2017.09.22.
Pannonia
geometria
Aknay János és Ézsiás István kiállítása a szentendrei MANK
Galériában
Pannónia lelkületét
Janus Pannoniustól Csorba Győzőig sokan megfogalmazták szebbnél
szebb művekben. Táj, néplélek, hagyomány, archaikum? Kitekintés
a világra, ugyanakkor magunk – sajátosságaink, értékeink
– megőrzése? Ha szóban (versekben) ez sikerült, sikerül-e képzőművészeti
alkotásokban? Méghozzá olyan művekben, mondhatjuk egyszerűen
konstruktív alkotásnak őket, amelyek ugyan a dombhajlatok ívét
és hőjét (utalás Rómára) többnyire elkerülik, de feszített,
jobbára mértani szerkezetükben megőrződik valamely fő sajátosságunk.
Aknay
János festőművész és Ézsiás István szobrászművész együttműködésénél
kitűnőbb párost el sem lehetne képzelni. Aknay utóbbi korszakának
jellegzetes „emlékképei” – mindenik mintha valaminő
katedrálist rejtene – jól illenek Ézsiás következetesen
szigorú, a körzőnek és a vonalzónak áldozó, kötődéseikben
nem egy avantgárd mestert megidéző szobraihoz. Mindkét alkotó
karakteréhez nagyon is hozzátartozik a határozott kontúrokkal
jelentkező formabiztonság, és a nem akármilyen (noha ez szobrásznál
nem annyira megszokott) színgazdagság.
Minthogy
a szentendrei piktor egy kivételével az utóbbi két év festményeit
állította ki (huszonegy darabot), a szobrászművész pedig évtizedekre
visszatekintően az életművéből válogatott – a kerti kiegészítő
tárlat műveit is idevéve negyvenöt (!) plasztika látható tőle
–, egy kissé Ézsiás oldalára billen a mérleg. Ám a
szoborsokaságot jól ellensúlyozza Aknay elegáns, nagyméretű
tábláinak látványa, üzenete.
A konstruktív táblák
„építészeti” darabjaiból kiolvasható rekviem – emlékezés
a múltra, a történelem hézagaira és ünnepeire, a
templomok-katedrálisok megtartó erejére, a befogadó város
hajdani mestereire (elsőbben is Barcsay Jenőre), a látványban
megfogalmazandó életöröm pillanataira – azért is fölemelő,
mert akarva-akaratlan szakrális üzeneteket hordoz. Az „égi
jel”, drámai formában, a festőművész életébe akkor
csapott be, amikor évekkel ezelőtt nagybeteg kislánya meghalt.
Innen a megvilágosodás,
a Teremtő előtti főhajtás fokozatai? A röpködő angyalszárnyak
suhogása? Innen is, de főképp a szépség előtti főhajtás bölcselméből.
Amikor a festmény, anélkül hogy kilépne keretéből
(pontosabban az ábrázolandó témához köthető szokványvilágból),
lelki tartalmakat is közvetít. A feszített szerkezetben megbúvó
érzéseket, a léthagyomány ünnepeit és érzelmi viharokat. Ha
tetszik, ugyan nagy áttételekkel, a magyarságot, a kisebbségek
magyar közösségeit összekovácsoló gesztusokat szintén.
Mi más volna az
Emlék – Eszéki katedrális (2015) című tábla torony-szökellése,
hátterében a szétesett déli ország nekünk is kijutó öldökléseivel,
mint a föntieknek bizonyítéka. A fény és sötét kontrasztja,
a sárga mezővel szemben álló kék és fekete, itt éppúgy
dominál, mint megannyi más, a ceruzatornyok égbe emelkedését
egy kissé hitbéli megigazulásnak is mutató vásznon (Emlék VI.,
VII. – 2017; Emlék I. – 2016 stb.). Eme emlékezésfolyamban
lehetetlen nem észrevenni a jelként funkcionáló klasszikus
elemek (például a két torony mögötti templomhajó – Emlék
I., 2017) nagy hatású, mert a fókuszt meghatározó-uraló
jelenlétét.
Ahogyan nem véletlen
(egy kis leegyszerűsítéssel) a „katedrális-imitációk” sűrű
sora – a festőművész részéről a bűnmegvallás áldozati
gesztusának is tekinthető az ilyesféle „rejtett” ima, a
kisváros Szentendrét metropolisszá növelő cselekedet –, éppúgy
tudatos ábrázolási mód a Duna-parti városka házait,
oromzatait, belső tereit képvalósággá emelő megjelenítés.
