2017.11.29.
Nincs kegyelem
Jó húsz évvel
ezelőtt, még mint általános iskolás kisgyerek néztem szombat
reggelenként Dr. Hidán Csabát, ahogy korabeli viseletben magával
ragadó stílusban tartotta a televízióban a Rendhagyó történelemórákat.
Azóta számos előadáson, bemutatón vagy tv-műsorokban találkozhattunk
vele, most pedig ellátogattunk otthonába, ahol egy csésze anatóliai
Fekete-tenger tea mellett ültünk le beszélgetni történelemről,
hagyományőrzésről, Szent Lászlóról és korunk emberéről.
– Mivel
foglalkozik most Hidán Csaba?
– Huszonnégy éve
ugyanazon a munkahelyen tanítok, a Károli Gáspár Református
Egyetemen. Középkori magyar és egyetemes történelemóráim
vannak, de utóbbiból Keletet tanítok. Ehhez ragaszkodom, mivel
nagyon kevés hazai egyetemen lehet tanulni Kelet-Európa történetet,
mindenütt a Nyugat, ami túl sok is. Nem az a baj, hogy van,
hanem az, hogy rátelepedik a magyar történelemre, még szemléletben
is. Pedig nekünk itt elsősorban magyar és közép-európai
szemlélettel kell vizsgálódnunk. Van olyan magyarországi kutató,
aki azt mondja, hogy ő a magyar történelmet Bécsből szemléli.
Miért nem megy akkor el Bécsbe lakni? Egyébként fegyver- és
hadtörténetet is tanítok, ebből ókort, középkort és kora
újkort, valamint általános hadtörténetet, ami korszaktól független.
Ezeken az órákon olyan témák kerülnek szóba, mint a közelharc
vagy a katonai logisztika.
– Az egyetemi órákat
is korabeli viseletben tartja?
– Mindegyiket
nem. De például október 24-én megemlékeztünk az egyetemen a
caporettói áttörés századik évfordulójáról. Természetesen
első világháborús felszerelésben mentem be aznap, és mások
is így tettek, egy első világháborús katonai hagyományőrző
csapat is jelen volt. Schwarclose géppuskától kezdve,
Mannlicher karabélyig és 1904-es lovassági szablyaáig,
valamint 1861-es gyalogsági szablyáig, stiel hand grenade gránátig
mindenünk volt. Mivel hivatalos megemlékezésen vettünk részt,
a honvédelmi miniszter is ott volt, még lőhettünk is.
– Milyen
tapasztalatai vannak az egyetemi fiatalsággal kapcsolatban, végignézve
az elmúlt két és fél évtizedet, amióta tanít?
– A fiatalok képességei
nem lettek rosszabbak, sem fizikai, sem szellemi tekintetben, de a
hozzáállásuk az talán gyengébb, rosszabb. Ami erőfeszítéssel
jár, többet kell mozogni, mondhatni izzadtságszagú, azt inkább
kihagyják. Katonai pszichológiát is tanítok, és mindig mondom
a hallgatóknak, hogy amit nem muszáj cipelni, bűntudatot, fölösleges
terhet, azt tegyék le, de amit vállalni kell, azt vállalják.
Nagyon sokan, amikor keményebb helyzetbe kerülnek, akkor azt
mondják, hogy „jaj, én ezt inkább nem”. Persze, vannak
pozitív változások is, a nemzettudat ma erősebb. Ha mondjuk
1996-ban megkérdeztem volna, hogy hol van Gyergyószentmiklós,
akkor kevesebben tudták volna, mint most.
– Az oktatás
mellett az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítója és
vezetője is. Miért kezdett harcművészettel, hagyományőrzéssel
foglalkozni?
– Nekem az egész
életem a harcművészethez kapcsolódik. Kolozsváron születtem,
ott jártam iskolába, ott érettségiztem. Az egyetemet már
Budapesten végeztem, mivel a ’80-as években lerombolták a házunkat.
Ez a Ceausescu-diktatúra idején történt, amikor nemcsak
falvakat romboltak, hanem azokat a városokat is vagy városrészeket
ahol magyarok laktak tömbben. A mi házunkat is. Harcművészettel
már otthon találkoztam, hiszen nagyon érdekesen 1–2. osztályban
tornaórán egy bottal ugyan, de vívást tanultunk, azonban nem
európai sportvívást. Nagyon sokszor kerestem az akkori
testnevelő tanárnőmet, de a városrész elbontása miatt őt
sem találtam meg. Viszont vannak fényképfelvételek, ahol látszik,
hogy különböző formagyakorlatokat végzünk fakarddal. Kár,
hogy nem tudtam megtalálni később a tanárnőt, hogy megkérdezzem,
ő honnan tanulta.
