2017.11.23.
Kereszteződések
A Hegyvidék Galéria kiállítása
A cím talányos:
Kereszteződések? (Még akkor is az, ha a XXI. Hegyvidék Nemzetközi
Művésztelep – vezető Kallós Judit – tárlatát látjuk.)
Utak, sorsok,
vonalak, életpályák, ábrázolásmódok? Technikák, kifejthető
és elhallgatott élmények, egymással a forrponton találkozó
életvitelek, magatartásformák? Csak a vonalak, csak a pontok,
csak a foltok egymásra épülő – egyik a mást kiemelő-segítő
– találkozása? A jót a jóval vagy kevésbé jóval egymásba
oltó, minőségileg még nagyobb értéket létrehozó
cselekedet?
Minden lehetséges.
Minden lehetséges, mert a képzőművészet kozmikus látóhatárában
– amikor az ég a földdel összeér, és még a föld alatti
kazamaták és alagutak is a sötét vakságából kilépve a látomás
mint egész teljességét visszhangozzák – ott leledzik a múlt,
jelen jövő hármasa. Emellett az ember és a természet
viszonya. Az organikus léttapasztalat ugyancsak, mikor is ember
és állat ugyanannak az univerzumnak a része.
Kifejteni, látomásokká
emelni ezt a világot, hogy a különböző szerkezeti villódzások,
az ecset és a toll által gerjesztett felületi dinamikák egyéni
arculatokat tükrözzenek, nem is annyira könnyű. A Hegyvidék
Galéria kis csapata arra törekedett – benne az idegen ajkúak
mellett az Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról
származó, jobbára a fiatalabb éveiket élő művészek –,
hogy a Kárpát-medencei bélyegtől függetlenül (de valahol az
összeérő magyarságélménnyel nagyon is meghatározva)
vallhassanak korukról, életérzéseikről.
Arról a modernitásról,
amely nem a különböző irányzatokba való betagozódással
akar hatni (ez sem volna utolsó szempont), hanem az átélt élmény
mélységével. Amelyben a konstruktívnak is nevezhető vonaljáték
mértanias rendteremtése – lásd Pál Katja kék-szürke tengerének
billegő harmóniáját (MOM4C1A; MOM3A9C – mindkettő 2017,
akril-vászon), vagy Horváth Levente sötétbarna izzású belső
terét (Csűrmemória XXII. – olaj-vászon) – éppúgy az önkifejezői
bátorság szimbóluma, mint az észak-komáromi Limesből Kiss Mártiként
ismert Kiss Márta ajtókkal-ablakokkal, a létezés „kijárataival”
megtűzdelt organikus látomása (Kereszteződések I–II. –
mindkettő 2017, vegyes technika, vászon).
S ha Kosziba
Klaudia 2017-es akril-vászna (Cím nélkül) páfránylevél
rengetegével – kifeszített paradicsomi létállapot –
valaminő benső békét, a legyező színharmóniájában leledző
nyugodtságot sugall, hogyne rímelne erre Patrick Tayler kövezetet
áttörő, forrongva emelkedő fű-virág katedrálisa (X-ek –
2017, olaj-vászon) Ami megkülönbözteti őket? Kosziba a
pontosan rajzolt egységek kohéziójában bízik, míg Tayler a
festőecset által szinte meggyújtott kert-veranda lángolásában.
Látásmódok
kereszteződése?
Inkább a sok
helyről érkező, ihletre ajzó valóságélmény különböző módon
való transzponálása. Mert Kiss Adél meghökkentő festményének
az ízét éppenséggel a groteszk-abszurd helyzet festőileg
pontosan végigvitt csattanója adja – a 2017-es Varrat 1. című
olaj-vásznon a valahonnan leszakadt gomb, kék damillal odaerősítve,
ki tudja mely testrészünknek lesz éke –, míg Maria B. Raunio
két friss olajképe (Cím nélkül I–II.) leheletfinom köd-álmodásával
hat: a nonfiguratívba hajló látomás mintha lélekkivetítő
mozzanat volna. Ez utóbbi vásznak nincsenek egyedül, hiszen
Utcai Dávid is hasonló látványvilággal kísérletezik, amikor
organikus foltjátékában és a horizontálisan megnyújtott valós
kert – égi kert artisztikus flórájában az eltűnő semmit,
illetve a fehérrel égető konstruktív elemet avatja jelentős,
szemigéző ponttá (Diaries from Space – Naplók az űrből I.;
Kozmikus napló – mindkettő 2017, vegyes technika, papír).
Felülnézet vagy
(furcsa) elölnézet, töprengünk Golasz Tímea Dombok közt
(2017, akril-vászon) című kompozícióját nézdegélve. Elsőbben
a színdús tábla a hegyeket vizionáló domború szivárvány-kötegével
s a fókuszban lévő félfigurális félabsztrakt fejjel mintha
egy felénk jövő subás pásztort rejtene. Ám a fölülnézet
színes földabrosza sem megvetendő. De aligha van szükség értelmezői
magyarázatokra, hiszen egy festmény – tágabban egy képzőművészeti
alkotás – sosem attól válik érzelmet előcsiholó élménnyé,
hogy a látható (figura, elem, motívum) mit közöl, hanem a
benne rejtező sejtelemtől, titokzatosságtól (is).
Ebből a szempontból
is tanulságos a Kereszteződések című tárlat. Nyilván a
hagyományközeli, realisztikusabb ábrázolás mást közvetít,
mást sugall – direktebben, szimbólumok nélkül –, mint az
elvontabb régiókban utazó látomás. Azonban itt is érdemes különbséget
tenni mű és mű között. Amíg Willásek Tibor megelégedett a
Jézus Szíve Kápolna (2017 – olaj-vászon) természetközeli
rajzával, Tóth Róbert a Borús időt (2017 – olaj-vászon)
– háttérben a Margit híd és a Parlament – avval bolydította
meg, hogy az expresszív ecsetmozgatással létrejövő, jelképerejű
víz és ég mint járulékos elem fősodorba kerül, s ezáltal
izgalmassá válik.
A
figuralitásra esküdő Zimmermann Kornélia a groteszk látványelemek
és mozzanatok kompozícióvá váló érlelésében érzi jól
magát – két 2017-es olaj-vásznán (Cím nélkül I–II.) kitüntetett
helyet kap a játszó gyermek –, Mátyási Péter pedig a rácsszerkezet
(űrközeli pillanat) sejtelemmel való kitöltésében, illetve
az „ókori” és „mai”, „itáliai” és „honi” kilátótorony
„testszerkezetének” modellértékű megálmodásában.
Fecsó Szilárd
mintha apokaliptikus látomássorozatban lelné a kedvét, ám a
2017-ben készült Kereszteződések IV. című tábla (akril-vászon,
gipsz, aranyfüst) összetett boldogságfaktora – középpontban
a leonardói négyszögletes fényablakkal – a krisztusi megváltás
üzenetét előlegezi.
Zsáki István
szakrális köröket érintő kalligrafikus zsolozsmája
(Kereszteződések aranyrögökkel – 2017, olaj-vászon) kitűnő
festmény, amelyen az üzenet archaikus rétegre épül: a kézírás
szentsége a fűszálkatedrális azért égeti meg, hogy észleljük
a golgotai megfeszítést követő megváltás szükségességét.
Szakolczay Lajos
|