2017.10.06.
Kortárs 60
Jubileumi kiállítás a Magyar Írószövetség Klubjában
Jó pár évvel
ezelőtt, pontosabban 2012-ben a Kortárs átalakult. A folyóirat
nagyobb formátuma lehetővé tette, hogy a korábbiakhoz –
szinte a csaknem semmitlen semmihez – viszonyítva benne a képzőművészet
nagyobb teret kapjon. Joggal. Hiszen nem csupán az irodalom
(vers, széppróza, esszé stb.) tükrözi a korvalóságot –
mindnyájan szenvedő vagy boldog részesei vagyunk a világot
megbolygató történéseknek –, hanem a más művészeti ágakból
származó művek is. Így elsőbben, a vizualitást rangra
emelve, a képzőművészeti alkotások: a grafika, a festmény, a
szobor, nem megfeledkezvén a textilről és a fotóról, nemkülönben
az iparművészet különböző ágairól sem.
A
hatvanadik évét ünneplő Kortárs utóbbi fél évtizede,
Novotny Tihamérnak köszönhetően (egyébként ő a tárlat kurátora,
rendezője is) látni tanított bennünket. Irányzatoktól,
gondolkodásmódoktól függetlenül befogadott minden olyan művészt
– kritérium csak a minőség! –, aki alkotásával emelte
(emelni igyekezett) a kortárs képzőművészet rangját. A
megannyi színes oldal, a bravúros borító és az életpályát
vagy valamely kiállítást elemző esszé jó alkalom volt arra,
hogy a megméretésre tartott érdemesek teljes fegyverzetben
mutatkozhassanak meg.
Akarjuk, nem
akarjuk, a Kortárs evvel a csaknem teljességre törekvő, a jól-rosszul
összetákolt kánon botlásait kijavító gesztussal az Új Művészet
versenytársa lett. Ellenfele is? Annak ellenére, hogy benne nem
szerepel „amerikanizált” vagy nyugati hóbortokat kiszolgáló
alkotó, azt nem mondanám. Inkább kiegészítője. Annak az értéknek
a közvetítője, amely a célból, hogy előbbre jusson –
magasabbra – az elismerés létráján, nem tagadja meg a hazát.
Nem is dörgölődzik a divathullám irányzataihoz. Modernsége
nem abból származik, hogy fityiszt mutat az őt fölnevelő közösségnek,
hanem a vállalás, az önkifejezői méltóság, a látványban
megtestesülő gondolatiság teljességéből.
A
tárlaton szereplő huszonhárom művész – a hat év alatt a
folyóiratban bemutatkozók közül a megannyi szerencsésebb –
jól tükrözi az épp a sokarcúságában leledző értékvonulatot.
A technikai variációk is érdekesek (olaj-vászon, akril-vászon,
olajtempera, ceruza, tus, vegyes technika, digitális nyomat,
olaj-síkfilm, kollázs), de még inkább a kifejezőerő, a
megjelenítési mód hatékonysága. A formaelemek, a szerkezet, a
szín pompája, s nem utolsósorban a látomássá növelt
kozmikus út ívfénye (Tilles Béla: K – CXLIX, é. n., olaj-vászon),
valamint a mítosszá emelt, szakralizált táj égi s földi
sugallata (Varga Patricia Minerva: Utas és napvilág – é. n.,
olaj-vászon; Olescher Tamás: Harmónia-sorozat 0-12./II. A Tó
– Velencei-tavi táj – 2016, akril-vászon).
A csaknem költészetté
emelt címek a tematika poétikus megnevezésével egy kissé közelebb
visznek az alkotói szándékhoz – Nemo ante morte beatus, 2016,
akril-vászon (Győrffy Sándor); „Az égi út mint az íj
kifeszített íve”, 2016, akril-vászon (Ghyczy György); Az idő
az örökkévalóság mozgó képmása, 2015, akril-vászon (Wrobel
Péter) –, ám csupán a befogadói érzékenységben kicsúcsosodó
látás hatalma által válik egyértelművé a művek üzenete:
az élet–halál mentén szerveződő időjáték arra kényszerít
bennünket, hogy bátran szembesüljünk a sorsunkkal. Győrffy
ezt a kalligráfiában rejtőzködő én szemérmességével adta
a tudtunkra – a pattogóan egymás alá írt sorok szinte
tornyot képeznek –, Ghyczy pedig egy, az ősiségből hozott példa
– az íj megfeszítettségében tobzódó kanyargós út mint
krisztusi bölcselem – összefonódó kötegeinek rajzával.
Wrobel az időfaktort szétszakító organikus űrlények lázadásának
szavaz létjogot.
Az nem kérdés,
hogy a figurális vagy absztrakt mű közül melyik a gyümölcsözőbb.
