2017.09.08.
CSURKA ISTVÁN:
Dr. UTÓLAG VISSZAEMLÉKEZÉSE
SOROS
ELLENSÉGE A TŐSGYÖKERES MAGYAR
Csokorba gyűjtve,
egymást erősítő szerkesztésben tálalták hetente, mintegy
beleprintelve az olvasó agyába a kormány, a kereszténység, a
magyarság elleni támadásokat, és így teremtették meg azt a közhangulatot,
amely 1994-ben Horn Gyula szociálliberális restaurációjához
és végül a Bokros-csomaghoz, azaz minden magyar vagyon kiárusításhoz
és a végső eladósodáshoz vezetett.
A
két korszakot, a mai írásaim korát, 2008 és 2010 változásait
és a Néhány gondolat… idejét, 1990–1992-t egy-egy IMF-megállapodás
határolja. Senki nem vette észre, hogy az első már benne van a
„náci alapvetésben”. 1990 januárjában Németh Miklós –
nyilván nyomásra és ráutaltságában összehív egy értekezletet,
amelyen kormánya illetékes tagjain kívül, valamint a Nemzeti
Bank vezetőin kívül a jövendő kormány képviseletében
Antall József is részt vesz. Tulajdonképpen ő ott akkor a főszereplő.
Megegyeznek és aláírják, hogy akármilyen kormány alakul is a
már kitűzött választások után, mindenképpen betartja és aláveti
magát az IMF szabályzatainak. A törlesztési kötelezettségnek
eleget tesz. Az IMF-et csak ez érdekli. Vagyis minden marad a régiben,
az ország nem folytathat önálló politikát, és nem kérhet
fizetési halasztást, esetleg elengedést. Antall erről néhány
szóban beszámolt az elnökségnek és az értekezletről rövid
közlemény jelent meg a sajtóban. De aztán senki nem beszélt róla.
Messze ható jelentőségét nem közölték a társadalommal, annál
inkább, hogy én a Kun Bélák visszatértétől tartok. Érdemben
és sajnos két éves késéssel csak én tárgyaltam meg ezt a kérdést
a „náci alapvetésben”. Voltaképpen ez az IMF általi gúzsbakötés,
ennek a puszta felemlítése volt a „náci alapvetés”? Lehet.
Nagyon is lehet.
S
most, amikor írom ezt a visszaemlékezést már túljutottunk az
IMF-megállapodás, a huszonöt milliárdos egészen valóságos láncra
fűzés első szakaszán: a Bajnai-kormány már az összeg nagy részének
nyakára hágott. Az Orbán-kormány pedig, noha nem írt alá
semmit, ezzel a feltétellel veszi át a kormányzást. Nem tehet
mást. Az évtizedek alatt felhalmozott adósságmennyiség,
amikor a kamatok fizetésére is újabb hiteleket kell felvenni és
kötvényeket kibocsátani megfojt minden önálló, nemzeti
kezdeményezést. Nem az SS és nem Wesenmayer vagy Eichmann parádézik
Budapesten, hanem az IMF tart fenn korlátozott demokráciát –
Bilderberg-demokráciát.
Ez a két IMF megállapodás
a két igazi korszakhatár. A második Gyurcsány-Bajnai négy évre,
azért volt szüksége a Bilderberg-csoportnak, hogy az államcsődig
elgörgesse Magyarországot. Az IMF mentőöve béklyó és
bilincs, a feltétel nélküli és a korlátlan IMF–Bilderberg-uralom.
Megjegyzendő, hogy a Bilderberg-értekezletek soha nem zajlanak
le az IMF vezetőinek jelenléte nélkül. Az IMF vezetője csak a
Soros György által rendezett régi vacsoráról hiányzott, a
Margitkertből, de lélekben ott volt, mint ahogy Antall József
is lélekben lett 15 millió magyar miniszterelnöke. Aztán pedig
megkötötte a Bilderberg-alapszerződéseket Ukrajnával, Szlovákiával,
Romániával.
