2017.11.23.
Csurka István:
A kloáka magyargyűlölete
Brüsszel, az Európai
Parlament igénybevétele a magyarság ellen és az egész
hatalmas világhálózat rámozdítása Magyarországra egyszer már
lejátszódott. A magyarságnak, a nemzeti összefogásnak ezekkel
éppen úgy le kell számolnia, mint a zsigerből magyarellenes
bolsevikokkal. A bolsevizmus 1919 óta világméretűen megerősödött.
A birodalom majdnem megszűnt, de a világ kormányzására igényt
tartó erőszakosság most már nem is Moszkvában működik,
hanem a pénztőke világában. Ezt az a parttalan összefogás
igazolja, amely Daniel Cohn-Bendittől az IMF-ig és Soros György
nyílt társadalmáig terjed.
Ha az ember a történelmi
előzmények nélkül akar megérteni egyes jelenségeket, most például
az ellenzék és különösen az MSZP és az elillant SZDSZ vezető
köreiből kicsapó megveszekedett nemzetellenességet, könnyen tévedésbe
eshet. Ez a magatartás nem most feltalált harci módszer. Tévedünk,
ha azt hisszük, hogy ennek a nemzetellenességnek csak a választási
vereség, az új törvények, az alkotmányozás és a hatalom
visszaszerzésének a vágya a kiváltója. Nem, ez a gyűlölet
zsigeri. Ez, ami most folyik idehaza és megtölti a kezükben lévő
sajtót, a rádióikat, a televízióikat, és szétterjed külföldön
is, majd onnan visszaáramlik voltaképpen csak ismétlődés.
Brüsszel, az Európa
Parlament igénybevétele a magyarság ellen és az egész
hatalmas világhálózat rámozdítása Magyarországra egyszer már
lejátszódott. S akkor sem csupán a politikai bukás miatti
keserűség váltotta ki, hanem már akkor is egy nem magyar gyökerű,
sőt magyarellenes, kommunista és liberális stratégiával és
taktikával bíró céltudatos bolsevik támadás volt. A jellege
és a szaga is azonos volt a maival: a kloáka magyargyűlölete
volt.
1920-ban Bécsben
ezt írta egy vörös emigráns, a bukott és elmenekült Kun Béla-diktatúra
egyik mellékfigurája, egy újságíró, egy Roboz Imre nevű
zsidó, a saját emigrálását indokolandó. Tessék ezt
elolvasni, s aztán lélekben elharangozni egy magyar emigráns,
Mikes Kelemen rodostói végtelen fájdalmát, amint a tenger hullámzását
hallgatva, elhagyott otthonára, szeretett Zágonjára gondol.
Roboz, a bolsevik:
A válás pedig az asszonyoktól és főként a szőke, zöldes
szemű és dagadó fehér keblű asszonyoktól szintén nehezen
ment mindég, ámbár visszapillantva már az útról, megkönnyebbülten
sóhajtottam fel és beláttam, hogy a legmelegebben gratulálhatok
magamnak, mert ismét sikerült elkövetni életem legokosabb
cselekedetét. Egy asszonytól megszabadulni ugyanis tiszta
haszon. Először: nem pazarol többé az ember se pénzt, se szívet,
se ideget, se becsületet. Másodszor: az ember ráköltheti a pénzét,
szívét, idegét, becsületét egy új nőre. (…) Pokolba a
parasztnak, féregnek való nosztalgiával, tűzre minden pesti
gondolattal, magyar gonddal, magyar ragadással. Fel a nagy
utakra, a nagy próbálkozásra, a csoda nagy idegenre! Ott messze
is süt izzón a nap, ott is illatos a virág, forró az asszonycsók,
zengő a dal és csillogó az arany. Mit silbakoljak a rút magyar
tragédia függönye előtt? Mit dideregjek gaz és ostoba önmarcangolása
láttán, mit fájjon nekem a pesti hitványság kínszenvedése,
mit pusztítsam büszke életkedvem, egészséges élni akarásom,
jogos emberi nyugalmam a magyar pusztulással? Miért legyek jó
fia, hű fia egy rossz hazának, hűtlen hazának! Hátam mögött
a magyar táj: hadd maradjon. Hátam mögött a magyar pusztulás:
hadd pusztuljon. Nem kellettem, nekem se kell. Gyenge népem, gyáva
népem, hitvány népség, mi közöm már hozzád. Munka,
gondolat, szabadság, erő, forradalmi láz: én felétek indulok,
előre. Vissza se pillantok rátok.
