vissza a főoldalra

 

 

 2017.03.24. 

Alkotásaival szakrális erőtereket teremt

Tizenegy köztéri szobrot ajándékoztunk a kárpátaljai településeknek

Matl Péter szobrászművész 1960. július 22-én Munkácson született. Szülei tanárok voltak. 1975-ben elvégezte a munkácsi magyar nyelvű középiskolát. 1979-ben jelesen diplomázott az ungvári Erdélyi Béla Képzőművészeti Szakközépiskola kerámia művészeti szakán. 1980-tól dolgozott mint gimnáziumi tanár, képzőművészeti vállalatnál mint dekoratőr és monumentalista képzőművész. Jelenleg magánvállalkozóként köztéri szobrokat, díszkutakat, egyházi oltárokat és szobrokat alkot. Művészeti tevékenysége 1970-ben kezdődött. Részt vett több országos és nemzetközi képzőművészeti kiállításon és szimpóziumon. Az utóbbi 20 évben többnyire köztéri szobrokat készít fából, kőből és bronzból. 1996-ban megnyerte a Magyarok Világszövetsége által kiírt millecentenáriumi szoborpályázatot.

Tagságok: 1998-tól a Kárpátaljai Révész Imre képző és iparművészeti társaság; 1999-től az Ukrán Nemzeti Képzőművészet Szövetség; 2013-tól A Pro Arte-Munkács képzőművészeti civil szervezet elnöke. Civil szervezetük szervezésében két nemzetközi szobrásztábor jött létre, mely által Kárpátalja 11 helysége kapott köztéri szobrot 2014–2016 között.

Fontosabb művei: Málenkij robot emlékmű, Munkács (1997); Szent István-szobor, Aknaszlatina (2000); Római katolikus templom oltára, Csetfalva (2001); Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc szobra, Munkácsi Vár (2004); A II. világháború után elhurcolt református lelkipásztorok emlékműve, Beregszász (2005); Ivókút, Jenaz, Svájc (2006); Honfoglalási emlékmű, Verecke (1996–2008); Magyar nemzeti összetartozás emlékműve, Ópusztaszer (2012); Mihály arkangyal – köztéri szobor, Szobránc, Szlovákia (2014); A kállósemjéni Kállay-kúria szobrai, Kállay Miklós egész alakos bronzszobra, Kállay András bronz mellszobra, országzászló, koszorúzási emlékhely, kőcímerek (2015); Szent Márton-szobor, munkácsi katolikus templom udvara (2016).

Köztéri alkotásai megtalálhatók Ukrajnában, Magyarországon, Ausztriában, Csehországban, Svédországban, Lengyelországban, Franciaországban, Japánban, Németországban, Brazíliában, Szlovákiában és az USA-ban.

Díjak, elismerések: 2000 – Kárpátaljai Megyei Önkormányzat érme; 2003 – Magyar Köztársaság középkeresztje; 2006 – Kárpátaljai Képzőművészeti Nívódíj; 2007, 2009, 2012, 2016 – Kárpátaljai Boksai József és Erdélyi Béla Megyei Képzőművészeti Díj; 2009 – Magyar Művészetért díj; 2011 – M. S. Mester-díj; 2012 – Csongrád Megye Művészeti Díj; 2012 – Szervátiusz-díj; 2014 – tiszteletbeli székely.

Önálló kiállításai: 1985 – Munkács, Ungvár; 1992 – Budapest; 1993 – Ystad, Svédország; 1995 – Zalaegerszeg; 1996 – Hajdúszoboszló; 2000 – Makó; 2010 – Kijev; 2012 Győr, Szeged; 2012 – Budapest, Klebelsberg Kúria; 2015 – Budapest, Várnegyed Galéria; 2016 – Budapest, Forrás Galéria; 2016 – Lemberg, Ivano Franko Egyetem.

 Szobraink kifejezik, hogy több mint ezer éve élünk mi magyarok Kárpátalján.

 Legismertebb alkotása, amit nemzeti szimbólumnak nevezhetünk, a vereckei honfoglalási emlékmű. 1996-ban megnyerte a szobor létesítésére kiírt pályázatot. Mi az oka, hogy csak 2008-ra készülhetett el?

