2017.11.23.
A faluszépítő
Az internacionalizmus, a kozmopolitizmus és a globalizmus egy tőről
fakadnak
A „tassi
Attila” – hallottam sokszor gyermekként, amikor a családban
Horváth Attiláról esett szó. Édesapám és testvérei sokszor
nyaraltak Tasson, ahol barátságba kerültek Attilával, több közös
fotón szerepelnek. Apai nagyapámat a „felszabadítók” kivégezték
a Boráros tér környékén, s nagymamám, Érsek Mária, az
Operaház karigazgatója később férjez ment a tassi születésű
operaénekeshez, Katona Lajoshoz, akinek családja rokonságban áll
Horváth Attila famíliájával. Mikor megtudtam, hogy Attila képzőművész,
felkerestem, hogy beszéljen pályájáról, és a tassi
nosztalgia fafaragótáborról.
Horváth
Attila, Pilinszky-díjas tassi művésztanár, festőművész,
szobrász, fafaragó Ungváron született. A kunszentmiklósi
gimnáziumban oktatója Gál Sándor festőművész-rajztanár
volt, akinek magántanítványa lett. Beiratkozott a Dési Huber
István Képzőművészeti Kör stúdiumaira. Ott tanulta meg a különböző
technikákat: rajzolni szénnel, grafittal, krétával,
pasztellal, festeni akvarellel, olajjal. A Szegedi Főiskolán végezte
el a földrajz–rajz tanári szakot. Tíz évig oktatott a
kunszentmiklósi gimnáziumban. Ottani munkája elismeréseként
Pro Schola elismerést kapott. Szülőfalujában nincs olyan köztéri
szobor, emlékmű, fából készült buszmegálló vagy pavilon,
amihez tervezőként vagy alkotóként ne lenne köze. Az általa
életre hívott nyári iskolai fafaragó tábor idővel nívós
alkotótáborrá alakult. Az egykori tanítványok évről évre
összejárnak, hogy közösen faragjanak valami időtállót. Kezük
munkáját dicséri egyebek mellett a Szigetfői őrfa a
Csepel-sziget legdélebbi pontján, a tassi ’56-os emlékmű, a
református temetőben lévő harangláb és a megfaragott Életfa.
Köztéri munkáikat a helyi önkormányzat és a Tassi Helytörténeti
Egyesület is támogatta.
Mikor az időpontot egyeztettük, azt mondta, édesapámnak
küld egy könyvet a Szolnoki Művésztelepről. Mi ebben a kiadványban
a kuriózum?
– Ez lesz a második kiadvány, amit küldök neki, mert
egyet már megkapott. Édesapja, Medveczky Ádám jó barátom, és
Tasson nagyon ismerik, szeretik. Községünkben töltötte
gyermek- és ifjúéveinek legszebb nyarait. Így magától értetődő
volt, mikor erre a füzetre rátaláltam, és megláttam benne édesapja
nevét, hogy ezt eljuttatom hozzá. Ez egy régi történet, mert
édesapja nevelőapja, Katona Lajos tassi volt, így Ádám és három
testvére Lidika néninél, Lali bácsi anyukájánál nyaraltak.
A másik kötetben pedig Basilides Barna festőművészről esik
szó. Édesapja nagymamájának testvére volt Basilides Mária,
világhírű opera-énekesnő. Ebből az ágból származik családjuk
művészi vénája. Jól ismertük az összes Basilidest. Zoltánt,
a színművészt, Basilides Ábris filmrendezőt, Basilides Barna
és Sándor festőművészeket. Sajnos már nem él közülük
senki. Ábris 1956-ban filmet forgatott a forradalomról, ami
akkoriban eléggé veszélyes dolog volt.
Basilides Barnát naiv festőnek titulálják, egyetért
ezzel a meghatározással?
– A római iskolát végezte, hogyan lenne ő naiv festő?
