2017.10.06.
A külföldi tanácsadók
diktáltak
Lóránt Károly (szerk.): A rendszerváltáshoz vezető út –
Gazdaságpolitikai visszaemlékezések
A kötet célja,
hogy egyrészt részletesen, széles körű statisztikai alátámasztással,
bemutassa az ország rendszerváltásig tartó fejlődésének főbb
jellemzőit, majd a rendszerváltás hatását az ország gazdaságára,
másrészt, hogy ismertesse azokat a gazdaságpolitikai döntéseket
és a mögöttük levő vitákat, amelyek a rendszerváltás
folyamatát végül is befolyásolták. Ennek keretében a könyv
kitér a gazdasági növekedés alakulására, a főbb
nemzetgazdasági ágak fejlődésére, az ország külső és belső
egyensúlyára – ezen belül különös hangsúlyt helyezve a
hetvenes években kezdődött eladósodás okaira –, továbbá a
rendszerváltást befolyásoló közgazdasági nézetekre, végül
a rendszerváltást követő főbb makrogazdasági folyamatok
alakulására. Mindezt a könyv két részre bontva mutatja be. Az
első részben a rendszerváltáshoz vezető út és a rendszerváltás
gazdaságpolitikai aspektusait általánosságban tekinti át, a második
részben pedig azokat a szakembereket szólaltatja meg, akik a
gazdaságirányítás különböző posztjain átélték a
rendszerváltást, esetleg e folyamatnak valamilyen szinten tevőleges
résztvevői voltak.
Lóránt
Károly bevezető tanulmányának célja a rendszerváltás gazdaságpolitikájának
bemutatása, így a dolgozat visszanyúlik az 1968-as gazdaságirányítási
reformig, illetve nagyon röviden még az azt megelőző
korszakhoz is, amelynek történései megmagyarázzák a gazdaságirányítási
rendszer reformjára való törekvést. A gazdaságpolitika
bemutatásakor párhuzamosan kezelik a gazdasági koncepciókat,
illetve azok alkalmazásának gazdaságpolitikai eredményeit,
kiemelve az egy-egy döntést vagy irányzatot megelőző vagy alátámasztó
vitákat. A közgazdász az 1968-as éveket veszi leginkább górcső
alá. Szerinte a hatvanas évek gazdasági problémáinak megoldását,
a növekedés extenzív tényezőinek kimerüléséhez való
alkalmazkodást a politikai és gazdasági vezetés a gazdaságirányítás
átfogó reformjával kívánta elérni. A reformgondolat a Nagy
Imre-kormány óta tulajdonképpen mindig jelen volt befolyásos közgazdász
körökben, és a korábbi merev tervutasításos rendszer már
1957-től jelentős mértékben enyhült. A hatvanas évek elején
az újjászervezett mezőgazdasági szövetkezetekre dolgoztak ki
reformterveket, amelyek központi gondolata az volt, hogy az állam
irányító szerepe ne közvetlen utasítások alapján, hanem
gazdasági szabályozókon (árak, bérek, hitelek) keresztül érvényesüljön.
Ezt követően nem annyira gazdasági szükségszerűségből,
mert ebben az időben a gazdaság gyorsan fejlődött, és az életszínvonal
is jelentősen javult, mint inkább teoretikus meggondolásokból
és a gazdaság extenzív hajtóerejének (a bevonható munkaerőforrásoknak)
várható kimerülése miatt került napirendre a gazdasági
mechanizmus erőteljesebb megreformálása. Maga Nyers Rezső –
aki a politikai szférában a reformok legfőbb szorgalmazója
volt – mondotta abban az időben, hogy egy válság előtti
helyzetben kell cselekedni a válság elkerülése érdekében. Már
1963-ban közgazdasági tanácsadó testületet hozott létre,
ahol előkészítő tanulmányok készültek, majd 1964 végén az
MSZMP Központi Bizottsága határozatot hozott a gazdaságirányítási
reform kidolgozására. 1965 elején 11 munkacsoportot hoztak létre,
ezekben a munkacsoportokban elméleti és gyakorlati közgazdászok
vettek részt. A munka során egy többségi álláspont alakult
ki, amelyet Nagy Tamás nevével lehet fémjelezni, és egy
kisebbségi, amelyet elsősorban Morva Tamás képviselt. A két
koncepció közötti alapvető különbség az volt, hogy a többségi
álláspont hívei – meglehetősen teoretikusan közelítve meg
a kérdést – erőteljesen a piaci mechanizmusokra kívántak építeni,
míg a kisebbségi álláspont a realitásokból kiindulva az állam
erőteljesebb szerepét fenn kívánta tartani. A politika a többségi
álláspont mellett tette le a voksát, és 1966 novemberében a Központi
Bizottság elfogadta a reform alapelveit, és határozott azok
1968. január elsejei bevezetéséről. A reform legfontosabb
jellemzői a következők voltak:
– csökkent a központi
tervezés szerepe, és nőtt a vállalati önállóság a termelés
és a beruházások terén;
– liberalizálódtak
az árak, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes
termékek árai a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak;
– a központilag
meghatározott bérrendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos
korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás
váltotta fel.