Lehetetlen nem
hallani a 91 évvel ezelőtti kis bolsevista emigráns hangjában
Heller Ágnes, Kis János, Halmai Gábor, Magyar Bálint és a többiek
„jogállami” hangját, és a magyarságtól való végleges
elidegenedettséget. Világos, hogy itt már nemcsak „világforradalmi
kísérletük” bukása miatti keserűségük szólal meg, hanem
az a gyűlölet, amely betöltötte a lelküket már akkor is,
amikor még sikeresek voltak és benne ültek a hatalomban.
Hiszen, mit is csináltak akkor? Elsősorban gyilkoltak. A mai
megnyilvánulások és az 1919 utániak között csak stiláris különbségek
vannak, de azonos a családellenesség, a nemzet iránti megvetés,
a magyarság és különösen annak parasztsága iránti
lekicsinylés és a gyűlölet, amely ma: ápoltabb. Azaz kozmetikázott.
És hogyan állunk
az elvekkel? Hogyan lett az antikommunista, radikális rendszerváltást
hirdető, élcsapat SZDSZ-ből a pufajkás Horn szövetségese,
majd IMF-vazallus és nyakig eladósító, főprivatizátor?
Egyszerű: úgy, ahogy Pogány Józsefből, a másik emigránsból,
akit a magyar bíróság ismételt kérésére sem adott ki a
szociáldemokrata osztrák kormány – zsidó vezetésű kormány
–, hogy feleljen a Tisza-gyilkosságban játszott szerepéért.
Bizony, 1918. október 31-én Pogány József, a Népszava újságírója
volt az egyik, aki betört Tiszáék Hermina úti lakásába és közvetlen
közelről kioltotta a Károlyi-féle hatalomátvételnek már sérült
személyiségével, de még egyenes gerincével útjában álló
államférfi életét. S milyen utat tett meg Pogány József, amíg
a Hermina úti gyilkosságtól eljutott a bécsi emigrációba? A
harmadrendű zsurnaliszta, a Népszava, a szociáldemokrata munkáslap
vezércikkírója 1919. február 21-én, vagyis három és fél hónappal
a gyilkolás után, de alig egy hónappal a kommunista hatalomátvétel
előtt még így ír a Népszavában: „Az úgynevezett kommunisták
vezetői, akik egytől egyig nem mások, csak a magyar munkásmozgalom
kivetettjei, csak olyan alakok, akik vagy tehetség, vagy becsület,
vagy karakter híján nem tudtak beleilleszkedni a magyar proletár
mozgalom nagy keretibe, akiket a magyarországi szociáldemokrácia
száműzött és kikergetett magából – most mint erkölcsbírák,
mint fölényes kritikusok, mint kommunista apostolok merészelnek
megjelenni. (…) Nincsen olyan hitványság, amivel ezek az álkommunisták
föl ne próbálták volna kelteni az öntudatlan tömegek gyűlölködését
és vad ösztöneit.” És egy hónap múlva már ez a fröcsögő
Kun Béla népbiztosa. De hát nem így történt az SZDSZ majd
minden főemberével is?
Téved, aki csak a
készséget és a politikai ügyességet és a gátlástalanságot
veszi észre az SZDSZ vezetőinek és Pogány Józsefnek a pálfordulásában.
