2017.09.08.
Kovács Attila: Bábeli zűrzavar
Megdöbbentő
dolgok zajlanak a politikai ellenzék háza táján. Politizálásuk,
az ország közügyeihez és egymáshoz való hozzáállásuk okán
sokszor, sok alkalommal gondolhattuk – és olykor le is írtuk
–, hogy ennél már nincs lejjebb, de most ismét időszerű
ennek felvetése. Háromnegyed évvel a választások előtt a tevékenységüket
a következők jellemzik.
Bírálnak
mindent, a kormány összes lépését. Legyen szó bármiről, szülessen
bármilyen törvény, határozat, szerintük az egészen biztosan
rossz és persze Orbán és köre gazdagodását szolgálja. Elgáncsolnak,
amit csak tudnak, amelyek közül a leglátványosabb az olimpiai
rendezés elkaszálása volt. A pályázat kisiklatását annak
ellenére támogatta az összes balliberális erő, hogy ehhez többüknek
szemközt kellett köpnie korábbi önmagát, hiszen korábban
maguk is elkötelezett olimpia-pártiak voltak. Az már önmagában
is jellemző adalék, hogy a baloldalon manapság egy ügy elgáncsolását
értelmezik eredményként. Ez a Napnál is világosabban mutatja,
hogy kizárólag a rombolással, valamint a kormányzati elképzelések
parttalan kritizálásával képesek magukra irányítani némi
figyelmet, mert érdemi mondanivalójuk hosszú évek óta nincs.
Engedtessék ugyanis meg, hogy azt ne tekintsük érdemi
mondanivalónak, miszerint „mi vagyunk az igazi demokraták”,
és Orbán, aki „kivezeti országunkat Európából”, valamint
„leépítette a fékek és egyensúlyok rendszerét”, „monnyon”
le.
Miután ezekkel
egyidejűleg lassanként olyanokká váltak, mint a kalapos gombák,
amelyek spórával szaporodnak, és így egyre többen lettek,
feltűnt egy új jellemvonásuk is: a remélt hatalomra jutás érdekében
egymást is ezerrel ekézik, sőt, az egyes pártokon belül is nyílt
törésvonalak jöttek létre. Komoly viszály zajlik az MSZP-ben,
a korábban még megváltóként beharangozott Botka Lászlónak
sokasodnak az ellenzői, a végén az is lehet, hogy nem marad
miniszterelnök-jelölt. Az Együtt állítólag nem akar az
MSZP-vel közösködni, mégis természetesnek nevezik, hogy elnökségi
tagjuk bekerült Botka árnyékkormányába. A DK ugyan azzal
henceg, hogy nem létkérdés számára az összefogás, mert
egyedül is simán bejut majd a Parlamentbe, ám a felszín alatt
azért mégiscsak dörgölőznek mindenkihez. A Jobbik külön témát
jelenthetne, mert még a magyar parlamentarizumus sokszínű,
sokat megélt történetében is ritkaságszámba megy, hogy egy párt
ennyire elveszítse azt az arcát, amellyel megjelent a közéletben,
és a politikájukat jellemző gondolati és eszmei bukfencek
sorozata miatt ma már lehetetlen legyen megmondani, hogy valójában
mit is akarnak képviselni...
Az ellenzéki táboron
belül nagy tekintélynek örvendő megmondó emberek szintén
nehezen találják a választ a jelenlegi helyzetre. Össze-vissza
kommunikálják a történteket, ami persze valahol érthető is
lehet akár, hiszen nekik sem lehet könnyű eligazodni a
Soros-EU-Netanjahu háromszögben. Nemrégiben például Konrád
Györggyel készült komoly terjedelmű interjú a Mancsban,
amelyben paradox módon egyszerre védte meg az „antiszemita”
plakátkampány áldozatává váló „Gyurit”, azaz Soros Györgyöt,
miközben maga is valós veszélynek ismerte el a migránsbeáramlást.
Emellett kiemelte, hogy Orbán elsőként érzékelte a bevándorlás
által megjelenő veszélyt Európában, ám azt is sietve hozzátette,
hogy Orbánnal amúgy szerinte nem áll szóba senki a „művelt”
Nyugaton. Azt persze már sem az újságíró nem kérdezte meg,
sem Konrád György nem tartotta érdemesnek kifejteni, hogy valóban
„művelt-e” az a Nyugat, amely teret engedve a migránsözönnek,
önként hajtja a fejét a nyaktiló alá, s meg sem próbál
kiszabadulni belőle?
Vagyis mindent
egybevetve olyan totális zűrzavar van az ellenzék háza táján,
amire korábban talán sohasem akadt példa, a választásokig
pedig már csak háromnegyed év van hátra.
Mindezek okán akár
elsüthetnénk a klasszikus vicc poénját is, miszerint mi már
csak egy kávét kérünk, és eközben rendkívül nagy élvezettel
figyelhetnénk azt, ami az ellenzéki oldalon zajlik. Ez azonban súlyos
hiba volna. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a jelenlegi
ellenzék – beleértve ebbe teljes egészében a Jobbikot is –
hataloméhsége mindent felülmúl. Sem eszmeiség, sem elvek, sem
korábbi politikai szövetség vagy épp viszály nem számítanak
számukra. Amennyiben a hatalom megszerzése a tét, a szó
legszorosabb értelmében bármire képesek, nemhogy egymással,
de magával a kénköves leheletet okádó ördöggel is összefognak.
A mostani nagy
viszálykodást látva és hallva se feledkezzünk meg a négy évvel
ezelőtti helyzetről: amikor a balliberális oldalt akkor még
egyértelműen uraló MSZP-vezetésnek burkoltan, de annál egyértelműbben
megüzente az őket külföldről pénzelő kör, hogy Gyurcsányt
is be kell venni a buliba, nincs apelláta, akkor ez nyomban meg
is történt. Sőt, a sehol nem jegyzett liberálisoknak – élükön
a nagy túlélő, Fodor Gáborral – is befutó hely lett a közös
listán.
Ne legyenek kétségeink:
ez a forgatókönyv most is bekövetkezik majd, sőt, aligha csak
Gyurcsány lesz kedvezményezett. A nemzeti oldal legyőzése érdekében
a Jobbik is hirtelen „szalonképessé” fog válni, s bár sűrű
magyarázkodások kísérik majd a korábban rasszistának titulált
Jobbik bevételét a brancsba (a magyarázat is könnyedén előre
borítékolható: mindenkinek továbbra is fenntartásai lesznek a
Jobbikkal kapcsolatban, ám a demokrácia érdeke most megkívánja
a csatabárd elásását, hiszen a Fidesz újabb győzelme diktatúrát
eredményezne), végül mégis mindenki egy lesz majd.
Erre nem árt felkészülni,
nem árt folyamatosan és egyértelműen emlékeztetni majd a
politikai értelemben közismerten „rövid emlékezetű”
szavazókat arról, hogy kik is ezek az emberek, és milyenek is
valójában az általuk képviselt pártok.
|