Másrészt a családban
nagyon sokat meséltek nekem legendákat, mondákat, első és második
világháborús történeteket. Nagymamámnak a testvére például
ott volt az olasz fronton, és nagymamám sokat mesélt róla, de
később is jó történelemtanáraim voltak. Hagyományőrző,
patriarchális helyen nőttem fel Kolozsváron, a Hofstadtban –
Hóstátban. A hóstátiakat annak idején Báthory Gábor telepítette
le a falakon kívül, innen jön a Hóstát elnevezés, vagyis
udvarváros név, és később I. Rákóczi György telepített
oda hajdúkat. Kemény református közösség volt, erős katonai
múlttal. 1940-től 1944-ig rengetegen álltak be önkéntesnek a
magyar honvédségbe, és szüreti bálon még a lányok is fokost
hordtak, fényképem is van róla. Mi ugyan nem vagyunk hóstátiak,
egy részünk székelyföldi, de ebben a közösségben nőttem
fel, nyilván ez volt az alap. A házunk lerombolása után jöttem
át a trianoni Magyarországra, az ELTE-n végeztem régész–történész
szakon. A mongol szakot már nem fejeztem be, mert dolgoztam és
nem volt időm rá. Első munkahelyem az Országos Testnevelési
és Sportmúzeum volt, ahol harcművészet-kutató lettem
hivatalosan. Akkor már volt egy tízéves shotokan karatés múltam,
és mint harcművészet-kutató elsősorban a sztyeppei magyar és
ázsiai harcművészeteket tanulmányoztam. Az az igazság, hogy
Magyarországon nagyon sokan mondják magukat ilyen-olyan kiváló
harcművésznek, de a legtöbbje mese. A szakképzett ember észreveszi,
hogy ez innen egy kis aikido, onnan egy kis néptánc vagy karate.
Adnak neki egy soha nem létező fantázianevet. A régi magyar
harcművészetről nem tudjuk, hogy hívják, de tudjuk, hogy
milyen lehetett. Az nem baj, hogy sokan foglalkoznak ilyennel, de
az már igen, amikor valaki előadja, hogy csak ő tudja. Ezek
legtöbbje ráadásul használhatatlan harcban. Ahogy vannak megélhetési
politikusok, úgy vannak megélhetési hagyományőrzők is.
– Hogyan alakult
meg a vívóiskola?
– Több évi
kutatás után vizsgáztam Shi-kung Lee Kang Wing hongkongi
nagymesternél, az ő minősítését megerősítette az európai
körzet mestere, az angol Döreck Frearson és Magyarországon a Hét
Csillag Sáska vezetője, Si-fu Kovács László. A diplomámon az
áll, hogy Régi magyar és sztyeppei technikákon alapuló harcművészet.
Úgyhogy nem adhatunk neki nevet, nem mondhatjuk, hogy pont ilyen
vagy olyan volt. Alapvetően szablyavívás, azonkívül fokosvívás,
botharc. Tanultam azerbajdzsáni, grúz és üzbég mestertől,
mongoloktól, kínaiaktól. Így jött létre az Aranyszablya,
2003-ban kapta meg a minősítést, bár edzéseket már 1995-től
tartottam. A vívóiskolába gimnazisták, egyetemisták, de
legnagyobb számban 30 felettiek járnak. Viszonylag sok bemutatónk
van, ott szoktunk lenni a komáromi Hon-Napon vagy Egerben, a Végvári
Vigasságokon.
– Kik járnak a
vívóiskolába? Hogyan kell elképzelni egy edzést?
– Nincsenek súlycsoportok,
nincs kezdő és haladó, nincs férfi és női, de a csatákban,
vagy amikor éjszaka az aluljáróban lerohannak valakit, akkor
sem kérdik meg, hogy hány éves, nincsenek tekintettel a nemére,
vagy arra, hogy hány órát dolgozott és még be is vásárolt-e.