Mindkettőben a tudatos magyarellenesség, a megvetés munkál és
cselekszik. Hajózom, amíg lehet a radikális antikommunizmus
szelein, becsapom, akit lehet – „Tudjuk, merjük, tesszük”
–, aztán a hatalom birtokában azt teszem a tőlem idegen,
megvetett néppel, ami nekem tetszik. Becsapom. Gyilkolom
fegyverrel és gyilkolom nyomorba döntéssel, privatizációval,
rablással és eladósítással. Az idegen becsapása nem bűn.
Pogány József, miután 1919. február 11-én antikommunistaként
becsapta a Népszava munkásközönségét, március 21-én hadügyi
népbiztos lett a bolsevista kormányban. Az SZDSZ vezetőinek
hasonló lépésére, Magyar Bálint, Kuncze Gábor és a többi
átállására csak négy évet kellett várni. A
kommunista–liberális szövetség már a rendszerváltás előtt
létrejött, Aczél György cionista munkálkodása révén és az
MDF választási győzelmével csak megerősödött. Az SZDSZ különállása
csak formális volt mindvégig. Mint ahogy 1917-, 18-, 19-ben
Kunfi Zsigmond szociáldemokrata vezérsége is mindig kommunista
szolgálat volt, amelyről a munkások és szakszervezeti emberek,
a becsapottak mit sem tudtak.
Az SZDSZ valójában
azonnal a kommunisták győzelméért kezdett küzdeni, a
„demokratikus ellenzék” a szovjet és a magyar pártot illető
leleplezései csalétek volt a horgon. Amelyen bizony, időnként
fennakadtunk. A kommunista emigráció gyűlhelye, menedékvárosa
akkor a szociáldemokrata Bécs volt. Nem véletlen, hogy a váltás
idején Aczél György elvtárs Bécsbe menekült. Lakása volt
ott és egy kis irodát működtetett, mint Kunfi, mint Böhm
Vilmos, hogy aztán élete utolsó zarándoklására induljon
Jeruzsálembe és bocsánatot kérjen marxizmusa miatt a rabbinátustól.
Nem kellett vezekelnie. Elhagyta ugyan ifjúsága cionizmusát, de
Izrael megbocsátott neki.
Nem szabad, hogy
az életkörülmények változása, valamint a technikai-technológiai
változások következtében beállott módszerbeli és magatartásbeli
különbségek elvonják a figyelmünket a lényegi azonosságról.
Ezek a bolsevisták és ezek a Kun Béláékkal többnyire azonos
banditák most sem a médiatörvény, az alkotmány és az alkotmányozás
ellen küzdenek, hanem az egész magyarság ellen. A magyarságnak,
a nemzeti összefogásnak ezekkel éppen úgy le kell számolnia,
mint a zsigerből magyarellenes bolsevikokkal. A bolsevizmus 1919
óta világméretűen megerősödött. A birodalom majdnem megszűnt,
de a világ kormányzására igényt tartó erőszakosság most már
nem is Moszkvában működik, hanem a pénztőke világában. Ezt
az a parttalan összefogás igazolja, amely Daniel Cohn-Bendittől
az IMF-ig és a hitelminősítőkig, Soros György nyílt társadalmáig
terjed. Horthynak és Orbánnak, függetlenül a köztük lévő
alapvető különbségektől, ugyanazok az ellenségei, s ha ezt
nem ismerjük fel, nem tudjuk magunkat, a magyarságot megvédeni
sem a bécsi, sem a mai internacionalista cohn-bendites
magyarellenességtől. A kitagadottságtól, amely végül is
Trianonhoz vezetett, Horthy és egész rendszere rossz sorsa lett.
Horthy sorsa, trianoni sors van szánva nekünk és nemzeti együttműködésünknek
most is.
Ellenségeinket
ugyanis sok minden érdekli, de a magyarság sorsa a legkevésbé.