 – Az 1990-es évek elején vetődött fel a Magyarok Világszövetségén belül a kárpátaljaiak részéről egy új honfoglalási emlékmű felállításának gondolata. 1995 őszén keresett fel Fodó Sándor a KMKSZ akkori elnöke és volt iskolatársam, Gulácsi Géza, a KMKSZ akkori politikai titkára, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem gondolkodni egy emlékművön, amit a magyarok bejövetelének 1100. évfordulójára állítanának fel a Vereckei-hágón. Bár az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt ez a terv meghiúsult. Így aztán 1996-tól, a millecentenárium évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta az abbahagyott emlékművet. A csonka, de igen megszeretett emlékművet sokan látogatták és koszorúzták. Felállítására a folyton újrarendeződő politikai viszonyok miatt bizonyos politikai alkuk révén kerülhetett sor. Ez a 12 év számomra igen nehéz volt, mert mind magyar, mind ukrán oldalról megfeledkeztek rólam – munka nélkül voltam. Egyik féltől sem kaptam megbízást. Talán kiközösítettek maguk közül, mert elkészítettem az emlékművet, és annyira jól sikerült, hogy nemzeti szimbólummá vált. 12 év alatt Magyarországról sem kaptam megrendelést, míg onnan több mint 10 bronzszobrot hoztak be Kárpátaljára. Így külföldre mentem ki utazni, szobrásztáborokon vettem részt, több nyugati országban dolgoztam, szinte az egész világot bejártam.

 Nem fenyegették meg az ukrán nacionalisták?

 – Erre nem került sor, de emlékezve az 1945-ben és 1947-ben történt eseményekre, akkor eléggé óvatos voltam, hogy mit nyilatkozzam az emlékművel kapcsolatban.

 A vereckei emlékműnél korábban készült el a Beregszászi II. világháború után elhurcolt református lelkipásztorok emlékműve, illetve a munkácsi Málenkij robot emlékmű. Ezeknek a felállítását senki sem próbálta megakadályozni?

 – Ezek körül semmi probléma nem vetődött föl. Olyan szobrokat készítettünk, melyek azt fejezik ki, hogy több mint ezer éve élünk mi magyarok Kárpátalján.

 Többes számban beszél. Tehát nem ön a kőszobrok egyedüli alkotója?

 – Jelenleg fiammal dolgozunk együtt, de voltak más segítőim is.

1996 óta nem egyszer rongálták meg a honfoglalási emlékművet csupán azért, mert a magyarok bejövetelének helyszínén áll. Ilyenkor mindig pótolnia kell a letört darabokat?

 – Valóban előfordultak atrocitások, és ezek után mindig javítottunk. Például az oltárkövet, a gyönyörű, köbméteres csiszolt gránittömböt többször kidobták, sőt mellette autógumikat égettek, így a felület lepattogzott. Ezért újat kellett állítanunk. Majd miután az emlékmű felületét megtámadták csákányokkal, kalapácsokkal, azt is vissza kellett állítanunk eredeti formájában. Jelenleg négy oldalról bekamerázott az emlékmű, így lehet látni, hogy mi történik a környékén, és ez talán visszatartó erővel bír.

 A honfoglalási emlékmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni

Mit jelképez Vereckén a nyílt kápolna és a nyitott oltár?

– Az emlékmű formájába beleterveztem a békés együttélés jelképét. Faragott, vésett, szőttes- és hímzésmintákban fedezhető föl egy életfa-motívum, melyet általában egy kehelyből kinövő hétágú virágnak szoktak ábrázolni. Az alapötleteim: a kehely, ami esetünkben a vérszerződés kelyhe, a hét virág, s a hét törzs ábrázolása szimbolikusan. A régi millenniumi emlékművek mind klasszicista stílusban épületek, ezért én keleti motívumokat kerestem. Ezek hasonlítottak a kínai pagodák felfele kunkorodó háztetőihez. Rá is találtam Magyar Adorján Magyar építőízlés könyvében egy erdélyi faház tetőgerinc-díszítésére. Ezzel megvolt a 6-os szám, amire egy úgynevezett kunsüveget építettem rá, s így lett hét. Maga a csillagminta, ami megtalálható a Kárpát-medencében élő népek motívumkincsében lett az emlékmű „vezérfonala”. A kiálló részek a Turul szárnyait jelképezik. Amit pedig belátunk az emlékműbe, egy ősanyát ábrázol. A kápolna aminek a közepén áll az oltárkő, alapmotívuma megtalálható szőttesmintáinkon is. Az oltárkövet szabályos kocka alakúra terveztem, mivel ez a tökéletes formák egyike. A honfoglalási emlékmű a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni. Földrajzi érdekesség, hogy az emlékműnek helyet adó magaslat pontosan a keskeny vízválasztó gerincén helyezkedik el, amely egyben Kelet- és Közép-Európa határát is jelzi. Az emlékmű alatt kör alakú tér, s körülötte szív alakú járda. A szív alak a nemzet teste, a tér pedig a nemzet lelke.