Ez egy elcsépelt kifejezés. 1925-től, Olaszországban, Párizsban,
Bécsben járt tanulmányúton. 1939–1940 között ismét
Olaszországba utazott mint ösztöndíjas. 1940–1941 között
tagja volt az Országos Magyar Képzőművészeti Társaságnak és
a Szolnoki Művésztelepnek. Művészeti igazgatója volt a Műbarátnak.
Tehát egy olyan profi, szenzibilis művész volt, aki érdekes
– talán Rómából hozott – kiforrottt festői világgal, látásmóddal
rendelkezett. Sajnos a legtöbb Basilides-képet csak reprodukciókból,
régi művészeti folyóiratokból ismerem, de a bizományi áruházban
láttam egy nagyon szép téli tájat ábrázoló festményét. A
„rómaiak” közé tartozott Aba-Novák Vilmos, Kontuly Béla,
Molnár C. Pál, Patkó Károly, Pátzay Pál és még sok művész
– ők a római iskolát Hóman Bálint egykori
kultuszminiszternek köszönhették. Érdekesség, hogy a Hóman
család tassi kötődésű, s a miniszter a református temető
Darányi-sírkertjében alussza örök álmát. Mintha a világ
megtréfálna bennünket, és egy középpontba próbálná összefogni
egy adott szellemi tartományát. Történt, hogy Ádáméknál még
régen a Damjanich utcai lakásukba jártam, és Basilides Barnának
olyan dunai képét láttam, aminek a Duna volt a panorámája –
s ezt a festményt édesapjával és az ő Balázs öccsével játékosan
elemeztük, miként formálta a festő a felhőket. A legfinomabb
pihéket is konstruktívan, de nem a Barcsay-szerű kemény kontúrral
átírva, hanem két felületnek nagyon éles találkozásával
oldotta meg.
Erre mondja a legtöbb műítész, hogy túlhaladott, nem
modern.
– Dehogy túlhaladott, bár lenne még több olyan festőművész,
aki a jó értelemben vett előremutató lépéseket tenné meg.
Hiszen a római iskola az olasz neoklasszicizmus, a novecento művészetének
magyar változata – s valójában a trecentó és a quattrocentó
csodálatos, lelkiekben tovább teljesedő értékeit hozta felszínre.
Abban a korban, mikor Boccioni olasz festő, és a többi
futurista inkább a képi látásmód szétrombolására törekedtek
– valójában az egész avantgárd egyik fő célja ez volt –
akkor Basilides Barna és a római iskolások képeire a férfias,
kemény előadásmód jellemző, de mégis áthatotta azokat a líraiság.
Így csodás festői költészetet teremtettek meg. Míg az avantgárd
egy szerves folytatást akadályozott meg, vágott ketté. Rajztanárként
az avantgárdot is tanítanom kellett, és közöltem, hogy az
avantgardizmusnak voltak olyan kísérletei, melyeket tiszteletben
kell tartani. Bár szürrealista, nonfiguratív volt Paul Klee,
akit a színek valósággal birtokba vettek. Esztétikum és művészi
intenció jellemezte, és megpróbálta a Gropius-féle
Bauhaus-koncepciót a maga lírai módján megfogalmazni. Tehát
Klee tőlem nem idegen. Lehet, hogy az olvasók megbotránkoznak,
de Picasso esetében ezt már nem érzem.
Pedig azt tanították, hogy az emberi szépség, az
idill és a harmónia utáni vágy vezeti Picassót művészetének
leglíraibb fejezetéhez, az úgynevezett „rózsaszín
korszak”-hoz. Tehát tudott ő klasszikus módon is festeni.
– Ez a közhely. Egy művészeti akadémiát végzett
embernek ugyanolyan rajztudása és felkészültsége van, mint
Picassónak – akit igazán a műkereskedelem és művészettörténészek
serege sztárol. Az avantgárd bölcsőjénél létezett egy olyan
művészetfilozófiai fölfogás, amely olyan cselekvésbe
torkolt, melynek mottója: minden jó, csak ne legyen a régi.
Vagy ne hasonlítson a régire, ne utaljon a régi gyökerekre.