Az 1919-es, 20-as és a mai emigrációs – mert hiszen Hellerék
már megint emigránsok – között csak az a különbség, hogy
az első egy világégés után, egy, a magyarságra nézve
tragikus csonkolás közben, majd utána, de a világliberalizmus
csúcsra járásának idején történt, ez pedig ugyanennek a világliberalizmusnak
a végén. Most vége van a liberális hegemóniának. Az ellenünk
irányuló megveszekedett támadásoknak éppen az az oka, hogy számukra
szezonvég van. Ordítanak, hogy ne vegyük észre. Acsarkodnak és
fenyegetőznek, hogy féljünk. De végük. Az ázsiai néptömegek
világerővé válása korszakának kezdetén járunk és Európa
önfelszámolásának korában élünk. Ma a világpánik kortünet,
de a világpánikot a bukott liberálisok keltik. De ez nem könnyíti
meg a helyzetünket. A pánik rossz tanácsadó. A vérengzés és
a vérengzés lehetősége nincs kizárva.
Azok, akik ma jogállamot
követelnek és a médiatörvény ellen és az alkotmányozás
ellen lépnek fel, éppen úgy készen állnak a vérengzésre a
demokrácia nevében, mint annak idején Pogány József, a népbiztos.
Ne hagyjuk
magunkat megtéveszteni. Mi mindenkor csak kísérleti nyulak, génmanipulálásra
is alkalmas állatok, ha nem tárgyak vagyunk a szemükben. Számukra
a cél érdekében minden meg van engedve. Károlyi Mihály az egész
nemzetellenes forradalom, az úgynevezett polgári és az úgynevezett
kommunista forradalom közötti átívelés naiv és elvetemült
figurája, a vörös gróf elolvasatlanul írta alá a lemondását,
amellyel átadta a hatalmat a proletariátusnak, mert a
nyilatkozat megfogalmazója a legbizalmasabb munkatársa, Kéri
Kramer Pál újságíró, a Tisza-gyilkosság megszervezője. Ő
nem lőtt, neki fegyver nem volt a kezében, ő csak kitalálta Károlyi
gondolatát és megszervezte a gyilkosságot. Károlyi félt. Félt
akkor is, amikor azt hitte, hogy a vörösök meghagyják köztársasági
elnöknek. Kéri persze tudta, nem így lesz. S vajon úgy lett-e,
ahogy az 1990-es paktumban megállapodtak? Kik ültek rosszhiszeműen
és Kéri Kramer Pálként annál az asztalnál, és milyen
nemzetellenes agitáció, milyen nemzetközi nyomás vezetett oda,
hogy leültek tárgyalni? Nem a bécsi 1919-es bolsevista emigráció
magyarellenes aknamunkájának egyenes folytatása volt a paktum?
Nem ült ott a paktumasztalnál Kunfi, Jászi, Kun Béla, Kéri Pál
és Pogány József, a gyilkos? Dehogynem.
Kínzóak ezek az
egyezések. De most már nem a régi Károlyikat és a régi Kéri
Kramer Pálokat kell kárhoztatni, hanem tisztán kell látni.
Csak a felismerés segít. Ma a vörös emigrációnak belföldi bázisai
és kulturális intézményei, óriási egyetemi befolyásai
vannak, és hatalmas félrevezető apparátust tud működtetni.
Az alkotmányozást nem tudja megakadályozni, de az alkotmány
minőségére befolyással lehet. Az egész világra kiterjedő hálózatával
el tudja érni, hogy ugyanúgy hírbe hozza és megnehezítse a
dolgát a mai kétharmados magyar rendszernek, ahogyan hírbe
hozta és aztán a második világháború után az első hírbehozás
alapján uralma alá hajtotta Magyarországot. Horthy Miklóst
1944-ben száműzték, de őt és rendszerét magyarsága miatt már
1919-ben elkezdték gyalázni Bécsben és megveszekedetten gyalázták
huszonöt éven át, majd negyvenöt évig, 1990-ig – lásd Grósz
Károly sportcsarnoki beszédét – és gyalázzák ma is. Az állítás
ugyanaz: itt most nincs demokrácia, mert a magyarság van
hatalmon a saját hazájában. Pusztán azért, mert a hatalom nem
az ő kezükben van, mert ha nem is teljesen, de jókora részben
magyar és keresztény kézben van. Vagy ott lehet. Mert az ő kísérletük
megbukott.
