2017.11.23.
Nomád
Lóránt János Demeter kiállítása a Józsefvárosi Galériában
Egy művész értékét
jelzi, ha képei nem csupán a múzeumokban őriztetnek meg, hanem
különböző magángyűjteményekben is. Jó esetben ez utóbbiak
pótolhatják, mert szívós akaratuk az esztétikumot szolgálja,
a nehezen mozduló közgyűjtemények beszerzésének hiányait. Lóránt
János Demeter büszke lehet arra, hogy festői életművének nem
egy karakteres darabját az a két gyűjtemény (Völgyi-Skonda,
illetve Kugler) vette pártfogásba (az őrzés gonddal is jár),
amely híres értékőrző és értéktovábbító tevékenységéről.
A mostani tárlat
anyagaikból válogat – körültekintő eleganciával.
Az erdélyi Nagy
István ereje, szemlélődő dinamikája költözött az Alföldre,
pontosabban Békésszentandrásra, a szülötte földre, hogy
komor létvalóságával meglódítsa azon látomások sorát,
amelyekben az ember, az állat, a táj, a munka, a harc a főszereplő,
s foglalatukban a pihenő nyugalom és a fölzaklató dráma valósága
ötvöződik? Vagy az Alföld „földízű” festészete kapott
újabb lökést – az egyedi látásban tobzódó művész
sokszori újjászületésével a reália sivatagját kozmikus életérzéssé
emelő távlatot –, hogy a hagyományvilág újragondolásával
egyetemesebbé váljék a küzdő ember sorsa?
Akárhogyan is van
– jómagam még Nagy-Balogh Jánost is vélem eme nehézségekből
fölszökkenő úton lépdelni –, Lóránt János Demeter összeforrott
a kis hazával. Festőecsete által a lelkét vetítette a tájra,
térszerkezetével – amelyet csak erősített, egyénített
alakjainak brutális szépsége – nemcsak játszott, ám be is
takarózott. Alakjainak rejtélye, mozgásimitációiknak révülete
valahol ott lakozik az ősiségben, mintha a barlangrajzok időtlen
nyugalmát, a létkeserűség (és kevés öröm) zaklató báját
visszhangoznák. Közben hatalmukat mítoszivá növesztik
(Zsuzsanna és a vén – akvarell; Európa elrablása – olaj-vászon),
és jelképrendszerük (Biblia) révén a földi igazságot égivé
emelvén egyetemessé válnak (Jó pásztor; Legeltető –
mindkettő olaj-vászon).
Ha a tárlat, mint
korábban mindannyi, Supka Magdolna életművének, fölfedező
kedvének, értékőrző és értékinspiráló lázának adózik
– Aba-Nováktól Tóth Menyhértig sok művész köszönheti
neki, hogy életművük nem felejtetett el, nem ment veszendőbe
–, érdemes fölvillantani, hogy a művészettörténész miként
jellemezte Lóránt János Demetert mint „kortárs művészetünk
egyik legszuverénebb, legeredetibb egyéniségét”. „Művészetének
uralkodó szuggesztiója a talányosság, életművének csendje
és mélysége egyre áthatolhatatlanabb, olyan talányos, mint
maga az élet és a halál – mennél kevesebbet faggatjuk, annál
többet tudunk meg róla.”
Élet és halál?
Festőnk a lét
kifeszített, a történelem által sokszor megszaggatott zsinórján
egyensúlyoz. Nem úri kastélyok tánclépése nyűgözi le, bár
abban is van öröm, hanem a sivatagivá szikkadt föld nehéz légzésű
embereinek a sorsa. Viselkedéskultúrája. Munkaszeretete. Különössége.
Ahogyan állván a természet irtózatos csendjében, a világmindenség
őrizőivé képzelik magukat (Egyedül a pusztán – olaj-vászon),
s amiképp nemzedékeken keresztül őrzik a szokásjogot: a föld
legelőjével, állataival, minden nehézségével azé, aki megműveli
(Apa és fia – olaj-vászon).
A nomád lét,
hisszük, nem hisszük, benső finomságot takar. A leghétköznapibb
dolgok is ennek révén válnak – mert a festőecset közvetítette
lét mindig igazabb, mint a valódi – örök érvényűvé, időtlenné.
Ki gondolná, hogy egy egyszerű meteorológiai kijelentésből is
– képcím mondja: Az éjszaka fagyni fog (olaj-vászon) –
lehet riadalmat keltő kompozíció, hiszen a lovak (az egyik fél
figura) kínjukban az égre nyerítenek, és a háttérben lévő,
magányosan didergő épület, árvaház-jellegével a kiüresedett
lét, megrokkant táj exodusát idézi.
