadságot ad és mindent megenged. Ez csak akkor lehetne így, ha már az igényeket is nem egyirányúsítaná, nem tömegesítené. De pontosan ezt teszi, és csak az ily módon csökkentett igényű tömegembernek adja meg azt a nevetségesen szűk szabadságot, hogy vágyjon az agyába már betáplált árura, fogyasztásra, élvezetre, szórakozásra és korlátozott hatalomra, jólétre, összegezve egy eleve sorba állított életformára, amely fenntartja magát a rendszert. A vágyott és részben beteljesített életforma, a hitelekből, kamatokból, részletre vett árukból, összefoglalva: a bankoktól függésből összerakott élet a hitelezőnek hoz hasznot. Ily módon kerül minden hatalom a pénzoligarchia kezébe.

A legtöbbek által elfogadott értékek gyűjteménye a pénzuralom törekvése és hatalmas nyomása szerint nem tartalmazza a hazaszeretetet, a népbe-nemzetbe tartozás, a keresztény szolidaritás, az önfeláldozás és az aszkézis értékeit, és az ősök tiszteletének képzeteit sem, az ezek szerint való életvezetés pedig a legyőzött múlt, az ártalmas nacionalizmus, a háborúk korszakába tartozik. Tartózkodni kell tőlük a rendes konformista átlagpolgárnak, mert háborúkra és népirtásokra vezetnek. Ezt már az óvodában is így tanítják.

Ma még a liberalizmus támadó alapállásban van az egész fehér világban. Kínát és Indiát leszámítva, amelyek együtt a világ népességének többségét adják, valamilyen mértékben mindenüvé benyomult és hódít. Nyugat-Európában és az USA-ban azonban már a dekadencia szakaszába jutott, ezeket a társadalmakat létükben fenyegeti. Ugyanígy bennünket is, mert az uralkodó pénzügyi oligarchiánkban, haszonélvező felső tízezrünkben készséges kiszolgálóra talál. A magyar liberálisok élvonalbeliek. A család semmibevétele, a régi szerepek ósdinak és elfogadhatatlannak, nyűgnek nyilvánítása, a saját történelem elvetése vagy meghamisítása azzal a téves szemlélettel jár együtt, hogy csak az új jó. Az állandó újításra, fejlesztésre csak a liberalizmussal és a szabadon mozgó tőkével hajtott modern ember, az üres fejű fajankó képes – mondják. Így arat ma a liberalizmus. A megtévesztés nagyarányú. A haladás bajnokai mindennap legyőzik a szerényen, csendben dolgozó konzervatívokat, akik megpróbálják rendben tartani a társadalmakat, s működtetni a rossz újításokban tönkrement gépezetet. A magyar liberalizmus társadalma a nagyhangú, üres fejű hasbeszélők, a hadaró dumagyurik társadalma, amely csak azért nem omlik össze, mert vannak még idős parasztok, akik mégis vetnek, tehetséges fiatalok, akik szorgalmasan dolgoznak, mialatt a főnök szimpozionról szimpozionra hasbeszél. A vezető állások a liberális alapbeállítottság és értékrend elfogadásához, leckeszerű felmondásához, voltaképpen egy igazodáshoz vannak kötve. Vezető nem hangsúlyozhatja, hogy magyar, keresztény, mert rámásznak, és addig nem nyugszanak, míg ki nem szekálták pozíciójából. Sosem az a kérdés, hogy hogyan végzi a munkáját, hanem hogy szolgálja-e példájával, részleges hatalmával a liberalizmust, illetve a pénzügyi hatalmasok érdekeit. Ad-e kitekintést, azaz olyan példát a tömegnek, amelyből az a liberális rendszer felválthatóságára következtethet? Mert ez bűn, főbenjáró.

A mai magyar liberális rendszer vezetőkiválasztási módja, céltudatossága kötöttebb, mint a párt hatásköri listájával terhelt régi volt. Csak a mostani sokkal kegyetlenebb. A bármikor bekapcsolható lejárató gépezet segítségével megsemmisítő csapást képes mérni mindenkire. Ennek a liberális államnak a demokrácia és a szabadság látszatát fenn kell tartania. Szüksége van tehát a társadalom előtt nemzetiként feltüntethető vezetőkre. Ezek, tisztelet a kivételnek, liberálisan megdolgozott emberek. Ezek a jelképes figurák a rendszer ászai. A szabad pályán mozgók, hatalom nélküli lelkes artisták, írók, az egyházból pénzzel kiváltott liberális papok, szerzetesek, a konzervatívnak mondott tudósok, akik liberális elveket hirdetnek, a kompromisszumok középütt járó vénemberei, akik nélkül a liberalizmus rendszere összedőlne, mert a tömeg rajtakapná, hogy nem demokratikus és egyoldalú. A nemzete törekvéseitől részben elhatárolódó, az arany középúton díszlépést kivágó értelmiségi árulók teszik a legnagyobb szolgálatot a liberális rendszernek. Ezek miatt válnak ledorongolhatóvá és csökkentett értékűvé a következetes hazafiak, a nemzetükért valóban szolgálni akarók és a radikálisok.