A
mechanizmusreform egyik kritikus területe az árszabályozás
volt. Az árszabályozásban három kategóriát alakított ki: a
fix, a maximált és a szabad árak csoportját. Az elgondolások
szerint a szabad árak kategóriájának egyre inkább bővülnie
kellett volna. A valóságban azonban a piaci verseny hiánya,
illetve a kereslet szabályozásának megoldatlansága miatt az árrendszer
nem megfelelően működött, a szabad árak köre inkább szűkült,
és állandó feszültségek keletkeztek a szigorú árszabályozás
(korlátozás) alá eső, általában nagyvállalati, végterméket
gyártó és a sokkal kevésbé megkötött szövetkezeti, alkatrészt,
részterméket gyártó szféra között. A kevésbé szigorú árszabályozás
alá eső területekről begyűrűző áremelkedéseket a szigorúbb
árszabályozás alá eső, általában nagyvállalati szféra kevésbé
tudta továbbhárítani, s ez jövedelmezőségében is
megmutatkozott. A realizálódó nyereségek sokkal inkább az
adott területen érvényesülő árszabályozás módját, mint a
hatékonyságot tükrözték, ami megkérdőjelezte a nyereség
struktúrapolitikai döntéseket orientáló funkcióját. Hasonló
problémák jelentkeztek a bérszabályozásban is, ahol a mezőgazdaság
(mezőgazdasági szövetkezetek) terén egy laza, az iparvállalatok
terén viszont egy szoros bérszabályozást alakítottak ki. A
jelzett ellentmondások és a reform az erősen teoretikus megközelítés
miatt önmagában hordta a későbbi visszarendeződés lehetőségét,
sőt elkerülhetetlenségét. A hatvanas évek közgazdasági útkeresései
közül még meg kell említeni Liska Tibort (1925–1994), aki
egy olyan társadalmi-gazdasági modell kialakításán dolgozott,
amelyben a tulajdon, tehát egy vállalkozás irányítása is
verseny tárgya. A modell alapvető emberi jognak tekinti a termelőeszközökkel
való rendelkezést, amit nyílt versenyben lehet érvényesíteni.
A modellben az államnak csak felvigyázó szerepe van. Az
elgondolás azonban megmaradt a gondolatkísérlet szintjén,
gyakorlati kipróbálására nem került sor.
A gazdasági
mechanizmus reformja kétségtelenül rugalmasabbá tette a gazdaságot,
az áruellátás javult, a gazdasági növekedés felgyorsult. A
korábban hiányzó kis- és középvállalatok szerepét a termelőszövetkezetek
melléküzemágai kezdték átvenni, amelyek eredeti feladata a
mezőgazdasági termékek további feldolgozása volt, de az iparvállalatok
túlkoncentráltsága miatt jelentkező résztermékhiány (például
öntvények, kötőelemek, egyszerűbb alkatrészek folyamatos hiánya)
arra késztette a tsz-melléküzemágakat, hogy a nagyvállalatokat
igyekeztek ellátni olyan alkatrészekkel és résztermékekkel,
amelyek gyártása a nagyüzemben (a kis sorozatnagyság vagy
profilidegenség miatt) nem volt gazdaságos.