Mindevvel ellentétben
a távolba néző, karja mozdulatával valaminő égi igazság eljövetelét
szimbolizáló, csordát vigyázó Gulyás (olaj-vászon.), túllépve
– túllátva – a valószínűtlenül sűrű közeg (egymáshoz
tapadó figurák) fojtó ködén, a bizonytalan jövőképpel is
valaminő világosodás hirdetője. Formavilágában és mítoszi
fölfogásában nem annyira groteszk, mint az életmű egyik legfényesebb
darabja, az Európa elrablása (olaj-vászon) – a hagyományos
ábrázolással szemben (bika – nő), itt valójában lánylopásról,
leányszöktetésről van szó; a férfi a kék mező (tenger) vizéből
hátán viszi ki az örömáldozatot –, de ezzel a csak rá
jellemző (lóránti!) szerénységgel is észlelni a groteszkbe
fordított világ sugallatát: a harlekini létfölfogás sosem
megfutamodást jelent, sokkal inkább a dolgokon fölülemelkedő
szemlélet tágasságát. Amelyet a cirkuszi helyzeteken túl –
lásd a Szivattyúőr (olaj-vászon) helyzeti komikáját vagy a
Partra vetett (olaj-vászon) amatőr horgászának riadt tekintetét
– mindig valaminő rejtett, csak a figurák gondolatvilágának
a megfejtésével világosodó üzenet velejárója.
Eme olaj-vásznakon
a gesztusértékű testbeszéd a legfontosabb. A derű vagy éppen
józan riadtság mint élettartalék. Mint sorsmodell vagy akár végítélet.
Ez utóbbira csak egy példát! Az Egy másik cigaretta című
festményen látható, fejét a fotel háttámláján nyugtató
karra hajtó férfi dosztojevszkiji (bűnbánó) magánya nem más,
mint ítélet a saját maga által elrontott sors fölött. Másutt
pedig a bádogtest zörgő magánya, az egyedüllét kínzó tonnáival,
a technikai civilizációval megcsalt ember tükörképe (Halász
a csatorna partján).
A művész
grafikai életművét vizsgálva rögtön szembetűnik a vonal
eleganciája, pontosabban, hogy Lóránt János Demeter milyen
bravúrosan rajzol. Nemcsak az akvarellekről van szó, ahol az
alakrajzot a különleges folttechnika színesíti – a tárlaton
a hagyományosabb szemléletű, de azért sok meghökkentő
mozzanatot rögzítő Fejés után és az ugyancsak reáliába fogódzó
Reggel szerepel –, hanem a fekete-fehér vonalháló, gyakorta
egyetlen folyamatos vonalra épülő rajzi káprázat csodájáról.
Amelyet a tusrajz kesernyés, meghökkentő formagazdagsága
mindennél jobban jellemez.
Lehet ez alapja a
festményeken szereplő figurák jellemrajzként is fölfogható
telítettségének? (Annak ellenére, hogy itt a nagyon is jellemző
vaskos testekkel szemben éppenséggel a lengedező alakok fölvonulása
dívik.) Bizony lehet. Mert bravúros rajztudás nélkül – az bárhogy
is torzul az anatómiát semmibe vevő, az elrajzolásra hagyatkozó
alakképzés megannyi változatában (tipikus példa erre a Zene
meghökkentően átszellemült – furulyázó, hallgató – kettőse)
– nincsen valódi, az ég és a föld kazamatáit bejáró, látomásait
tekintve kozmikus igényű (és irányú) festmény sem.Meghökkentően
érdekes a valóságot fura mód megjelenítő szociorajzhoz közeli
– mert ideemelt, finoman érzékeltetett – archaikus rétegek
(jelen-múlt) föltárása. Jóllehet nemegyszer a jelenben föltámasztott
durva ősarcok (nomád) szimbolizálják a tekintetben megbúvó,
kiváltképp drámai sorsképletet – Tóth Menyhértnél láttunk
ilyesféle időutazást –, lehetetlen tagadni örökérvényűségüket
(A három zenész).
Látjuk, nem látjuk,
a puszta szikes talaján megképződő bukólika érzéki fényvillanása
olyan pluszt ad Lóránt János Demeter festményeinek – a föntebb
megnevezetteken kívül érdemes a Konyha előtt, a Tanyaudvar II.,
s nem utolsósorban a virtuóz szerkezetével fölöttébb ható Vízben
című olaj-vásznat ugyancsak kiemelni –, amely emberközpontú
létzongorájával – kiváló muzsika – még annak is élményt
nyújt, akitől egy kissé távoli a világ ilyesfajta groteszksége.
Szakolczay Lajos
|