vissza a főoldalra

 

 

 2017.11.29. 

Most rajtam a sor

A diaszpórastratégia fontos elemei az oktatás és a hétvégi iskolák fejlesztése. Ezen a területen van nagy szerepe a Nemzetpolitikai Államtitkárság által szervezett Kőrösi Csoma Sándor (KCSP) és Petőfi Sándor Programokban (PSP) résztvevők személyes jelenlétének. Három részes cikksorozatunkban az ösztöndíjasok tapasztalatain és élményein keresztül bemutatjuk, hogyan segítik ők a magyar közösségeket és mindeközben hogyan válnak többé maguk az ösztöndíjasok is. Hogyan őrzi identitását a nemzet az elszakított részeken, az Atlanti-óceán túloldalán vagy épp a Csendes-óceán vidékén.

Beteljesült álom, hazát szolgáló küldetés

Elsőként a 26 éves Szűcs Nándor Lászlóval beszélgettünk, aki Sydneyben él immár 5 hónapja, és lassan ösztöndíjas időszakának vége felé közeledik. Nagyon örült megkeresésünknek. Már első szavaiból érezhető volt, nagyon hálás a 6 hónapon át tartó megtisztelő feladatért. Öröme abból fakad, hogy hazáját szolgálhatja, miközben gyermekkori álma válik valóra. Fantasztikus gazdagságnak éli meg a kintlétet. Földrajz–történelem szakos tanárként, hivatásához kapcsolható kötelességének tekinti, hogy megismerje a nagyvilágot, ezáltal hitelesen tudja majd oktatni a jövő generációját. Ebben segíti őt és közvetve leendő diákjait is az ösztöndíj.

„Azt a feladatot kaptam hazámtól, hogy kultúrdiplomataként szolgáljam az ott élő magyarokat és közvetítsem feléjük Magyarország gondoskodó szeretetét. Minden ősöm tett valamit a hazámért, most rajtam sor” – vallja Szűcs Nándor. Hogy jobban megértsük honnan is ez az erős küldetéstudat, az előzményekről kérdeztük. Megtudtuk, Nándi rokonsága színes képet mutat, vannak közöttük erdélyi magyarok, nigériaiak, britek és amerikai származásúak is. Dédapja 1956 októberében Jászkiséren több alkalommal beszédet mondott a falu főterén. Egy ízben így fogalmazott: „Nem kell nekünk a vörös zászló, elég az a pirosság, ami a magyar zászlóban van.” Ezért a mondatáért közbiztonsági táborba került, kemény retorzióban részesült. Egy másik rokona politikai menekültként Jugoszláviából úszott át Olaszországba, onnan pedig az Egyesült Államokba, New Yorkba emigrált, ahol a magyar kultúra mecénásaként vált ismertté az ottani magyarok körében.

Nándi Ausztráliába gyermekkori osztálytársa miatt vágyott. Barátja Ausztráliában élő szülei magyarországi iskolába, Szolnokra íratták be őt, azért hogy tökéletesítse magyar nyelvi és kulturális ismereteit. A fiú később visszatért Sydneybe. Sokáig úgy tűnt, hogy a két barát között leküzdhetetlen a távolság, már nem is találkoznak majd többet. Nándi mindig is meg akarta ismerni azt a közösséget, amely magyarországi tanulmányaira ösztönözte a fiút. 16 év után ez is valóssággá válhatott, az ösztöndíjnak köszönhetően.

Nándi szolnoki panellakásukban töltötte gyermekkorát. Édesapja ’56-os forradalmár leszármazottjaként nem járhatott egyetemre, édesanyja pedig nagyon szerény anyagi körülmények között nőtt fel. Erről úgy gondolkozik, szülei erőfeszítései, lemondásai révén nyílt arra lehetősége, hogy bejárja a világot, és ezért nagyon hálás nekik. Talán emiatt olyan erős a küldetéstudata. Azt az elméleti ismeretet, amelyre itthon szert tett, és azt a tapasztalatot, amelyet a rövidebb amerikai kint tartózkodása alatt szerzett meg, most az ausztráliai gyermekek magyar nyelven történő oktatása során igyekszik felhasználni.

