2017.09.22.
CSURKA
ISTVÁN FELSZÓLALÁSA
LAKITELEK-1987
Nem hiszem, hogy
akármelyikőnk is pontosan meg tudná határozni, miért gyűltünk
most itt össze. Összeverődésünkben sok a kimondhatatlan, a
szorongásos lelki indíték, még beszélni is alig tudunk róla.
Mintha valami nagy veszély fenyegetne bennünket személy szerint
is, és együttesen is mint magyarokat, és ennek a nagy vésznek
az előrevetülő árnyéka rántana össze valami akolmelegbe. Mi
ez a nagy veszély? Sejtelmünk sokkal tragikusabb végzésekről
értesít bennünket, mint ami ma gazdasági és intézményi válság
képében a mindennapiság szintjén jelen van az újságjainkban
és a büfébeszélgetéseinkben. Az, amit a zsigereinkben érzünk,
nem gazdasági, vagy nemcsak gazdasági és nemcsak politikai,
hanem sokkal több annál: egy nagy, mindent felégető nemzeti
katasztrófát érzünk közeledni, amely még azokat a maradványokat
is megsemmisíti, amelyekben most tengetjük vagy rejtegetjük
nemzeti létünket.
Mi
ez a katasztrófa, hogyan fog bekövetkezni? Nem is merünk
belegondolni, de hirtelen támadt szorongásainkban ez mégis valóság
és borzasztó teher.
Kétségbeesetten
keressük a kiutat, menekülünk és ellenállunk a halálos húzásnak.
Megpróbáljuk mindezeket elhárítani, de mindez tétova és
foszló. Nem tudjuk, hogy amikor kis ellenlépéseinket megtesszük,
nem éppen akkor ártunk-e magunknak és a saját ügyünknek. Sötétben
élünk, egy halottasház sötétjében.
Tudom,
hogy egy kis megbotránkozást is felkeltek ezzel a sötét pátosszal.
Szándékosan. Azt remélem ugyanis, hogy éppen ez a megbotránkozás
fogja felszínre hozni az ellentmondást lelki bénultságunk és
halálhangulataink, valamint a való helyzet között. Bénultabbak,
kiütöttebbek és letaglózottabbak vagyunk, mint amennyire valós
helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk
kellene.
Volt
már ennél nehezebb helyzetben is ez a nemzet. Szedte itt már áldozatait
a neoacquistica commissio, Caraffával az élen, vérengzett itt már
Haynau táborszernagy, és még ebben a mi rémszázadunkban is
egymást követték a bosszúállások és az akasztások és a
menekülésre kényszerítések. Nemcsak öngyilkosságban és halálozásban,
nemcsak nem szaporodásban és fogyásban, hanem emigránstermelésben
is valószínűleg világelsők vagyunk. Kezdődött a kitántorgással,
folytatódott az 1920 utáni kiutálásokkal, melynek során
rengeteg értékes agyvelő került idegen szolgálatba, s melynek
csúcspontja Bartók Bélánk kitelepedése lett, jött rá a
45–46-os, 48-as emigrációba kényszerítési kampány, melynek
során a legkülönfélébb szellemi alapállású, de nemzettudat
szempontjából éppen a különféleségében pótolhatatlan
szellemi erő hagyta el újra a hazát tömegestül, hogy aztán
az 1956-os exodusban tetőzzön a hazaelhagyás. Napjainkban pedig
a jajgató Erdélyből indult meg az áradat. Mint egy egérrágta
foszló zsákból folyik, szakad, ürül ki a magyarságból az
ember, az érték. Van tehát alapja, oka a haláliszonyodásnak.
De mégis!
Örökös
védekezésbe szorult nemzet lettünk, és most már ott tartunk,
hogy még ennek a védekezésünknek a jogosultsága is sok oldalról
megkérdőjeleztetik. Már-már magunk is elbizonytalanodunk, hogy
vajon jogosult-e és megfelel-e egy általánosan elfogadottnak látszó,
feloldódó, nemzetköziesülő világtendenciának a mi keserves,
magyarként való magyar védekezésünk; hogy nem vagyunk-e ósdi
nacionalisták és korszerűtlen koppánykodó mélymagyarok,
amikor magyarként védjük és rejtegetjük magunkat magunk elől
és a ránk váró végzet elől.
A
védekezés Trianon óta lett meghatározó lelkiállapotunk, de
Trianonra jöttek rá még súlyosabb katasztrófák, és leveretéseink,
letaroltatásaink közül az utolsó, teljes magunkra hagyottságunk
nyilvánvalóvá válásával még ennek a védekezésnek a kilátástalanságát
is belénk oltotta. Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk vagy
csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak
mutatkozni. Államhatalmi szerveink meg-megdorgálnak tiszta szándékú
fiatalembereket, akik semmi mást nem tesznek, csak megpróbálják
magyarként felmutatni magukat. 1970 óta vagy 71 óta tulajdonképpen
csak az a kérdés, hogy milyen méretű „cirkusz” lesz
Budapesten március tizenötödikén. Mindig akad egy-kétezer
elszánt diák vagy öregdiák, aki vállalja a kicsapatás vagy a
megcsapatás veszélyét, és a saját dalait és a saját
jelszavait kiáltozva akar végigvonulni a történelmi helyeken.
