2017.10.06.
Meghallgatlak
Minden nemzedék
újból és újból keresi azt az élményt, hogy elfogadják,
hogy fontossá váljon valaki számára, hogy megbecsüljék, azaz
hogy szeressék. Miért?
Ha egy kisgyermek
életét nézzük, akkor a szeméből ki tudjuk olvasni, hogy „én
rád vagyok szorulva, szeress engem, hadd legyek nálad biztonságban!”.
A kisgyerekek különféle kedves eszközeikkel ki is hozzák az
emberből az elfogadást, a szeretetet. Található bennük valami
közvetlen bizalom, valami teljes ráhagyatkozás a felnőtt
ember, különösen a szülei irányában.
Ezt
a nyitottságot tudjuk nagyon hamar elveszteni. Ha valaki előtt
kitárom a szívemet, sebezhetővé válok. Ha olyan ember előtt
nyitom ki a belső világomat, aki ezt kihasználja, akkor általában
nem azt a következtetést vonom le, hogy ezt az embert ki kellett
volna hagynom az életemből, hanem azt, hogy soha többé
senkinek sem nyílok meg. Őrizzük, nyalogatjuk, sokszor dédelgetjük
őszinteségünk által kapott sebeinket, ezért azok nem tudnak
gyógyulni. Pedig a megoldás nem bonyolult. Ha azt érzem, hogy
meghallgatásra szorulok, hallgassak meg másokat! Ha azt érzem,
hogy nagy bajom van, menjek el másokhoz és kérdezzem meg tőlük,
hogy ők hogy vannak! Amint őszintén a másik felé fordulok, rájövök,
hogy sokszor a környezetemben élőknek sokkal nagyobb problémájuk
van, mint nekem, és az én segítségemre várnak. Ekkor kilépek
kis világomból, a magam körül való forgásból és rögtön a
másikra tudok figyelni.
Van egy bűvös kérdés,
ami rengeteg ember szívébe talál. Így hangzik: „Hogy
vagy?” Ha ezt csak udvariasságból teszem fel, akkor a másik
annyit fog rá válaszolni, hogy köszönöm jól. De ha a társam
meglátja, hogy komolyan érdekel, hogy mi történt vele, akkor mélyebben
is megnyílik, és talán problémáit is feltárja előttem.
Gyakori tapasztalat, hogy elkezdünk beszélgetni valakivel, akiből
csak ömlik a szó. Mesél a problémáiról, az életéről, a
gondjairól. Mesél-mesél megállás nélkül. Egyszer csak
abbahagyja, megköszöni a beszélgetést, a jó tanácsokat (!)
és hazamegy. Pedig mi egy árva szót nem mondtunk neki. Mi történt
ekkor? Végre valaki lehetőséget biztosított számára, hogy végiggondolja
az életét, a problémáit és amint saját maga kimondta azokat,
meg is találta a gondjaira a választ.
Nem tanácsokat
kell osztogatnunk, nem pontos recepteket kell mondanunk kioktatóan,
nem a saját képünkre kell alakítanunk a másikat, hanem meg
kell hallgatnunk a környezetünket, és néha egy-egy kérdéssel
kell segítenünk őt abban, hogy megtalálja a saját útját, a
saját békéjét!
Ekkor
megtapasztaljuk, hogy a szeretet nemcsak egy bizseregető érzés,
amire vágyunk. A szeretet egy gyertyaláng az életünkben, amit
tovább kell ajándékoznunk!
Egy német kórház
falán a következő felirat állt:
Angyal
Nem minden angyalnak van szárnya, s nem mindegyik lakik a
mennyben, nem, nem…
Némelyik két lábbal
a földön jár: nap mint nap szeretettel gondozzák a betegeket,
órák hosszat állnak az operálóasztal mellett, évről évre
egyre egyszerűbbek, édesanyák ők, akik sütnek-főznek,
foltoznak, pucolnak, mosogatnak, vásárolnak, házi feladatot
oldogatnak, vigasztalnak vagy odaülnek lázas, beteg gyermekük
ágya szélére, hogy fogják a kezét.
Nem minden
angyalnak van ideje hárfán játszani, nem, nem…
Pénzt kell
keresniük a családnak, egész nap a futószalag mellett állnak,
vagy a bolt kasszájában ülnek és ráadásul barátságosak.
Nem minden angyal
visel fehér ruhát, nem, nem…
Némelyiknek színtelen
munkaruhája van, amelyet acélforgács vagy olajfoltok piszkítanak,
s vannak még olyan angyalok is, akik fekete talárban járnak.
Nem minden angyal
fiatal, szőke, sovány és szép, nem, nem…
Vannak öregek, görbék,
silányak, kicsik és gömbölyűek, szürke, fehér, fekete vagy
éppen teljesen hiányzó hajjal.
Nem minden angyal
harsog alleluját, nem, nem…
Sok közülük egyáltalán
nem tud énekelni, ennek ellenére angyalok, akkor is, ha hangjuk
halk vagy füstös, rekedt vagy néma.
Tulajdonképpen
mindannyian lehetnénk angyalok!
Utcai Róbert
|