Ugyanakkor a
reform nagymértékű jövedelemdifferenciálódást indított be,
ami jelentős társadalmi feszültségekhez vezetett. A jövedelemdifferenciálódás
egy része abból származott, hogy egy olyan gazdaságban,
amelyet alapvetően a termékek (különösen az alkatrészek, résztermékek)
hiánya jellemez, a termelők – a reform által biztosított
szabadabb árképzés mellett és konkurencia, piaci verseny hiányában
– tetemes nyereséget érhettek el. Egy másik, még szembetűnőbb
jelenség volt a mezőgazdaság és ipar eltérő bérszabályozása,
aminek következtében ugyanazzal a munkával a tsz-melléküzemágban
dolgozva akár két-háromszor annyit is lehetett keresni, mint
egy nagyüzemben. A nagyüzemekből a legjobb szakmunkások átmentek
a tsz-melléküzemágakba, nemegyszer a nagyvállalatoknak a
tsz-melléküzemágaktól kellett „visszabérelni” saját korábbi
munkásaikat, akik végül is ugyanazt a munkát végezték, mint
korábban, csak sokkal magasabb munkabérért. A reform után
fellendülő háztáji gazdaságok – miközben számottevően járultak
hozzá az életszínvonal növekedéséhez (például a húsellátás
jelentős javításával) – szintén növelték a városi és
vidéki lakosság közötti jövedelemkülönbségeket. Nem lehet
azt állítani, hogy kizárólag csak a parasztságét, mert a
munkások nagy része is községekben lakott. A jövedelmi különbségek
sokkal inkább a városban lakó, bérből és fizetésből élők
és a háztáji gazdasággal rendelkező vidéki lakosság között
jött létre. Bár ebben az esetben a jövedelmek növekedése mögött
egyértelműen többletmunka állt, a társadalom mégis nehezen
viselte el a differenciálódást, és az is igaz, hogy a társadalom
nem minden rétegének volt egyforma esélye arra, hogy a jövedelmét
valamilyen többletmunkával növelje. A növekvő társadalmi
feszültségek nyomán végül a politika elszánta magát, hogy közbelépjen.
Varga István a kötetben
a privatizációs tapasztalatokról értekezik. Arról szól,
mennyire fontos a privatizációs események dokumentumait
felkutatni, összegyűjteni, feldolgozni, a távlatból már jól
látható logikai kapcsolatokat hozzárendezni, mert e nélkül
hamis tudat épül be a jövő generációiba arról, mi és miért
történt. Úgy véli, hogy magyar történelmi tudatunk a tét. A
cél fontosságát az általa átélt eseményekből kiragadott részletekkel,
vagy éppen ellenkezőleg, a nagy összefüggésekre utaló események
bemutatásával szeretné alátámasztani. Közli, hogy a magyar
ember büszkén lépett a tőkés gazdaságba tőke nélkül,
piacgazdaságba piac nélkül. Saját állama pedig a konkurensét,
a külföldit támogatta minden jogos és jogtalan eszközzel.
Voltak jó színvonalú gyáraink, egész iparágainkat jegyezték
a világpiacon (pl. élelmiszer, egyes gépipar, a Tungsram tragédiáját
nem is említve). Jelentős nyugati és keleti irányú exportunk
volt. Az export–import szaldója és a költségvetés is többletet
mutatott, nem hiányt, mint manapság. Csupán a felvett, de fel
nem használt adósság kamata billentette hiányba a mérleget.
Ugyanis a nyolcvanas években nem a termelő gazdaság jutott csődbe,
hanem az a 11 milliárd dollár hitel, melyből csak egymilliárd
dollár jutott a nemzetgazdaságba, tízmilliárd pedig egy
bankrendszeri „fordítókorongról” minden jövedelemtermelés
nélkül visszaáramlott a pénzpiaci szereplőkhöz – és vitte
azt a kamatot, mellyel ’89 végére már 20 milliárd dollárt
meghaladó összegre duzzadt az adósságunk. Ezt tekintettük
tarthatatlannak és az adósság legyűrése reményében váltottunk
gazdaságpolitikát. Vagyis tudtunk termelni, eladni, önmagunkat
ellátni sokféle áruval, szolgáltatással; azt hittük azonban,
mások ezt még jobban tudják, nosza, tegyék. És félreálltunk.
Valójában félreállítottak bennünket.
Magyarország a
hidegháború részeseként a vesztes oldalra került. Ez a
kelet–nyugati küzdelem azért hideg, mert fegyver helyett a
gazdaság eszközeivel vívták. És azért háború, mert az érdekérvényesítés
nem tisztes versenyben, hanem a jog és erkölcs félredobásával,
a „bennszülöttek” manipulálásával történt. Magyarországot
az adóssággenerálás késztette békés átrendeződésre,
melyet minden jó érzésű ember demokratikus átalakulásként
értékel. Csakhogy az eladósító tőke nem állt meg győztesen
a határon. Benyújtotta a számlát: zsákmány lettünk.