Ennek tipikus példája az Emlék XII. (2017), amelyen a piramissá
növekvő háromszögben lévő, kék nyíllal átlőtt ablakkeret
éppúgy szerkezeti (feszítő) fogás, mint az egészet egységbe
fogó, a csúcsos alakzatra ráboruló derékszögű kék-zöld
keret. Az Emlék V. (2016) szintén a szentendrei motívumkincs
jellegzetes darabjaiból építkezik. Minden festményt lélegzetelállító
pontossággal a színdinamika ural.
Ézsiás
István életműve, hihetetlen, itthon még nem kapta meg azt az
elismerést, amelyet már jócskán kiérdemelt. Mert konstruktív
szobrai (reliefjei, körplasztikái, installációi) több jelentésűek,
s a magyar avantgárd hagyományon kívül – az írónak és költőnek
sem utolsó, a Tett és a Ma kiadója-szerkesztője a példakép,
aki előtt a művész két gyönyörű festett fa kompozícióval
hajtott fejet (Kassák jubileumára – 2012; Hódolat Kassáknak
– 2015) – a nemzetközi avantgárd formajegyeit is magukon
hordják? Mert a figuralistást maguk mögött hagyván
kisplasztikának és köztéri szobornak is szépek, tiszták,
nemesek? Mert konstruktív alapértelmezésük révén a művész
anyagszeretetén túl „csak” mértani megszerkesztettségükkel
és térfoglaló gesztusuk (nemegyszer a levegős tágasság) különösségével
hatnak?
A sok évtizede
tudatosan formálódó, nem egy nemzetközi díjat is magáénak
tudó életmű itthoni lebecsülésére nincsen magyarázat. S
hogy Ézsiás ebben az elismerés nélküli visszhangtalanságban
sem tört meg, hanem folyamatosan – a következetesség
aranyfedezetével – alkotott, az önkifejezői tudat tettrekészségéből,
bátorságából eredeztethető. Sok helyről merített, hogy az
„idegen” formavilág átszőve egyéniségének a jegyeivel
minél jobban hasson.
A múlt század
negyvenes éveiben indult, a formákat előtérben tartó MADI
(kortárs absztrakt geometrikus irányzat) éppúgy magával
ragadta, mint a holland De Stilj képzőművészeti s építészeti
csoport tevékenysége, vagy az orosz avantgárd halhatatlanjai,
avagy az egyik mesterének tartott Amerigo Tot rusztikusságában
is megejtő művészete. Anyagszeretetet, formát, céltudatosságot
tőlük tanult. Amit az ősöktől ellesett, azt kebelezte be s
alakította egyénivé – hihetetlen ötletarzenállal, gazdagsággal.
A tárlat legrégebbi
művei, az 1974-es bravúros hajlítású vaslemezszobor, az
Hommage a Naum Gabó, valamint a lyuggatott vas Rába ’78 és a
rozsdás lemezből és tükörlemezből komponált Malevich object
direct – mindkettő 1985-ből való – már szépen megmutatták
a szobrászművész tájékozódási irányát, technikai fölkészültségét
és ötletességét. És legfrissebb munkáiban is, közülük
hadd emeljem ki a Hommage a Deim Pál (2017) megrendítő egyszerűségét,
ott a plasztikai invenció olykor drámai megnyilvánulása.
Valósággal tobzódik
a formavariációkban. Legyen az tömör plasztika (Ajka III. –
1981; Concret – 2016, mindkettő alumínium; Hommage a Fritz
Wotruba – 1990; Nagyatádi relief I–II. – 1994, mindkettő
fa), síkplasztikaszerű, falra akasztható dombormű vagy festett
tárgy (MADI-relief Caracas – 2009, fa, fém; MADI-relief Dallas
– 2008, fa, fém, plexi; Fekete-fehér MADI – 2010, fa; Porcelán
tál Rodcsenkónak – 2003; Frantisek Kupka-tál I–II. –
2003), netán „levegős” kisplasztika vagy köztéri szobor
(Alfa és ómega – 2008, vas; Esprit geometria – 2015, festett
fa; illetve Pannonia geometria; Geometria Sacra – mindkettő
2015, fém), látvány és gondolati tartalom egyesül benne.
A klasszikusok előtti
tisztelgései azért is fontosak, mert egy folyamat szerves részévé
teszik alkotói arzenálját. A már említett „hommage”-ok
mellett különösen szép a Huszár Vilmos De Stilj (2010, alumínium,
vas, műanyag) című kisplasztika. A tárlat gazdagságát jelzi,
hogy még számtalan párja van (Horizontális – 2015, fa, fém;
Konstruktív szobor – 2010, alumínium, vas, fa, plexi).
Szakolczay Lajos
|