1918-ban Jászi
Oszkár volt a nagy kísérletező. Mindent ő súgott Károlyinak.
Aztán ő is emigráns lett. Ma Magyarországon több intézmény
is és sok filozófus is elődjének, mesterének tartja Jászit.
A bukottak az eltelt éveket ma is szeretik kísérletnek nevezni.
Fenntartva a kísérletezéshez való jogot, amit a magyarok
tudatlanságuk és maradiságuk következtében nem is
gyakorolhatnak, no meg azért sem, mert ők mindig a magyarságon
kísérleteznek. Hiszen mindig rajtuk kell kísérletezni, mert az
a jutányos, az a jó üzlet. Ha jól megfigyeljük a mai érveléseket,
a mai vörös emigráció ma is a kísérletezés jogához és
dicsőségéhez ragaszkodik. Jászi-Jakubovits Oszkárt, a radikális
polgári demokratát, Károlyi Mihály támaszát idézzük: Óriási
jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a kommunista rendszer
gyakorlatilag kipróbáltassék. Ha sikerül, annál jobb: akkor
nyitva áll az út a fejlettebb világrend felé, ha nem, bár szörnyű
áldozatok árán, az orosz és magyar példa felszabadítja az
emberiséget a kommunista tan zsarnoksága alól.”
Ebbe a kísérletbe
még, sajnos, Ady Endre is beleszédült élete egy bánatos
szakaszában, pedig ennél embertelenebbet, gonoszabbat, önzőbbet
keveset mondtak, írtak, gondoltak el valaha is. S a tragikus,
hogy a kísérleti műtőasztalra fektetett magyarság ma is
elhiszi, hogy a Jászi-féléknek joguk van az ember- és nemzetkísérletekre,
a rajtunk való kísérletezésre. Sokan még mindig elhiszik,
hogy az az utópia, amelynek nevében a kísérletet végrehajtják,
meghozza az új világot.
Cohn-Bendit és
Heller Ágnes ma is kísérletezni akar rajtunk. A mai Pogány Józsefek
pedig nyíltan és föld alatt, bojkottot szerveznek és a
kisantantnak szolgálnak. 1920-ban, amikor Magyarország kiterítve
feküdt a feldarabolás műtőasztalán, postai dolgozók európai
munkásai nevében a bécsi emigráció közbenjárására
Magyarország-ellenes bojkottot szerveztek. Pogány József, Tisza
István egyik gyilkosa, azonnal röplapot szerkesztett Bécsben: A
vasút álljon meg Magyarország határánál. A posta ne szállítson
a fehérterror hazája felé. A telefon és a távíró ne
kapcsoljon Horthyék uralmának! A világ proletariátusa tagadjon
meg minden munkát, amely Horthy országának szolgál. Teljes
politikai és gazdasági bojkott a fehérterror Magyarországával
szemben. Nincs békekötés, se gazdasági érintkezés a fehérterror
glóbuszával!
Pogány, Jászi,
Kunfi és Kun Béla a kisantanttal és Leninékkel, Trockijjal szövetkeztek
a magyarság ellen és a megcsonkított, halálra ítélt
megmaradt országot akarták újra birtokba venni. Ne tévedjünk,
ma is ez a cél, ezért elleneznek minden magyarigazolványt,
honosítást, magyar állampolgárságot, ezért küzdenek a
magyar kultúra ellen, ezért fröcsögnek és rikoltoznak,
acsarognak és szervezkednek ma is. Ez élethalálharc.
|