De az idő mégis
áthalad szépen a Bilderberg-csoport fölött. A meghívóm, Eörsi
István is a pontos helyére manőverezte magát. 1992. október
29-én Összefüggések címen cikket írt ellenem a Magyar
Narancsban. Ezt én most a Tallózóból idézem, amely azóta kimúlt.
92-ben azonban hetente jelent meg, összegyűjtve minden vidéken
és a fővárosban, a rádióban és a tévében napvilágot látott
nemzetellenes és akkor értelemszerűen Csurka-ellenes írást,
jelképezve és növelve is azt az irdatlan médiafölényt,
amellyel a Bilderberg-oldal akkor rendelkezett. Természetesen
megjelentették időnként a Magyar Fórum írásait is, avagy a védelmemben
adott interjúkat is, mint például Lezsák Sándorét, amire már
hivatkoztam. A fölény azonban kétségtelen volt és nyomasztó.
Csokorba gyűjtve, egymást erősítő szerkesztésben tálalták
hetente, mintegy beleprintelve az olvasó agyába a kormány, a
kereszténység, a magyarság elleni támadásokat, és így
teremtették meg azt a közhangulatot, amely 1994-ben Horn Gyula
szociálliberális restaurációjához és végül a
Bokros-csomaghoz, azaz minden magyar vagyon kiárusításhoz és a
végső eladósodáshoz vezetett. Eörsi imigyen szólott:
Csurka István
nevezetes irományában háromszoros zsidó ügynöknek nevezte a
Magyar Köztársaság elnökét (hiszen az ő értelmezésében Párizs,
New York és Tel-Aviv politikai szempontból egyaránt Zsidóország
fővárosa.) Október 23-án pedig az a csoda esett meg vele, hogy
éppen ő igazolta Marxot. A csurkai elmélet ugyanis behatolt a
csurkai tömegbe és anyagi erővé vált. Miért ne tüntessenek
egy idegen (pláne háromszorosan zsidó) ügynök ellen a tősgyökeres
magyar fiatalok?
A mondatokat,
amelyek kiemelve szerepeltek a Tallózó címlapján 1992.
november 5-én zsigeri gyűlölet hatja át. Elemzésemet, amely
országos mozgalmakat hívott életre, amelyet akkor már a
washingtoni Kongresszusban is megvitattak, hasonló gyűlölködés
és lekicsinylés közepett Eörsi „irománynak” nevezi. Ez
kicsinyes elvakult sértési szándékot és hitelrontást testesít
meg a kolléga részéről, aki Soros segítségére sietett
azzal, hogy engem is meghívott arra a bizonyos vacsorára. Persze
tudom, minden író művei között, különösen, ha sokat ír,
akadnak irományok. Eörsi, a meghívóm azonban tudatosan minősít.
Nyilván tudja, hogy igazságtalanul. De már nem számít, már
nincs haverság, nincs kollegialitás és hol van már a közös
ügy, hol van már 56. Már csak a Bilderberg-érdekszolgálat
van, a magyarság egyik képviselőjével szembeni kíméletlen
harc. Megértettem.
Eörsi vitairata a
Magyar Narancsban egyébként tele van piszkos kis csúsztatásokkal.
Tanulmányomban New York, Párizs, Tel-Aviv tengelyről, tehát
nem egy topográfiai tényről, hanem egy ideológiai és
politikai szövetségről írtam, ő pedig Zsidóország fővárosáról
beszél, aminek következtében én hülyének látszom. De van
ennél árulkodóbb fordulata egykori vacsorameghívóm tollának.
A „csurkai elmélet” ugyanis behatolt a „csurkai tömegbe”
– írja – és anyagi erővé vált. Ezzel arra céloz, hogy az
október 23-án a Kossuth Lajos téren összegyűlt tömeg, amely
kifütyülte Göncz Árpádot nem a magyar nép, hanem egy általam
manipulált tömeg és ráadásul ez a tömeg tett valamit. Ez nem
igaz, ezek zömmel idős ötvenhatosok voltak, akik nem tettek
semmit, csak kifejezték a véleményüket a nyílt társadalomban.
