2017.10.06.
Szín
és költészet
Bráda Tibor kiállítása a Szépháromban
A
tárlat címe költői és rejtélyes. Azt sugallja, nem látván
még a közszemlére tett műveket, hogy a földszinti teremben kiállított
pasztelleknek és akvarelleknek költészete van. Villódzásuk révén
bizonyosan. Legalább is látványköltészete, hiszen a levegő,
a fény megemeli – jól tudták ezt a nagybányaiak – az ábrázolt,
jobbára természeti világ minden egyes elemét. Szinte megmagyarázhatatlan
az eme varázslással létrejött, a plein
air-t érzéstömeggé, vibráló szépség-nyugalommá alakító
folyamat. Az ég és a föld a fény levegőjével olyan, a szakrálishoz
közeli ablak lesz,
amelyen át nézdegélve megszólíttatik a benső is. Szabadságot,
örömben való tobzódást kínálván a léleknek.
Bráda Tibor szépen
is vall a szabadban való festés – lélektisztító munkálkodás
– élményéről. Pihentető voltában megsemmisülnek az
"agyazás", a pörgő agy által termelt zűrök tonnái.
Ha az ember kilép a természetben, leveti "téli ruháit",
és evvel a gesztussal akarva-akaratlan az organikus ezerarcúság
befogadójává válik. Lett légyen az hazai, vagy külföldi út
(Erdély, Horvátország, Bosznia-Hercegovina): Sió
Ozoránál – 2006, akvarell, 2016, pasztell; Éles
árnyék a Mátrában – 2011, pasztell; Firtosváralja
– 2016, akvarell; Hvar
sziget – 2009, akvarell; Felső
Gráblje – 2009; Alsó
Gráblje – 2014, mindkettő akvarell), paradicsomi kertben
való lakozás (Jeli arborétum – 2017; Elszabadult
arborétum – év nélkül, mindkettő pasztell), avagy jelkép
erejű kultikus helyfoglalás, mítoszi felhangokkal (A
győztes jutalma –1998, pasztell; Az
első pohár bor – 1997-2009; Es
Tibor – 2005), a táj hangulata belénk ivódik, lelkünk része
lesz.
Azt nem mondom, hogy csupán a
pasztellképeknek és az akvarelleknek van ilyen varázsa – különben
Bráda az olaj- és akril-festményeknek is mestere –, de ha a
kiállítóhely földszintjén végigbarangolunk, lehetetlen nem látni,
hogy a művész akár egyetlen, a fehér foltot bezáró ecsetvonással
miként bontja meg a teret (A nagy látvány – 2008, akvarell), az éjszakai pisla fényből
hogyan gyújt finom ködösítéssel lámpást (Holdfény
– é. n., pasztell), a horizontot csaknem eltüntetve,
mennyire érzi a fölnagyított, óriássá növelt gyümölcsök
és virágok hangulati, "otthonkereső" jelenlétét (Almafa
alatt – 2014, akvarell).
Bátorságát jelzi, hogy a mítoszi
kötődésű organikus látványt fókusszá növő groteszk
elemmel tetézi; s az A győztes jutalma című "tájképe" így lesz több mint
csupán a természet szépségét (nyírott fák, labirintussá
nyesett bokrok) rögzítő mű. A többemeletes torta, tetejében
a kis édes glóbuszon álló, csípőre tett kezű hölggyel, a
természet meggyalázása lenne, ha nem világlana ki fanyar
mosoly kíséretében a "költői" szándék megmutatása:
a versenyfutó bármilyen akadályt legyőzvén célba ér. Az Az
első pohár bor asztala, a képi emlékezés révén
akarva-akaratlan Krisztus vére is eszünkbe juthat, a mértanira
vágott zöld sövénnyel ugyancsak be van kerítve, mintha óvni
kellene a szabadtérre tett, csaknem kultikus oltárrá emelkedő
fehér asztal életet (ételt-italt) adó jelenlétét. Az Es
Tibort sirató grafika szintén ebbe a vonulatba tartozik. Hogy a
kör alakú Labirintusban című
pasztellről (1998) ne is beszéljek.
A levegős tágasság, szinte aktívvá
emelkedő nagy fehér foltokkal, éppúgy lenyűgözi (Őfelsége
kertje– é. n., akvarell), mint a hegyek szinte ugyanarra a
ritmusra mozduló hullámmozgása (Ökörmező
– 2007, pasztell; é. n. akvarell), ám ha az alkotói kedély
úgy kívánja, szívesen épít, jóllehet ritkán, embert és történést
a tájképbe (Eső előtt még elkapom – 2015, akvarell). Ez utóbbi kompozíción
a pettyes-gomba-labdát kergető kisfiú – ember a rengetegben
– biztos pont, bár a természet zöldje (hegyek, völgyek, fák)
csaknem agyonnyomja.
A látszólag semmitlen semmi, úgy
is mint a hagyomány közeli, rétdíszletnek ugyancsak elmenő,
megtámasztott boglya, viharfelhővel, illetve fénykoszorúval a
nyakában (Kaptnyik felé –
2016; Öreg kazlak napsütésben
– 2013, mindkettő akvarell) éppúgy izgatja, mint a természet
színes arzenáljában tobzódó növények, virágok eldorádója.
Különösen az egymás mellé állított három nagyméretű
pasztellképen – Jeli
arborétum; Elszabadult arborétum; Rododendronok –
2009-2010 – észlelni a látomásszerű örömben megnyilatkozó
bőséget. A rusztikus papírra fölvitt színek és a fehérrel
keveredő, gyakran szerkezeti nóvumként is funkcionáló foltvarázslatok
nyugságos lélektanában ott az organikus létmozzanatokban
szerelmes festő- és grafikusművész egész lénye (Fény
és nyugalom – 2013; Partiumi
táj – 2009; Vörös
út – 2009-2010 – mindhárom akvarell). Fénnyel töltekező,
azt bekebelező "révületi" pontossága, és a tájban
(hegyvonulatban, tisztásban, kertben, vízben) fölfedezhető
emberarc mint művelődési, művészeti ethosz. Avval, hogy a Vén almafák (2013), eme különös vízfestmény hármasa valósággal táncra perdül, életszeretet van, s nemkülönben
szimbólumértékű – a mozgás élet s szabadság –, mindenre
kiterjedő buzgalom: valósítsd meg magadat! A Széphalom emeleti
helyiségébe lépve azonnal látni, hogy a tárlat címében
szereplő költészet nemcsak a színek poétikájára utal, hanem
a kazári tatár költő, Buharáj Ravil 1989-ben írott, nálunk
is publikált Vadszonettek
koszorúja című versciklusára is. Az illusztrációk alatt
– a fekete-fehér Bráda-grafika élmény közeli pontossága a
színekkel vetekszik – a költő egy-egy versrészlete olvasható.
Kétségkívül az érdekességen kívül valamicske monotóniája
is van a képzőművészet és irodalom ilyesféle párosításának,
de mindezekért kárpótlást nyújt a két remek
templomi üvegablak-terv (Ablak
és gödény – 2008; Noé
– 2007). A szakralizálódó, vagy ahhoz hasonló élményt
nyújtó tájkép-sorozatot az említett, hátulról megvilágított
két festmény fogja keretbe, evvel is tudatosítva az ars
sacra ünnepi jelenlétét.
Szakolczay Lajos
|