Odaadtuk munkahelyeinket, tudásunkat, kül- és belföldi
piacainkat, alapvető vezetékes fogyasztásunk monopóliumát,
bank- és pénzrendszerünket, sok ingatlanunkat – és
gyermekeink, unokáink jövedelmét, hiszen a rendszerváltoztatás
után épp a várt ellenkezője történt: rakétasebességgel nőtt,
és nő az adósságunk. A külföld elhitette, kövessük tanácsait,
bízzuk rá a káposztát… és rábíztuk. Megengedtük, hogy
tanácsadóik készítsék elő gazdasági törvényeink jó részét,
bíztunk szaktudásukban. Ebben nem is volt hiba. Megengedtük,
hogy a privatizáció során a vevők készítsék a szerződéseket,
mert szakszerűbbek. Azok voltak. Megengedtük, hogy ők értékeljék
a vagyonokat, megtették. Csakhogy eltűnt a vagyon és eltűnt az
érte kapott ellenérték, és elszállt a remény, hogy a termelő
ingatlanvagyonért kapott pénzt még jobban befektessük. Ugyanis
a pénz kifolyt a kezünk közül. Az ingatlan ingóvá vált, és
bár most az államnak dúskálni kellene a pénzben, mert a cégvagyonok
pénzzé váltak, de ma nem tud elszámolni azzal, hogy hova lett
a nemzetgazdaság döntő része eladásából befolyt pénz.
Holott állítólag a rosszul jövedelmező, sőt veszteséget
termelő vállalatokat adtunk el olyan könnyen forgatható pénzért,
amivel a világ spekulánsai termelés nélkül is hatalmas
hozamokat értek el a hatalmas pénzügyi játéktéren, amit éppen
Soros gyakorlata bizonyít, és szavai ostoroznak egyszerre. A
magyar állami vagyon ellenértékével ki szerzett nagy
hozamokat? – mert az államháztartás csak adósságokra
panaszkodik. Valóban, az MNB jelentése szerint 1990-ben az államháztartás
pénzügyi eszközeinek értéke kb. a GDP 161%-a volt, most –
noha azóta a GDP alig nőtt – kb. 21%-a, azaz nyolcada. Miután
a részvényekből pénz lett, így a pénzügyi eszközök
statisztikájában az összes volumen akár nem is változik, csak
az eszköz fajtája lett könnyebben forgatható, tőzsdei, vagy
államadósságok levelei kereskedelmében. Varga megemlíti a
„Big Sixet”, a világ legnagyobb pénzügyi, gazdasági elemzőit,
tanácsadóit, könyvvizsgálóit. Ők voltak az elsők, akik irodát
nyitottak Budapesten, és azonnal bekapcsolódtak átalakulási törvényeink
előkészítésébe. Ezek a tanácsadók sokkal inkább diktáltak,
mint ajánlottak – a saját érdekük szerint.
Lóránt Károly
szerint, amikor kiengedtük a határainkon a keletnémeteket, s
ezzel megalapoztuk tulajdonképpen a német újraegyesítést,
akkor kellett volna felvetni Bonnak a magyar adósságkönnyítés
ötletét. Olyan könnyítésre gondol például, amilyet
Lengyelország kapott. Sajnos az akkori magyar kormányban nem
volt meg az elhatározás a kéréshez. A hazai közgazdasági
elit, amelynek hatalmas befolyása volt már jó tíz éve a
magyar közgondolkodásra, kifejezetten az adósság leírása
ellen foglalt állást. Ezért a Németh-kormány, de az
Antall-kabinet sem tett még kísérletet sem az adósság leíratására.
A kötetben erőteljesen
építenek a levéltárakban és egyéb helyeken –internetes
adatbázisokban – fellelhető eredeti dokumentumokra annak érdekében,
hogy minél jobban be tudják mutatni azt a légkört – problémákat,
félelmeket, hiedelmeket, ambíciókat –, amelyeket közepette a
gazdaságpolitikai döntések születtek.
(Lóránt Károly:
A rendszerváltáshoz vezető út – Gazdaságpolitikai visszaemlékezések.
Antológia Kiadó, Lakitelek, RETÖRKI-könyvsorozatok, 2015.)
M.A.
|