Közülük jó néhányan
természetesen októberben már olvasták az én tanulmányomat és
véleményt is alkottak róla, meg talán az ellenem indított
hajszáról is. Egy írás – „iromány” – elolvasása és
véleményezése azonban a nyílt társadalom egyik természetes
nem gátolható folyamata. Az idősödő ünneplők tehát nem
voltak „csurkai tömeg”, hanem az átlagnál többet
szenvedett és most is szenvedő emberek voltak, magyarok. Ez volt
elviselhetetlen. Ez váltotta ki Eörsiből és a többi
bilderbergesből a Gerő Ernő-i minősítést, a csőcseléket,
amely most bakfis hajnalpírral bevonva csurkai tömegként bukott
ki a száján.
Ez nekem, mi tagadás,
nagy elégtétel volt.
Az Eörsi-cikk
befejezésének megértéséhez pedig kétségtelenül kell egy
kis írói vájt fülűség és egy Freudi technika. Mert ugyan miért
másért bukna ki Eörsiből utoljára a „tősgyökeres magyar
fiatalok” kifejezés, ha nem az ősi zsidó szorongás és az ősi
gyűlölet, valamint a bilderbergesség miatt. Mi hát az örök
ellensége minden bilderbergesnek? A tősgyökeres magyar. Már se
lát, se hall Eörsi és szitokszónak használja. Ez a végpont,
az igazolás. Meghívott és bemutatott iskolatársának,
Sorosnak, mint egyikét a tősgyökereseknek, majd néhány év múlva
le is akart döfni – mint tősgyökerest.
Mint micsoda?
Ez itt természetesen
most nem utólagos vita egy már válaszolni nem tudó, meghalt íróval,
hanem egy jelenség elemzése. A magyarellenesség lelepleződésének
elemzése, a Bilderberg-célok és magatartások elemzése.
Egyetlen igaz állítás sincs a Tallózó első oldalára feltolt
mondatokban. 1992. október 23-án a Pofosz tagjai, idős börtönviselt,
keserű emberek fütyülték ki Göncz Árpádot, kétségkívül
a médiaháborúban elfoglalt álláspontja miatt, a nagy sérelem
miatt, amit okozott nekik és néhányan közülük azért is,
mert ismerték. Például ugyanabban a börtönben sínylődtek,
mint az elnök úr, de más elbánásban részesültek. Ez a része
annyira piszkos és igazolhatatlan a dolognak, hogy érinteni sem
szabad. Tény azonban, hogy a börtöntársak szemében, akik
nagyon nehezen éltek 1992-ben és nem jutottak hozzá semmilyen
érdemleges politikai szerephez és el kellett viselniük, hogy
soraikat teletűzdeljék olyan álpolitikai foglyokkal,
vamzerokkal, akik a másik, a verő oldalon álltak ötvenhatban
és után, Göncz Árpád már nem volt tisztelt személy. Nem
volt sorstárs. SZDSZ-hez való feltétlen kötődése, a zsidóságot
kiszolgáló magatartása függetlenül a börtönbeli magatartása
vélt vagy csak híresztelt mivoltától ellenszenvessé tette őt
a volt rabtársak tömege előtt. Ez tehát csak annyiban volt,
lehetett volna csurkai tömeg, amennyiben magam is ettem rövid
ideig rabkosztot Kistarcsán, de Göncz Árpád létezéséről
csak hosszú évek múlva szereztem tudomást, amikor az írószövetségben
nagy eredménynek könyveltük el, hogy ötvenhatos létére
megtehettük a műfordítói szakosztály vezetőjévé. Ott a
munkáját szerényen, megbecsülten és korrektül látta el.