Megsérült az érték az avantgardizmussal
Tehát a „múltat végképp eltörölni”?
– Pontosan. Az internacionalizmus, a kozmopolitizmus, és
a jelenlegi globalizmus egyetlen tőről fakadtak. Művészi
szempontból pedig az avantgardizmus eljutott egy tehetetlen ürességbe.
Néha elérte az idétlenkedést, a gyermeteg, meddő játékok, a
grimaszok pimasz megjelenítését. Nem akarom az avantgardizmus
minden megnyilvánulását egy kalap alá venni, hanem saját
tapasztalataim, ízlésvilágom, predesztinációm alapján
jelentettem ki ezeket az egyesek szerint talán túlzó jelzőket.
Így Marc Chagallt is eredeti művésznek tartom, hiszen az ő
vallása, hite már gyökereinél fogva nem engedte a képi ábrázolást,
a leképezhető, látható világ tárgyainak, állatainak, pláne
egy embernek a megfestését, így orosz-szláv környezetben létrehozott
egyfajta sajátos világot. Tehát nem vagyok egy túlzottan
konzervatív művész, de mégis azt mondom, hogy egy értékrend
megsérült az avantgardizmussal – főleg az extrém megnyilvánulásokra
gondolok. S bizony, mint rajztanár kritikátlanul nem tudtam átadni
a gyerekeknek az izmusdúló „művészek” látványvilágát.
Saját munkáit milyen stílusba sorolná be?
– Sosem akartam „stílusbörtönbe” zárni magam. Nem
az volt a célom, hogy egy határozott, formavilágot, színvilágot
kövessek, mert az ellenkezett a habitusommal. Egy példa: ha a stílus
azonnali felismerhető jegyeiről beszélünk, akkor az úgy tűnik,
felfedezhető Egry József gyöngyháztónusú, leheletfinom képein.
Ő a földszínekből indult el, barna kontúrokkal dolgozott, körülhatárolt
volt a figurális világa. Ami aztán „szétolvadt”. Tehát a
legkövetkezetesebben saját stílusát követő művésznél is
felfedezhetjük a változást. Ezért vallom, hogy egy határozottan
jelentkező és követendő stílus kényszer is lehet.
Naturalista biztos nem vagyok, az expresszionizmus állt közel
hozzám, mikor a cél érdekében kissé változtatunk a látott
világon, s átköltjük azt indulataink szerint. Viszont nálam a
tárgyak és állatok felismerhetők, s az emberi test Isten csodálatos
alkotása, amit nem lehet megcsúfolni. Át lehet írni, játszani
lehet vele, el lehet jutni egészen a karikírozásig, de mégis
meg kell, hogy maradjon. 15-20 éven át rendszeresen követtem
bizonyos kiállításokat, és városi tárlatokat, s elképedtem
azon, mennyire megváltozott az a világ, ami miatt hajdan, ifjan
eljártam múzeumokba.
Hogyan ismerkedett meg a művészettel?
– Általában öntudatlan akkor még az ember, mikor az
első olyan impulzusokat kapja, amiket 20-30-40 éves korában tud
összerakni, és rekonstruálni, hogy mikor kapcsolódott össze a
művészettel. Először kenyérdarabbal gyurmáztam. Majd
zongoraleckéket vettem egy államilag engedélyezett zeneiskolában,
ám a zenélés kevésbé érdekelt, sokkal inkább egy „vasárnapi”
festő, civilben gyógyszerész, zongoratanárnőm férje, aki a
szemem láttára képezte vászonra a valóságot. Egyik tanító
nénim szobája tele volt képekkel, szobrokkal, ami számomra
meseország volt. Majd kaptam egy füzetet, ami Munkácsy életéről
szólt, azzal, hogy próbáljam meg utánozni a benne lévő festményreprókat.