 Kárpátaljai alkotásai mennyiben erősítik meg a helyi magyar közösség identitástudatát?

 – Biztos vagyok benne. Az utóbbi években nemzetközi művésztelepeket is szervezek, éppen azért, hogy ittlétünket állandóan, folyamatosan felelevenítsük. Lássák, s mi magunk is érezzük: itt vagyunk, és épített örökséget hagyunk magunk után. Nagyon érdekes szerveződésről van szó. A „Pro Arte-Munkács” képzőművészeti civil szervezet elnöke vagyok, és először saját erőből szerveztünk tábort. Akkor három magyarlakta helység kapott köztéri szobrot. Erre felfigyelt a magyar vezetőség, és pályázat útján már hat-hét fős művésztelepeket szervezünk. Így két év alatt Kárpátalja 11 köztéri szobrot kapott – olyan települések, amelyek nem tudták volna ezt megvásárolni. Ennek a lényege: a kultúra kis lépésekben, olyan helységekben kezd elterjedni, ahol régen még Lenin-szobor sem állt. Viszont van egy feltételünk. Csak abban az esetben ajándékozzuk a köztéri műveket a polgármesteri hivataloknak, ha ők rendezett teret építenek. Készítettünk egy térképet, egy „szoborutat” – ahogy vannak borutak, pálinkautak – a Beregszászi járásban. Ezt az utat továbbfejlesztettük, s idén a szentmiklósi várban lesz maga a faragás. Hiszen az is egy attrakció, mikor a turisták látják, hogyan készül a kőszobor. Két-két szobrot kap Kárpátalja és Galícia megye. Ezáltal összefogjuk a Királyhágón túli településeket is egy kulturális híddal. Így a művésztelep a „híd szerepét” is felvállalta.

 A „Pro Arte-Munkács” tagjai csak szobrászok lehetnek?

 – Szobrászokon kívül építészek, festőművészek is vannak köztünk. Kevesen vagyunk, viszont sokat tevékenykedünk. Nemcsak mi készítjük a munkákat, hanem megpályáztatjuk azokat az egész világon. Most is körülbelül 20 művész jelentkezett Indiától egészen Belgiumig. Tehát ez egy nemzetközi szobrásztábor, művésztelep.

 A kertjében létesített szoborpark kapcsolódik a nemzetközi szobrásztáborhoz?

 – Fiammal szervezzük a művésztelepeket, és az azokon elkészült egy-egy mű ebbe a szoborparkba kerül. Előzetes bejelentkezés alapján csoportosan látogatható a park. Távlati célom a szoborpark átadása a civil szervezetnek, mert egyedül képtelen lennék a fenntartására.

 Említette, hogy festőművészek is tagjai a szervezeteknek. Művész úr eredetileg festőművésznek készült. Miért váltott a szobrászat felé?

 – Mint festőművész már nemzetközi kiállításokon is részt vettem, mikor elvittek két évre a hadseregbe. Aztán a katonaságnál a politikai tiszt megkérdezte, hogy mihez értek, én pedig rávágtam, hogy a szobrászathoz. Azt felelte: nekünk éppen egy szobrászra van szükségünk. Ezután katonákat formáltam meg. Úgy tértem haza, hogy már fából faragtam egy kis szoborkollekciót. Sorra jártam a megyét a szobraimmal, de sehol sem találták azokat kiállításra érdemesnek. S mikor egyszer elvittem a szobrokat Kijevbe, akkor nemcsak hogy kiállították azokat, hanem még a nemzeti múzeum is vásárolt belőlük. Azután már a megyében is elfogadtak, mint szobrászt.

 A szobrászatot autodidakta módon sajátította el, vagy mesterek műhelyeiben tanult?

 – Az ungvári Erdélyi Béla Képzőművészeti Szakközépiskolában kerámia művészeti szakon tanultam, ahol a szobrászat, a rajz, és az anatómia alapjaira is megtanítottak. De mivel nem végeztem főiskolát, így valóban autodidakta módon sajátítottam el a kőfaragást, a bronzmintázást, és a többi olyan metódust, ami szükséges a szobrászathoz.