***
Az egész paktumpolitikára, az egész Bilderberg-uralomra
elviselhetetlen csapás volt 1992. október 23-a, amelyről ma már
alig tud valamit a közvélemény. Kifütyülték a legfontosabb
paktumembert, méghozzá azok, akik az elmúlt rendszer áldozatai,
a legtöbbet szenvedett emberei voltak. Ezt nem lehetett elviselni
és annyiban hagyni. A Pálfy G. István kezéből akkor már kiütött
Híradó és az SZDSZ-es ellenhíradó, az Egyenleg nyomban be is
mutatott a tér sarkában skinheadeket, náci egyenruhás és Árpád-sávos
suhancokat, akik üvöltöttek. Később ebből az egész ügyből
elhúzódó per lett, mert mások bizonyítani tudták, hogy
ezeket az embereket a filmgyárban öltöztették fel, és nem az
MDF, avagy a Belügyminisztérium szervezésében jelentek meg a téren.
Végül az igazság soha nem derült ki, de tény, hogy a teret ötvenhatosok
töltötték meg és a nemtetszés-nyilvánítás Göncz ellen
spontán volt, amivel, minthogy nem fajult „anyagi erővé”,
csak kiabálás, véleményformálás maradt, nem lehetett mit
kezdeni. A tanulmányom augusztus 20-án jelent meg a
paktumpolitika ellen és október 23-án helyettem, kéretlenül már
legyőzte – erkölcsileg – ezt a paktumpolitikát tízezer
pofoszos, és ötvenhat szelleme.
Nekem a Kossuth téri
tüntetéshez semmi közöm nem volt, jelen sem lehettem, mert másutt
tartottam előadást. (Egyesek azonban láttak és meg is írták,
hogy ott járkálok felbujtóként. Vidéken voltam.) Az előtte
való napokban azonban kétségtelenül résztvevője, szervezője
és szónoka voltam egy médiatüntetésnek a Szabadság téren,
amely Göncz Árpád alá nem írásai és Hankiss–Gombár
egyoldalú döntései elleni tüntetés volt, s azon valóban
jelen voltak sokan az október 23-án odavonulók és Gönczöt fütyülők
közül. Göncz Árpád makacs, egyoldalú SZDSZ-kiszolgálása
miatt és a taxisblokád elkövetőinek, szervezőnek, felelőseinek
az általa nyújtott amnesztia óta folyamatos volt az elégedetlenség,
a düh és becsapottság. S ezt csak fokozta a nyomor, a privatizáció,
a Bilderberg-előnyomulás. Kétségtelen az is, hogy ez a botrány,
a rendszerváltás egyik legjellegzetesebb, leleplező jellegű
botránya a Néhány gondolat…, a „náci alapvetés”
megjelenése és elterjedése után robbant ki. Eörsi pontosan
tudta, miért köt össze engem az eseményekkel, s miért tesz
meg fővádlottá.
A vita természetesen
az Országgyűlésbe is begyűrűzött. Támadták a belügyminisztert,
aki akkor már Boross Péter volt, hibáztatták Antallt és természetesen
felelőssé tettek engem, mint az antiszemitizmus kirobbantóját.
A skinheadek, az Árpád-sávos egyenruhák, a zászlók, a
karszalagok arra kellettek, hogy antiszemitizmussal lehessen megvádolni
a szervezőket, a rendőrséget, amely eltűrte. Már vád alatt
állt a kormány, amelynek nevében engem „náci alapvetéssel”
vádoltak, s ellenég volt az egész MDF is, amely ki sem állt
mellettem. A Bilderberg-akció megfeneklett.
Úgy látszik,
mindig október 23-án feneklik meg. Felszólaltam az országgyűlésben.
Október 23-án a
Kossuth Lajos téren nem a köztársasági elnöki intézmény és
nem is csak az elnök személye, hanem egy népidegen,
posztkommunista politikai kurzus lepleződött le.