Természetesen ez nem ment. Viszont hiszem, hogy minden művészeti
tevékenységet 50%-ban a genetika, és 50%-ban a tehetség határoz
meg. Anyai nagyapám, aki egyszerű parasztember volt, ügyesen
faragott, főleg kopjafákat, s kedves gyerekkori emlékem egy általa
készített lovacska, amit az egyik legszegényebb háborús Karácsonykor
kaptam ajándékul. Játékokat is tanított készíteni. Sorsom
eléggé furcsa, és ezért említem a háborút, mert bár
mindegyik ősöm tassi…
Apám internálása Kistarcsára
Mégis Ungváron született.
– Kárpátalja visszatérte után apám Korláthelmecen és
Eszenyben volt főjegyző. Így születtem Ungváron. Szülőföldem
a szó legkomolyabb értelmében Kárpátalja. Őseim viszont
Tasshoz kötnek. Ötéves voltam, mikor az oroszok elől hazamenekültünk.
Azóta itt élek, itt végeztem el az általános iskolát,
Kunszentmiklóson érettségiztem, ott, ahol édesapjának nevelőapja,
Katona Lali bácsi, aki nekünk vér szerinti rokonunk. Apai ágon
nagymamám leánykori neve ugyanis Katona Zsófia. Ezt a rokonságot
Lali bácsi mindig ápolta velünk. A rokoni szálak után ki kell
hangsúlyoznom, hogy a kunszentmiklósi gimnáziumban oktatóm Gál
Sándor festőművész-rajztanár volt, aki magántanítványául
fogadott. Mégpedig úgy, hogy nem kellett érte fizetnem, mert látott
bennem fantáziát, és ő készített föl a főiskolára. Az
biztos, hogy az első próbálkozásomra úgy mentem el, hogy
tudtam, nem lehet nagy sikerem, mert a képzőművészeti
gimnazisták magasabb szintű tudással rendelkeztek. Majd a Dési
Huber István Képzőművészeti Kör stúdiumaira iratkoztam be,
ahol Fenyő A. Endre, Gráber Margit, Tamás Ervin festőművészek,
Laborcz Ferenc szobrászművész, Dr. Maksay László pedig művészettörténetet
tanított. Ez egy nagyon jó szellemű iskola volt, sok híres művész
került onnan ki. A második fölvételin már tudtam, hogy megütöttem
a mércét, de mivel apám Ungváron volt főjegyző és 1948-ig
Tasson is, a „horthysta főjegyző” kategóriába sorolták
be. 1956-ban apám egy olyan mártír sírjánál mondott beszédet,
akit Szamuely akasztatott föl. A beszéd lényege: ledőlt a bálvány
– a Sztálin-szobor, s mi magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy
nem szabad egymásra haragudnunk. Ez nem jelenti azt, hogy a bűnösök
ne bűnhődjenek. De mégis, ez a beszéd kimondottan békítő és
nem lázító jellegű volt. Ezután a kistarcsai táborba internálták,
ahol jogászként sóderbányában dolgozott, majd a Csepel autógyárban
a segédekénél is alávalóbb munkát adtak neki. Kocsis László
festőművész, a Képzőművészeti adjunktusa eljött egyik kiállításomra,
és megkértem arra, hogy nézzen utána, miért nem vettek fel.
Kiderült, nem a rajzom volt rossz, hanem a káderlapom. 77 éves
vagyok, már nem idegesítem magam emiatt.
Következő állomás: Szeged.
– Ahol elvégeztem a földrajz–rajz szakot. Ezután 50
évig végig tanítottam. Egy esztendőt Ladánybenén, 39-et
Tasson és 10 évig a kunszentmiklósi gimnáziumban is voltam
rajztanár. Ebben az iskolában én vezettem be, hogy a tanulók
rajzból és művészettörténetből is érettségizhessenek. Hála
Istennek kiváló utódom van, és a mai napig rendszeresen érettségiznek
– önkéntes alapon – ebből a tárgyból a diákok.
Fafaragó táborok Tasson
Ki volt előbb a szobrász, vagy a festőművész Horváth
Attila?