 Így egyedi stílust is megteremtett?

 – Azt döntsék el a művészettörténészek, de biztos, hogy nem befolyásoltak az iskolai irányzatok. Történt, hogy barátommal kimentünk a természetbe, és az egyik patak felett volt egy hatalmas szikla, amiből követ vájtunk ki. A kő bezuhant a vízbe, s faragtam belőle egy hatalmas madarat, amelyik a patakból iszik. Az alkotás ott is maradt, mert nem lehetett kiemelni. Ez is bizonyítja, hogy bennem élt a vágy a nagyméretű szobrok alkotása iránt, mert mindig a monumentális köztéri szobor érdekelt.

 A művésztelepemen részt vevők nemzetük arculatát képezik le szobraikba, ők nem liberálisok

 Az emlékműveket, köztéri szobrokat figurálisan alkotja meg?

 – Ez főleg a megrendelő kívánságán múlik. Nagyon sok templomi oltárt készítettem; egyházi munkáim szinte egész Kárpátalján megtalálhatók.

 Sosincs vitája a megrendelőkkel?

 – Már elértem arra a szintre, hogy megbíznak bennem a megrendelők, és ha modernebbet ajánlok, azt is elfogadják. A Málenkij szobromat vita előzte meg, mert sokan kételkedtek benne, el lehet-e fogadtatni egy modern művet a közönséggel. Zán Fábián Sándor püspök úr megharcolt azért, hogy a szobrot elfogadtassa. Ma már büszkék a szoborra. Tehát szükséges a közösség szemléletváltása is.

 A megrendelő dönti el az anyagot is?

 – Minden formának megvan a maga anyaga. Ha a vereckei emlékműre gondolunk, akkor egyértelmű, hogy az nem készülhet bronzból. Nem csak azért, mert könnyen ellopják, hanem, mert a monumentalitását a kő jobban fejezi ki. Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc szobra a munkácsi várban már bronzból készült, és mint egy kincs, egy ékszer úgy ragyognak. A bronz megmunkálása, a stílus illik a várhoz. Az ópusztaszeri Magyar Nemzeti Összetartozás Emlékműve pedig a kő, a mészkő és a bronz ötvözete. Rajta a turulmadár és a 64 vármegye címere bronzból, míg a palmettás obeliszk kőből készült.

 Az mennyire jó, hogy ma nincs egységes művészeti irányzat?

 – Az a rossz, és azt kell tudomásul venni, hogy van, ami művészet, míg más nem. A globalizált világ nem szól másról, minthogy engedelmes szavazógépet kreáljanak az állampolgárokból. Ebbe a sorba sajnos beáll több művész is – olyanok, akik nem saját akaratuk, hanem az úgynevezett kurátor döntése alapján alkotnak. Már nem a műítész, nem a megrendelő, hanem a kurátor szabja meg, hogy mit tehet egy művész. Ő pénzt ígér az alkotónak, és beilleszti egy adott miliőbe. Ez egy nagyon szomorú történet… Kárpátaljára viszont nagyon lelkes, tehetséges művészek jöttek Magyarországról, Lengyelországból, és a térség államaiból, olyanok, akik a nemzeti vonalat viszik tovább. Ez nem jelenti azt, hogy maradiak lennének, mert modern stílusban is lehet remek nemzeti tematikájú műveket alkotni. Mindegyik művész, aki részt vesz a táborban, saját nemzete arculatát képezi le szobraiban.

 Térjünk vissza pályája elejére. Szülei tanárok voltak. Támogatták azt, hogy képzőművész legyen?

 – Anyagilag nem tudtak támogatni. Egy tanári fizetés olyan alacsony volt, hogy Magyarországon még a minimálbérből is jobban meg lehetett élni. Azt viszont nem várták el tőlem, hogy fiatalon pénzt keressek, tehát szabadon alkothattam. Nem állt távol tőlük a művészet, mert édesanyám táncolt, remek néptáncos volt, édesapám zenélt. Semmiben sem gátoltak, de – nagyképűség nélkül állítom – saját erőből értem el mindent.

 Azok az értékek, melyek nemzeteket, kultúrákat különböztettek meg, másodrangúvá váltak

 Amikor az időpontot egyeztettük, említette, éppen Magyarországról tart Kárpátalja felé. Mi a különbség a kárpátaljai, ukrajnai és a magyar képzőművészeti oktatás között?