Ott állt több tízezer
ember előtt a Magyar Köztársaság elnöke, egy szál maga
kiszolgáltatottan és szánni valóan, szembesülni kényszerülve
azzal a ténnyel, hogy az „ünneplő közönség” nem annak látja,
aminek ő hiszi magát. De ez a népidegen politikai kurzus 1989
óta álságos politikai akciókkal, blokádokkal, alkuk révén
szerzett politikai pozícióinak önkényesen alkotmányellenes
kiterjesztésével, a sajtóban és a tömegtájékoztatásban
birtokolt monopolhelyzetének felhasználásával végeredményben
egy akármilyen jelzővel ellátható kommunista restaurációt készít
elő.
Hiába igyekszik
ez a politikai kurzus az európaiság, a demokrácia, a
liberalizmus eszméinek kisajátításával a nép természetes
igazságérzetét elnyomni, immár nagyon széles körben nyilvánvaló,
hogy az új rend, a kialakuló piacgazdaság kulcspozícióinak
megszerzéséről és megtartásáról van szó. Ez a hatalom a
kulturális intézményrendszer és a tájékoztatás pozícióinak
megtartásán és kiterjesztésén alapszik.
Most már nyilvánvaló,
hogy a mi négy-öt éve elindult csendes forradalmunk még nem
fejeződött be, és most már az a kérdés, hogy mi lesz az
eredménye. Megvalósul-e, vagy elhazudják?
Ez a drámai kérdés
jelent meg drámai módon október 23-án a Kossuth Lajos téren.
Teljességgel hiábavaló, mesterséges és alantas ezt a vélemény-nyilvánítást
néhány – egy mindannyiunk által elítélt korszak jelvényeit
viselő – fiatalember művének tekinteni. És ezáltal a nemzet
széles köreiben megjelenő elégedetlenséget és vélemény-nyilvánítást
diszkvalifikálni. Ez a módszer Gerő Ernő emlékezetes október
huszonharmadiki rádióbeszéde óta ismeretes. Volt ez a nép már
bűnös nép, csőcselék, söpredék, és fasiszta horda, miközben
a vérfürdőket rendező ávósokat kitüntették és bitorolt
vagyonokhoz juttatták. A trükk most is ugyanaz. Ragadj ki az egészből
egy kicsiny szeletet, nagyítsd fel, hitesd el a közvéleménnyel,
hogy az ő törekvései azonosak a kicsiny csoportéval. És végül
fojtsd el az ellened felkelt népmegmozdulást, hallgattass el
mindenkit, aki a teáltalad meghatározott önző és részrehajló
módon akarja a demokráciát, aki nem tartja igazságosnak a te
gazdasági és politikai hatalombitorlásodat.
Ezeket a
fiatalokat már üldözték azért, mert hosszú volt a hajuk, azért
mert szakállt növesztettek, azért mert felvonultak március
tizenötödikén, azért mert saját zenei vonzalmaik vannak, s
most azért mert egynehányuk ruházata nyilas vagy háborús német
egyenruhákra emlékezetet. Ez sajnálatos, szomorú, de veszélyessé
csak akkor válik, ha ezeket a fiatalokat továbbra is a társadalom
peremére taszítjuk, ha továbbra sem kezdünk velük párbeszédet,
és nem látjuk be, hogy ezért a jelenségért – amely egyébként
világméretű – demokratikus intézményeink gyengesége a
felelős.
Üdvös volna, ha
a Kossuth téri esetből mindenki levonná a tanulságot és észre
térne. A Göncz Árpád elrekesztésért, amely a Duna elrekesztésével
egy időben történt, azok felelősek, akik fentebb vázolt
restaurációs politikát kierőszakolják
A kormány és a köztársasági
elnök mögött álló erők szembenállása október 23-a óta
letagadhatatlan tény. Ez önmagában is különös veszélyekkel
terhes botrány, amely veszélybe sodorja az egész társadalmat,
a demokratikus kibontakozást, a magyar jövőt. De ennél sokkal
többről van szó. Ha ez így folytatódik, a jövőben nem csak
ezen törésvonal mentén szakad ketté a magyar társadalom,
hanem sokkal tragikusabb választóvonal mentén. Máris kétségtelen
jelei vannak annak, hogy az elégedetlen, súlyos terheket viselő
nép visszahúzódik, hátat fordít az intézményeknek, olyan életkerteket
rak maga köré, amelyben nem alakítja, hanem elszenvedi a történelmet.
