2017.11.29.
Korszakok, lélekmadarak
Gosztola Gábor kiállítása a szentendrei Városház Galériában
Ha a Duna-parti
kisváros közalkalmazottja lennék, befelé menet és kifelé jövet
látván a tárlat képeit, örülnék a „testközeli” találkozásnak.
Azért is, mert a világ zűrzavarában egy leheletnyi időre fölidézi
bennünk a csendet. Sugallva – nem véletlenül szerepel a kiállítás
címében a szó – a lélek békéjét.
Ha korszakok,
akkor lélekmadarak? Mettől meddig, és miért csak lélekmadarak?
Kifejezhető-e evvel egy, a verse mellett is, vagy épp attól
megittasult poéta képköltészete? Amely, nem úgy a versekben,
a világ összes robbanásán (egyenvályúba terelés, a hetvenes
évekbeli zaklatások stb.) túllépve jobbára a szemnek
hangulatos ringatódzást közvetít.
Még az Eltérített
erők (1973, akril, vászon) dinamikájában is ott, noha nyilván
társadalmi (politikai) összeütközést is közvetít, a felülmúlhatatlan
szépség. Az egymásnak feszülő, de különböző – épp a másikkal
ellentétes – irányba tartó színes pászmák tengerből
kicsapó tarajának a fölfelé (magasba) való törekvése.
Az organikus lét
tapasztalata? A bio-organikus látásmód metaforán túli üzenete?
Ez is, az is. De még inkább az emberi test megbecsülése –
csaknem azt mondtam, oltárra emelése –, amely ritmikus érzéshullámaiban
a valahai Paradicsom (innen az enyhe bibliai allúzió) fáinak,
tekergő indáinak fölajzott vagy épp nyugságos létét
mutatja.
A kamarakiállítás
valóban egy-egy korszak jelentős művét – a már említett
Eltérített erők mellett az 1974-es Vegyes párost (akril, vászon),
vagy a Fénnyel érkezőt (1997, akril, farost) – állítja a középpontba,
ám lehetetlen nem észrevenni a festőművész alkotásmódját
jellemző, a grafikában és piktúrában egyaránt fontos érzelmi
teljesség bravúros technikai megoldásokon jóval túlmutató képvilágát.
Függetlenül attól, hogy figurális, félfigurális, vagy éppenséggel
absztrakt művekről van szó.
Mindennek természetesen
a kifinomult, a lélek összes rezdülését vonal- és folthálóban
összegezni képes benső az alapja. S nemkülönben a ceruza,
tustoll és festőecset – az invenciózus rajztudás
elengedhetetlen – mesteri kezelése. Gosztola Gábor líraisággal
átitatott képköltészete – a papíron, vásznon és fán
szintén „vers” íródik – evvel a magabiztossággal hatásos.
Mély érzelmi rétegeket megbolygató.
Talán ennek is köszönhető,
hogy nincs a tárlaton, a méretet kivéve, „kis” és
„nagy” mű, hiszen a vegyes technikájú grafika, a testek
grandiózus heggyé emelését megjelenítő Szobor (1980-as évek),
vagy az ugyancsak a nyolcvanas években készült Tusrajz –
megint csak egy érdekes, testszerű hálóvariációval – éppolyan
esztétikai élménnyel lep meg, mint a nyíló-csukódó hölgytestre
emlékeztető Holdfogyatkozás (1970-es évek, akril, vászon), a
földtérkép erotikáját emberiesített találkozásélménnyé
avató Vegyes-páros, vagy nem utolsósorban az Eseménynapló-lenyomatok
(1970, illetve 1970–1997) két táblája.
Ez
utóbbiak valóban táblák, pontosabban szekrényajtók,
amelyeken az olajképek (a második deszkán az olaj vegyes
technikával körítve) úgy tündökölnek, mintha a keményfa
volna az egyetlen vásznat helyettesítő anyag a festői látomás
befogadására. Az Eseménynapló-lenyomatok I. – szociológiai
háttérre utalva, vagy a történést sejtetve? – csaknem
nonfiguratív, virágdíszekből álló nőalakot formáz –, míg
az Eseménynapló-lenyomatok II. rajzos nőfigurája, mintha az
egyik test a másik testben növekedvén, szépségével modern
„reneszánsz” élményt involvál. Nem mondva ki, csak
sugallva, hogy valami (a férfi és a nő életében fontos)
beteljesedett.
A Szárazmenyasszony
– Jelenés II. (1999, akril, farost) testimitációja, szintén
erotikus hatást keltvén, a természet hegy-völgyeit szimbolizálva
megint csak organikus alapozású. A plasztikusnak tetsző testfelület
kitüremkedései az anatómiai ábrákon túllépve sokkoló különösségükkel
hatnak. Evvel szemben az Aláereszkedő (2005, akril, vászon) pikáns
hegyvonulata – újra csak a természetbe oltott erotika kerül
előtérbe – valaminő behatolás, vagy ahhoz közeli
„testbeszéd” revelálója.
Gömbölyítésekben
lélegzik a Gosztola teremtette világ?
Nem szükséges
azonnal felelni a föltett kérdésre, hiszen az elámító termékenységet
jelképező virágbibék, rügyek, bolyhok artisztikus kavargása
– szintén a női test domborulatait fölidéző elemekkel-formákkal
– mindennél jobban regél a bújtatottan is elemi erejű élményről.
Egy kis utalással a reneszánszra, a színkombináció fő színének
a megnevezésével (Lebegés aranyban).
Két átszellemített
arckép is szerepel a tárlaton; az egyiken a grafikusi, a másikon
a festői erények a számottevőek: a karakteres, lazán
szerkesztett vonalháló, illetve valaminő suhanó áramlatba állított
fej mint megszólaló foltélmény (Önarckép – 1989, grafit;
Gosztola – 1980-as évek, olaj, karton). Valódi mester játszik
itt velünk, hogy lássuk, a csodaváró gesztus miként alakult
át az idők folyamán, noha még távol volt a betegség, szenvedésélménnyé.
A Gosztola-tárlat
kicsiben is egy nem akármilyen életmű foglalata. A rendezés
elsőrangú – dicséret a művésznek és feleségének –,
hiszen olyan művek kerültek egymás mellé (festmény: Eseménynapló-lenyomatok
I. – Eseménynapló-levonatok II.; Vegyes-páros – Eltérített
erők; grafika: Tusrajz – Szobor), amelyek kiválóan reprezentálják
a művész látásmódjának erejét, költői elhivatottságát.
Szakolczay Lajos
|