A lényeg, hogy egyéni arculata, egy kis megengedéssel, a világmodellnek
is része legyen. Az se baj, ha mindent fölrobbantó dinamikájával
maga a „világmodell”. Erdős János végtelen tisztaságú
festménye organikus „atomfelhőjével”, ami maga a virágzás,
efelé tapogatódzik (Kép–104, 2016, vegyes technika), és Jovián
György land artból kinövő, zsúfolt emberhús–acélkard
katasztrófaképe ugyancsak a történelmi emlékezet riasztó-figyelmeztető
példája, amelyben – ettől bravúros a képi szimbólumok végigvitele
– föld és gyász szervesül (Tanulmány a háborúhoz –
2015, olaj-vászon).
Az alakrajz hatékonyságát
tekintve Véssey Gábor, Varga Amár László és Lajta Gábor –
három különleges karakter, vonzó lélekjegyekkel – kéz a kézben
jár. Véssey modern, a vízsugár pányvájával kifeszített hölgyalakja
a technikai civilizáció áldását és átkát kitartóan, sőt
örömmel viseli (Tusoló nők – 2012, olajtempera, farost), míg
Varga Amár kéjesen önboncoló, de csöppet sem engedékeny
gesztussal arcboltozatának egy részét viszi sík terepre –
egyfajta megfeszítésmódozatként (Önfej, síkfilmmel – 2013,
olaj, síkfilm, papír). Lajta akril-kartonjai (Távolodó férfi;
Ellépő nőalak – mindkettő 2010) megmaradnak a hagyományosabb
ábrázolásmódnál, de olyan erős gondolatiság – a távozás
és valamiből való kiszakadás, mint csaknem kozmikus hiány –
fűti őket, hogy a kisméretű képek szinte jellemtablóként
hatnak.
Aknay János
ugyancsak kisméretű, szentendrei motívumokból töltekező Emléke
(2017, akril-vászon) rendezetten szép, illusztris alkotás – különben
a művész egy egész sorozatban, hatalmas táblákon is megjelenítette
katedrálisszerű konstruktív élményeit –, és Jarmeczky István
mértani idomokból álló, finoman legyezőszerű áttűnésrajzában
is ott a lebegés illuzórikus élményfaktora (Tér–Sík, 2017,
akril-vászon).
A kazetták
foltjait kalligrafikus sormintával élénkítő Székács Zoltán
(Communiqué, 2016. X. 16. (vegyes technika, vászon) a falmaradványok
(homok) repedéseiben egy híres rock-zenekar emlékét és a hírfoszlányok
esetlegességét egyesítette.
Puha Ferenc erős
intenzitású gesztusképén (Gesztus – 2014, akril-vászon) a
nonfiguratív vagy félfigurális alakok kemény, sötét lapok közé
vannak zárva, mégis a szabad lebegés hírnökei. A foltszerűen
izzó mindenségre, itt sincsenek távol a szakrális körök, Kőrösi
Papp Kálmán akril-vászna (Fénykatlan – 2012) a láttató
szimbólum. A nyomatok is valaminő, a személyiség érzéshullámait
intenzív képi valósággá oldó emlékfutamok őrizői. Haász
Ágnes grafikája a rejtélyesebb (Kezdek átlépni – 2011,
tintasugaras nyomat, EA/V.), Kecskés Péter Astral Body című
kompozíciója (2014, az Aman of light c. sorozatból, digitális
nyomat) pedig vertikális kék láng nyújtózásával a kitárulkozóbb.
Bács Emese
rusztikus, az arc keménységét és báját egyként mutató kollázsa
(Egy nő Budapesten – 2015, olaj-farost) sajátságos, glória-kontúrú
portré. Palkó Tibor olaj-vászna arckép az időből, mítoszi
sejtelemmel, tartalommal (A szeme fényét – 2015). S ha az idősb
Krizbai, Sándor drámaian összeomló alakjában a tehetetlenségi
erő izzik (A tizenkettedik vírus – 2008, olaj-vászon), a fiáéban,
vagyis Gergelyében a véghetetlen humorral megáldott űrhajós
kakas tarajú kapitányának a lebegése válik szimbólumértékű
létezésmóddá („Szeretlek bébi. De ez csak elméleti
maximum” – 2015. 08. 25., C-print).
A Tóth Pitya István
vonalhálóiban feszengő-ugráló, némelykor tollhegyben végződő
csutkaalakok – a grafikus a Kortárs költőverseny 2011–2016
című antológia kiindulást jelentő klasszikusainak (Petőfinek,
Aranynak, Babitsnak, Jékely Zoltánnak stb.) a líradarabjait
illusztrálta – madárijesztő voltukkal, ugyanakkor emberi
testet (női lábak) reveláló kellemükkel megteszik hatásukat:
a versek előtt hangulati bevezetőként szolgálnak (Könyvillusztrációk
I–VII. – 2017, vegyes technika, papír).
Szakolczay Lajos
|