Ezek a passzív rezisztenciák végül egy a magyar történelemben
sajnos már unalomig ismert képlet kialakulásához vezetnek,
amelyben van egyfelől az összeszövetkező hatalmi elit és van
másfelől a sorsába beletörődött kisember, aki kénytelen
kiskapukat keresni, a csendes szabotázs eszközeit kialakítani,
csak az egyre nehezebben fenntartható otthon számára dolgozni
és várni. Ez nem demokrácia, ez nem sorsváltozás, ez annak a
lehetőségnek az elherdálása, amely a magyarság számára világméretű
változások következtében megnyílt.
A Kossuth Lajos téri
elrekesztés ez ellen a végzet ellen emelte fel a szavát. A legsúlyosabb
figyelmeztetés mindenki számára. Hogy így nem mehet tovább.
A felelősség
pedig innentől kezdve azoké, akik önző érdekeik által vezérelve
nem hallják meg ezt a figyelmeztetést.
Megvédtem tehát
a kormányt, magunkat és minden hátsó szándék nélkül
tettem, egyáltalán nem reméltem, hogy a belső támadások
megszűnnek ellenem, s azt meg különösen nem, hogy a kormány működése
megváltozik. Nem is változott. Folytatódott a kiszorításom, mégpedig
azok érdekében azok kérésére vagy követelésére, akiktől
megvédtem a kormányt. Azt azonban elkönyvelhettem magamban,
hogy dr. Utólagként kezdtem utolérni magam.
Sajnos azonban súlyos
jóslatom, a nép és az elit végzetes kettészakadása, a nép
passzív tűrésbe fordulása, amelyet most, utólag súlyosabb, történelmibb
teljességű jóslatnak tartok, mint magát a tanulmányomat –
bekövetkezett. A beletörődés és az önfeladás társadalma
lettünk. A tanulmányom miatt kizártak az MDF-ből ez utóbbi előrelátásom
nem hallotta meg jóformán senki. Senki, akit illetett, senki,
aki tehetett volna valamit, nem tett semmit, s riadtan menekült a
Bilderberg-csoport terrorja elől.
Mérlegem? Nincs
mivel dicsekednem. A leleplezés után tizennyolc évvel még fennáll
az a rendszer, amelyet lelepleztem. A párt és a mozgalom,
amelyet magam köré hívtam és amely a magyar tisztesség, a
kurucos „Csak azért is!” bátorságával, önfeláldozásával
körém állt és felejthetetlen élményekben, részesített,
belehullott az időbe. A nagy seregléseknek már csak az emléke
sajog. Köszönök mindent a társaknak, az önfeláldozóknak, a
szerényeknek és a talpasoknak, a kitartóknak és a hívőknek.
Eszméink, vállalásunk, hitünk átszűrődött egy másik
nemzedékbe és most azok állnak helyt – talán – a
globalizmus megújuló tornádói alatt, akik akkor ellenfeleim
voltak, s akiket fiatalságuk is a másik oldalra sodort. De az idő,
a sors igazságot tett. Ha úgy nem is, ahogy elképzeltük és vártuk,
mert úgy már nem is lehet, ha sokkal nehezebb körülmények között
is, egy szinte háborúsan porig rombolt hazában, mégis újra
megindul az élet.
Nehéz kimondanom,
mert félek az elfogódottságtól: a magyar élet. Most már
nincs más út, csak a magyar út. A többi pedig nem számít,
vagy ahogyan Tömörkény István, árvízi mentésen ingyen
dolgozó tiszai szegény embere mondja: „nem számos, nem
uraknak történt.”
|