 – Lehet, szerzek néhány ellenséget azzal, amit most mondok, de vállalom. Fiam nemrég végezte el Budapesten a kisképzőt, s úgy vettem észre eléggé liberális környezetbe került. A nyugati művészeti trendeket sokkal jobban követik a magyar fővárosban, mint Kárpátalján. Azok az értékek, melyek nemzeteket, kultúrákat különböztettek meg, másodrangúvá váltak.

 Ha már a különböző nemzeteknél tartunk; Ausztriában, Csehországban, Svédországban, Franciaországban, Japánban, Németországban, Brazíliában és az USA-ban is megtalálhatók szobrai. Ezek megrendelésre készültek?

 – Meghívásos pályázatokon vettem részt. Így kerültem ki több kontinensre is, sőt a felsorolásból kimaradt Svájc, ahol két köztéri alkotásom áll. Az ilyen pályázatok arra jók, hogy más kultúrákat megismerjek, és szinte kívülről látom saját alkotásaimat. Más szemszögből tudom értékelni magam. Az is fontos, hogy külföldön nagyon sok ismeretségre tettem szert, és e művészek közül többen – Dániából, Ausztriából, Belgiumból, Lengyelországból – jelentkeztek is a mi művésztelepünkre.  

Kívülről láthatta alkotásait… Mennyire szigorú kritikusa szobrainak?

 – Én vagyok magam legnagyobb kritikusa. Már akkor sem vagyok elégedett magammal, ha megismétlek valamit a művészetben. Sőt ez negatívum. Nem jó, ha csak a rutin segít ki bennünket egyes helyzetekben.

 Festőművészek mondják, hogy nagyon nehéz egy képet befejezni. Ez vonatkozik a szobrokra is?

 – Talán furcsát mondok: egy szobor, főleg egy nagy köztéri alkotás elkészítésének folyamata nagyon hasonlít a banális amerikai filmekhez, melyekben a pozitív hős hadakozik a rossz fiúval, a végén már úgy tűnik, a jó veszít, de mégis valami úton legyőzi a gonoszt. Arra utalok, hogy minden művész lelkében ott lappang a kételkedés. Kételkedünk saját erőnkben, művészetünkben. Ilyenkor a hit által lehet legyőzni ezt a bennünk élő kételyt. S akkor a Teremtő úgy vezeti kezemet, hogy jó mű jöjjön létre. Ha én állandóan attól félek, hogy egy szobrot elrontok, akkor nem fog sikerülni. Félelemből nem lehet alkotni.

 Magyarországi szobrászok panaszkodnak, hogy egy átadásnál mindenkit megemlít a sajtó, csak éppen a szobor készítőjének nevét nem írják le. Ezt ön is megtapasztalta?

 – Kárpátalján mindig megemlítik a nevem, mert jól ismernek, A magyarországi helyzet valóban más, legtöbbször csak a politikust mutatják, még a művet sem, nemhogy a szobrászt. De egy ellenpéldát tudok mondani. Miniszterelnök úr avatta az ópusztaszeri szobrom. Színpadot állítottak a szobor elé, színészek léptek fel, s mikor kijött a miniszterelnök úr, megkért, hogy álljak mellé. Majd együtt lepleztük le a szobrot. Ilyet máshol nem tapasztaltam, ez egy gyönyörű gesztus… Ezért nem tudta a magyarországi sajtó negligálni a nevem.

 A vereckei emlékmű felállítása óta eltelt több mint egy évtized. Ukrán nemzetiségű képzőművészekkel is jó viszonyt ápol?

 – Természetesen. Többen eljárnak a művésztelepre, és azt is mondják, hogy a honfoglalási emlékmű az eddigi legsikerültebb alkotásom – tehát értékelik. Vannak olyanok, akik irigységből nem kedvelik a vereckei emlékművet. Fontos egy mű külleme, de a hatása még inkább. Buszokkal jönnek fel oda, hogy megkoszorúzzák, majd jönnek a nacionalisták és felgyújtják. Ez is a hatás része. Ez bizonyítja, hogy igenis él az emlékmű. Bizonyára a kedves olvasók nem egy olyan emlékművet ismernek, melyek előtt senki sem áll meg, hanem esetleg egy nemzeti ünnepen letesznek elé egy mécsest. Vereckén viszont a nemzeti tudatnak adtam formát, ami mára szimbólummá vált.

 

Medveczky Attila