– A szobrász, mert a falusi környezetben sokan
agyagoztak, akár játékból is. De ha végigsétálunk a református
temetőben, láthatjuk, hogy a sok, ma amatőrnek titulált ember
gyönyörű kopjafákat, fejfákat faragott. Ez az őserő felszínre
törése. Nem maga a szobor nyűgöz le engem, hanem a gondolat
megörökítése. 16 évig vezettem egy fafaragó tábort Tasson,
a Duna-parton – ahol édesapjával annak idején fociztunk, most
egy kis ligeterdő van – szépen haladtunk, és akik akkor általános
iskolások voltak, már viszik magukkal unokájukat. A nosztalgiatábor
még most is működik, összejárunk, és ennek eredménye például
a Szigetfői őrfa vagy az Életfa. Volt, mikor arra gondoltam, öreg
vagyok, foglalkozzon más a táborral, vagy fejezzük be, erre azt
mondták a fafaragó gyerekek, már rég kivették nyárra a
szabadságukat, mert együtt szeretnének velem dolgozni. Ezek
olyan visszajelzések, melyek nem csak jól esnek, hanem erőt is
adnak.
Mi adja alkotásához az ihletet?
– Beszélgetésünkből nem tűnik ki, de főleg, amikor
saját gondolataimat akarom kifejezni, akkor erősen indulatos
vagyok, s örömömben, bánatomban, haragomban festek. Mindenképpen
szükséges egy érzelmi fűtöttség az alkotáshoz. Forró
fejjel indulok neki a faragásnak vagy festésnek, majd
lecsillapulok, amikor keményen át kell gondolnom, mit hogyan
alkossak. Filozofikus, gondolati képeim is vannak. Sokan vádolnak
azzal, amit én viszont dicséretnek veszek és büszkén vállalom,
hogy az irodalmi, zenei hatások – például orgonamuzsika,
gregorián ének – is megihletnek. S ha már zene: szüleinek ajándékoztam
egy Duna-parti tájat ábrázoló képet. Azért, mert a zsilipről
néztük a Dunának azt a szakaszát, s ott találkozik a Kis- és
a Nagy-Duna. Ez egy olyan kép, amit azért festettem, hogy
maradjon emlék a tájról.
Szüleimnek egy képet adott, holott nehezen válik meg
festményeitől.
– Valószínűleg azért, mert nem szeretek képeket
eladni. Amikor vásárolni akartak tőlem, nem tudtam, hogy
mennyit ér az adott festmény.
Modellel dolgozik?
– Minden esetben. Természetesen emlékezetből is tudnék
festeni, de a modell inspirál, a közvetlen látványból indulok
ki, és ezt köszönhetem rajztanáromnak, Gál Sándornak, akire
nagy tisztelettel emlékszem vissza, ahogy a Dési Huber-köri
mestereimre is.
Tass honfoglalás kori falu, büszkék rá lakói, de
tesznek is valamit a község szépítéséért?
– Telibe talált
a kérdés, mert Árpád unokájának volt ez a szálláshelye.
Mivel nem tudtam teljes mértékben sem szobrászként, sem festőként
kiteljesedni, hogy csak egyikkel foglalkozzam, ezért „ahogy
lehet” jelszóval nekifogtam a faluszépítő munkának. Ne csak
szobrokra gondoljanak, mert készítettünk buszmegállókat is.
1956-os emlékművet faragtunk a református templomnak. Sőt
fafaragó növendékeimmel még a határon túlra, Felvidékre,
Ipolyságra is eljutottunk, ahol szép, kopjafákból összeácsolt
emlékkaput állítottunk – ami az összetartást jelképezi
–, átkötő íve pedig a Szent Koronára utal. Ezért sem lehet
rám azt mondani, hogy csak festő, csak szobrász vagyok.
Művésztelepekre is eljárt?
– Több művésztelepen tevékenykedtem, a hajósinak alapító
tagja voltam. Ott mondták nekem, hogy nevezzük magunkat képzőművésznek.
De ez egy szertehulló fogalom. Tehát nem tudom magam bekategorizálni.