 Legnagyobb siker: megmaradni magyarnak

Ahogy fogalmaz: „Mi magyarországiak hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Ausztráliában kolbászból van a kerítés. Pedig ez koránt sincsen így” – derül ki Nándi beszámolójából. A magyar identitás megőrzése folyamatos küzdelmet jelent. Olyan távol vannak a Kárpát-medencétől, hogy a szerencsések is legfeljebb évente egyszer utazhatnak haza. Az idős emberek azt tartják életük legnagyobb sikerének, hogy meg tudták tartani magyarságukat messze a hazájuktól és a magyar kultúrát tovább tudják örökíteni unokáik számára. Nándi számára megrendítő élmény volt ezt személyesen hallani az ottaniaktól.

Nándi egyébként rengeteg feladatot végez, ami az ott élő magyar közösség javát szolgálja. Történelem-földrajz témájú előadásokat tart a Magyar Házban és aktív részese az ünnepségeknek, a temetőben magyar sírokat takarít és fényképez. Rendszeresen jár néptánc próbákra és segít az instrukciók magyarra fordításában, hiszen a magyar néptánc népszerű azok körében is, aki nem beszélik jól a nyelvet. Ezenkívül a (hétvégi) Flemingtoni Magyar Iskolában és a hozzá kapcsolódó cserkészfoglalkozásokon is tanít. Érdekes tény, hogy a Sydney közelében fekvő rookwoodi temetőben két magyar parcella is van. Összesen 600-700 sír rendbetétele és dokumentálása volt a feladata. A tanítás, a néptánc és a hazaszeretetre nevelés egyaránt örömmel tölti el, mivel a diákok rendkívüli érdeklődést mutatnak, és többi tevékenységét is nagy figyelem övezi. „Bármennyire is messze kerültek az óhazától, ők is vágynak az elismerésre, nem is akármilyenre, az otthoniakéra. Felőlük oly keveset hallanak – ilyenkor lépnek színre az ösztöndíjasok. Megnyugtatjuk őket arról, hogy otthon büszkén gondolnak rájuk és fontos számunkra sorsuk alakulása.”

Sokan az ausztráliai magyarok közül itthonnak nevezik Ausztráliát és otthonnak Magyarországot. Amerikához hasonlóan ide is már az 1848-as forradalom idején megindult a kivándorlás. Minél régebb óta van kint valaki, annál nagyobb tiszteletnek örvend a magyar közösségekben. A Balassi Bálint-ösztöndíjnak köszönhetően a diákok közül sokan eljutnak a Kárpát-medencébe, és így „otthon”, az „itthoni” órákon szerzett ismereteket konkrét tapasztalatokhoz és élményekhez köthetik. Nándi lehetőségei szerint biztatja és segíti a fiatalokat a pályázatban. Ezáltal elmélyülhet bennük a tudat, hogy habár egy 200 éves országban élnek, nemzetük országa 1000 éves múltra tekint vissza.

 Bakancslista és szolgálat

Egyik legnagyobb élménye az volt Nándinak, hogy az ’56-os megemlékezésen ünnepi beszédet tarthatott 80 embernek, akik közül 20-25 személy ’56-os forradalmár volt. Először ijesztőnek érezte a feladatot, hogy ő, aki csak könyvekből ismeri a történteket, beszéljen olyanoknak, akik személyesen megélték az eseményeket. Aztán ez egyszerre felszabadító és felemelő érzéssé vált. Személyes élményeikkel egészítették ki az előadást, amely hozzájárult egy szabad és nagyon őszinte, méltó és a lehető legmélyebb közösségi megemlékezéshez. Sokan könnyeikkel küszködve mondtak köszönetet az ifjú KCSP-snek, hogy beszédével felelevenítette az eseményeket.

Szűcs Nándornak sok mindenre nyílt lehetősége a szigetországban, bőven pipálhatott a bakancslistájáról, bungee jumpingolt, ejtőernyőzött és „szörfingelt” is, ahogy a helyi magyarok mondják. Kiemelte, hogy ezek az élmények mit sem érnének, ha közben nem szolgálhatná az itt élő magyarokat. Úgy ítéli meg, hogy ez utóbbihoz kötődő élmények jóval értékesebbek voltak számára. A KCSP bemutatkozójában Röhrig Géza gondolatait idézte: „Az embert ki lehet szakítani a hazájából, a hazáját azonban nem lehet kiszakítani az emberből.” Beszélgetésünk alapján meggyőződhettem arról, hogy Nándiból nem lehet kiszakítani hazája szeretetét, és hogy az ösztöndíj hozzájárult ahhoz, hogy az ott élő magyarok számára közelebb tudja hozni a glóbusz ellentétes oldalán fekvő Magyarországot, az itthon élőkhöz pedig az ott élő magyar közösséget.

 

Széplaky Bálint