Radikálisnak lenni természetesen nem bűn és nem is erény. Az a kérdés, hogy mire van szüksége a társadalomnak adva lévő helyzetében. A liberalizmus azonban bűnt csinál a radikalizmusból, mert a gyökeres változás a pénzoligarchia valós hatalmát és jövedelmét veszélyezteti.

Magyarországon azóta, hogy az első választáson, 1990-ben nem a nemzetközi liberálisok győztek, és Antall nélkülük alapított kormányt, élethalálharc folyik. Előbb paktum köttetett, amelynek az volt a lényege, hogy az SZDSZ–MSZP megkapta a sajtót a kétharmados törvények egy része fejében. Ez az élethalálharc azóta is folyik. Az MSZP–SZDSZ sajtóbefolyása azóta jelentősen bővült. A kereskedelmi televíziók teljes mértékben a befolyásuk, sőt az irányításuk alatt vannak, övék a teljes bulvársajtó és az országos napilapok közül három, a negyediket, csak részben birtokolják. A közszolgálati televízió tönkre van téve, de benne a befolyásuk a kis nézettség mellett is döntő. Ezért a maradék nemzeti részért is óriási küzdelem folyik. Irtó hadjárat. A közszolgálati rádióban nem annyira rossz a helyzet, de abban is alapvető hadállások vannak a kezükben. Nekik minden falatra szükségük van.

A háttérből általuk vezényelt sajtó, rádió, televízió – felbátorodva az 1994-es sikeren – most a jelenlegi, kormány megbuktatására törekszik. Ez nemcsak alkotmányellenes, nemcsak igazságtalan és nemzetellenes tevékenység, hanem ellentmond a demokrácia minden játékszabályának. Ezt a fajta gálád, maffiás és mindenképp illetéktelen beleavatkozást egy nemzet életébe csak a magyarsággal lehet megcsinálni. Csak ez a türelmes, oda nem figyelő, „gyürkőzz, János, rohanj, János”-nép tűri el a félrevezetésnek, a hazudozásnak, a méltatlan alakok tobzódásának azt az orgiáját, amelyet ez a sajtó rendez itt. Egyszerre minden csatornán, minden oldalon, minden hullámhosszon uszítani egy nemzet és annak egyszer megválasztott kormánya ellen, illetve legyalázni minden nemzeti törekvést, ennyire nyíltan szolgálni idegen érdekeket csak Magyarországon lehetséges. Már több mint tíz éve és kilátás sincs a végére. Már úgyszólván megszoktuk. S közben egyik optikai csalódásból a másik káprázatba és kényszerképzetbe esünk vagy zuhanunk. Azt hisszük, van hatalmunk, azért mert 1998-ban sikerült leváltanunk a liberális oldalt de már bőszült erővel folyik egy új létforma, a demokrácia demszkysített változatának a fejekbe táplálása. Most egy új békeállapot kikeverésére törnek, amelyben már végképp nincs semmi nemzeti.

Magyarországon az a veszély fenyeget, hogy a társadalom teljesen a liberális sajtó hatalmába kerül, a társadalmi és politikai élet irányítását átveszi a sajtó. Nemcsak a kormánynak és az önkormányzatoknak, hanem minden hivatalnak és intézménynek is meg kell gondolnia, mibe fog bele, megkapja-e hozzá ennek a sajtónak a hozzájárulását, vagy sem. Egy teljesen elrontott, beteg társadalom kialakulása előtt állunk, vigécek, maffiózók, üres fejű hólyagok és gazemberek dáridója következik. Minden gondolat, minden erkölcsi szempont, minden tisztesség száműzetésbe szorul. Csak egy a fontos: mit szól a sajtó.

A választásokat megrendezik, de minek, a hatalom a sajtó kezébe csúszik át és végül, még egy évtizeden belül eljuthatunk abba az állapotba, amikor már azt a hatalmat is a sajtó irányítja, amelyiknek eredetileg a szolgálatára volt rendelve. A bankárkasztnak is parancsolni fog. A sajtóhatalom végpontja a teljes anarchia.