Az edzésen ezért együtt van mindenki, ami azért is jó, mert a
haladók meg tudják kímélni a kezdőket. Tapasztalatom, hogy több
baleset van kezdő és kezdő összecsapásakor, mint haladó és
haladó, vagy haladó és kezdő között. Mert a haladó alkalom
adtán vissza tudja fogni magát, vagy ki tud védeni egy-egy csapást,
amit a kezdő nem tud megállítani. Az edzésen természetesen
van bemelegítés, alapgyakorlat, félig kötött gyakorlat és
szabad harc. Nagy hangsúlyt fektetünk az utóbbira. Nincs varázslás,
nincs hókuszpókuszolás, nincsenek fantázianevek. Egyszerűen
mozogni kell erős védőfelszereléssel, de teljes gyorsasággal
be szoktuk vinni a szúrást, vágást. A valós életben és csatában
sincs kegyelem, és egyre inkább nincs. Nézzük végig a valóságot,
ami akár az országban vagy körülöttünk történik, vagy Európa
elözönlését, a betolakodást. Ha tetszik, ha nem, ez élethalálharc.
– Nem
balesetveszélyes harcművészettel foglalkozni?
– Erős védőfelszerelést
hordunk, egész testet borító nemez vagy bőrpáncélt, sisakot,
modern térdvédőt. A gyakorlófegyverek pedig fából vannak. Előfordul
néha ujjtörés, kartörés, de nem sok. Csonttörés háromévente.
Egy átlagos rugbycsapatnál sokkal gyakoribb az ilyesmi. Úgyhogy
szeretettel várok fiúkat és lányokat is az edzéseinkre!
– Aki hagyományőrzéssel
foglalkozik, vagyis gyakorlatban is foglalkozik a történelemmel,
az sok tévhitre ismer rá. Tud erre példát mondani?
– Természetesen.
A történelemkönyvekben is olvasható hamis állítás, hogy a
nyugatiakat a páncéling és a sodronying megvédte a 10. században
a magyarok nyilaitól. Semmit nem védenek meg. Svéd fegyverkovács
barátommal, Thomas Haggeusszal, a Svéd Nemzeti Múzeum
fegyverrestaurátorával vagy angol régész kollégákkal többször
nyilaztunk páncélingekre. 40-50 méter távolságból egy 60
font erősségű nyíl mindig átviszi a páncélinget. Az angolok
készítettek is egy nagyon jó filmet Az íj története címmel,
lassított felvételeken be is mutatják ezt, de én magam is sok
páncélinget nyilaztam át. Egy 1,4 mm vastag hidegen hengerelt
acéllemezt – tehát az eljárás ugyan modern volt – 25 és
30 m távolságról 63 fontos íjjal mindig át tudtam lőni.
Igaz, hogy csak akkor, ha a nyílhegy megfelelő keményen edzett
acélnyílhegy volt. A puha elgörbült és lecsúszott. Nyilván
egy 2,5 mm-es lemezt nem lehet átlőni, de 2,5 mm-es vastagság a
páncélokon csak a 15. században jelent meg és akkor sem az egészen,
mert ha ilyen vastag lett volna az egész, akkor nem bírták
volna el.
– A Szent László-év
kapcsán már hét meghívása is volt ebben az esztendőben különböző
konferenciákra. Mit gondol, mit üzen a ma emberének Szent László
király?
– Két hete
voltam Székelyudvarhelyt és nagyon tetszett a konferencia címe:
A sziklahitű király. Szent László nemcsak jó uralkodó, a hazáját
védő hős, hanem rengeteg hiedelemnek, mondának a hőse.
Ugyanakkor érdemes megnézni mai szemmel a törvényeit. Királlyá
választása után Pannonhalmán törvényt hozott, és kimondta
azt is, hogy a károsultat kártalanítani kell, a lopott jószág
feltalálása is fontos. Nemcsak megbünteti a bűnözőt, hanem kártalanítja
az áldozatot. Nagyon sok modern törvény nem szól erről, nem törődnek
az áldozat kártalanításával. A szabolcsi zsinaton hozott törvényei
is nagyon érdekesek, aktuális a téma. Azt írja, hogy a
Magyarországon élő külföldiek tartsák be a magyar törvényeket,
magyar szokás szerint áldozzanak, ami azt jelenti, hogy az
itteni egyházrendet tartsák be. Ha ez nekik nem tetszik, távozzanak
az országból, de ami vagyont itt szereztek, azt hagyják itt. Mi
itthon vagyunk, ők vendégek. Azt hiszem, hogy Szent László követendő
példa a ma embere számára is.
Märle Tamás
|