Találkozás Pilinszkyvel
Akkor mint szobrász, vagy mint festő kapta meg a
Pilinszky-díjat?
– Bács-Kiskun
megye legelőkelőbb „szellemi” díjáról beszél. Olyan
megyei pedagógusok, művészek, újságírók elismerésére alapították,
akik munkásságukkal közmegbecsülésre méltók, életművükkel
és kiemelkedő alkotásaikkal hozzájárultak a nemzeti kultúra
értékeinek védelméhez és fejlesztéséhez. Pilinszky magas mércét
állított, az eddigi díjazottak pedig ennek egy életen keresztül
kiemelkedő módon meg tudtak felelni, példát mutattak
mindannyiunk számára. Az előzmény, hogy Kecskeméten működött
egy baráti társaság, melynek tagjai voltak például Buda
Ferenc költő, Mikulás Ferenc, az animációs filmek mestere –
s egyszer, nem sokkal halála előtt, találkoztunk Pilinszky Jánossal.
A költő halála után vetődött föl a díj alapításának ötlete.
Ne feledkezzünk meg a Pro Schola emlékéremről sem!
– 1989-ben a kunszentmiklósi gimnáziumban Pro Schola emlékplakettet
alapítottak az iskola hírnevét öregbítő volt diákjai számára.
Varga Domokos író is megkapta ezt az érmet, s ha Katona Lajos
operaénekes élne, biztos neki is adtak volna…
Kedvelték a diákjai?
– Nem dicsekvésképpen, de nagyon szerettek. Történt,
hogy a gimnáziumban becsengetés után egy fiú és egy lány
ment fel a lépcsőn. Kérdőre vontam őket. Kiderült, hogy az
igazgatóhoz vittek egy levelet, melyben kérték, sőt aláírást
gyűjtöttek, hogy én tanítsam a következő tanévben is a
rajzot, mert mindig meg kellett hosszabbítani a szerződésemet.
Nyugdíjas művésztanárként még vannak tanítványai?
– A fiatal faluszépítő fafaragók. Nyolcan-tízen
mindig vannak, de ha nagyon szeretném, akkor ez a szám megközelíti
a 25-öt. Eddig 52 fafaragó tanítványom volt, közülük többen
hajdani gimnáziumi és tassi általános iskolai diákjaim. Sokan
azért keresnek fel, hogy kikérjék a véleményem egy-egy munkáról.
Ilyenkor korrektúrázok, s igyekszem nagy szabadságot adni
nekik. A Kis-Duna parkját Bánhidi László színművészről
neveztük el, mert a Tüskevár egy részét itt forgatták. Ott
lehet látni néhány jó szándékkal megfaragott naiv alkotást,
s erre azt mondom, ez még nem gond, de nem akarok Disneylandet látni.
Ez a mondás még aktív tanári koromból való, amikor leszögeztem
az órákon: döntsétek el, hogy a Mickey egeret választjátok-e,
vagy a János vitézt!
Van olyan titkos vágya, amit meg szeretne valósítani,
ami nélkül úgy érzi, befejezetlen alkotói tevékenysége?
– Az utolsó leheletemig úgy fogom érezni, hogy nem
fejeztem be az alkotást. Titkos álom? Van, s talán önző
dolog; szeretnék a kertünkbe egy-két szobrot faragni. Erre
feleségem, akinek nagyon sokat köszönhetek, igencsak kapacitál.
S ha szükség adódik szobrokra a faluba, azt, amíg csak
tehetem, növendékeimmel elvállalom. Jövőre az aradi vértanúk
számára szeretnénk egy szakrális teret kialakítani, mert az
olyan munkákat szeretem, melyek a természetben élnek. S mindig
hálát adok az Istennek minden problémáért, amitől megszabadított,
minden jó tulajdonságomért, amivel szolgálhattam Őt és szülőföldemet,
családomért, barátaimért, tanítványaimért. Minden szép
emberi kapcsolatomért, amivel gazdagított.
Medveczky Attila
|