A hatalom türelmessége változó, csak egy nem változik: az a közömbösség,
amivel a szélesebb tömegek ezt az előadást figyelik. A tudomásulvétel
nem változik, hogy nincs saját március tizenötödikénk, és
nem is lehet. Egyes iskolákat megszállnak, másokban pedig a tanárok
és a szülök beszélik le a gyermekeiket az utcára menésről.
És ebben a jelenségben ez a tragikus vonás, ebben van benne az
a halálos fenyegetés, ami ide hozott bennünket. Ez az a lemondásba
szorult védekezés, amelyből ha nem tudunk kilábalni, akkor
nincs tovább. De csak akkor.
Van
egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp
nincs szembenézésünk. Ez a szó a nemzethalál. Mikor az
ajkunkra tolul, szinte várjuk, hogy letorkolljanak miatta, mondván,
hogy romantikus, idejétmúlt rémlátás, tudománytalan
fantazmagória. Pedig jelen van az életünkben, nemcsak fogyásunkban,
kivérzésünkben, hanem napról napra való történésként is,
amennyiben a határainkon kívül élő magyarságnak a sorsában
még fel merjük ismerni a magunk sorsát. Hárommillió ember ma
naponta megküzd ezzel a halálvízióval, mégpedig a legközvetlenebbül,
a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió előtt ma már
nincs magyar távlat, magyar jövő. Ezt a hárommilliót naponta
megalázzák azért, mert magyar. Ezek számára a nemzethalál
valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy.
Való
igaz, folyamatban vannak ma ezen az ultramodern világon ennél
kegyetlenebb népirtások is. Vannak, ahol ölik a népeket, tömegesen
és gátlástalanul. Noha jelei ennek már itt is mutatkoznak, ez
még itt nincs folyamatban, és talán nem is lesz. Ettől a hárommillió
magyartól csak a nyelvét, a kultúráját és az élete magyarként
való leélésének a lehetőségét akarják elvenni, egy öntudat
nélküli kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. A
munkaerejére, a találékonyságára talán még szükség is
volna, csak az önazonosságát kell elhagynia. Egy nagyon céltudatos
és kegyetlen üzletkötés van felkínálva, jobban mondva ráerőszakolva
erre a hárommillióra: szűnj meg magyarnak lenni, és megengedjük,
hogy élj.
Beláthatatlan
messziségben van az az idő, amikor az utolsó erdélyi magyar is
beletörik ebbe a gonosz ajánlatba?
A
helyzet ebben a halálvonatkozásban belföldön más, hála
legyen érte dicsőséges forradalmunknak, más, de nem jó és főként
nem rózsás. A halál itt sem csak statisztika, itt sem csak születésszám-apadás,
itt sem csak öngyilkosság, hanem egy rejtett, magát sokszor
tarkaságba álcázó folyamat, mely a közönyben, a fásultságban,
az önmagunkkal nem törődésben nyilvánul meg. Magyarságunk
tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. Közömbössé válunk
értékeink iránt. Annyi baj ért bennünket mint magyarokat
Trianon óta, olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább
feladjuk magunkat. Élünk napról napra, magyarul beszélünk,
vagy valami magyarhoz közel álló nyelven, de inkább csak azért,
mert nem tudunk más nyelven. Szeretnénk megszabadulni ettől a kínos
tehertől. Lemondunk magunkról. Hallgatunk és lapulunk. Szégyelljük
magyar mivoltunkat. Elhisszük azoknak, akik Trianon óta sulykolják
belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha el nem is
hisszük, rálegyintünk. Mindegy. „Ez van” – mondjuk, és
ebben az „ez van”-ban benne tátong a halálos üresség.
Bennünket,
belföldi magyar szülőket nem fenyeget az a kényszerhelyzet,
hogy nem tudjuk magyar tannyelvű osztályba íratni csemetéinket,
sőt mi – nagyon helyesen – az angol tagozatra való felvételhez
keresünk protekciót, csak azt kellene már egy kicsit jobban
megnéznünk, hogy ez a mi magyar tannyelvű magyar iskolánk
milyen magyart akar nevelni a gyermekeinkből, akar-e egyáltalán,
s nem éppen azt a kicsinyhitűséget csepegteti-e beléjük,
aminek a következménye egy-két nemzedék alatt pontosan ugyanaz
lehet, mint a nyelve fosztott iskolázásé. A szemünk láttára
írja át a gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk
szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára teszik a gyermekeink vállára
apáink elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos
progresszió nevében, és a nép ártatlan gyermeke, mire felnő,
megtanulja titkolgatni magyar voltát.
Most
nem az értelmiségről beszélek, a magaskultúráról és még
csak nem is a médiák zavaros, híg kozmopolitizmusáról, hanem
a népről, a magyar népről, amelyet megóvnak attól, hogy túlságosan
magyarnak érezze magát.
Kérdezem:
nem halad ez a társadalom egy szörnyű kettéhasadás felé,
amilyen kettéhasadás már volt a történelmében, amikor egy
szellemében s vérében is idegen arisztokrácia pöffeszkedett
egy szegény és szegénysége miatt szükségképpen
visszamaradott népi tömegen? Nincsen semmi jele annak, hogy ez a
magyar társadalom újra egy ilyen kettéhasadás felé tántorog,
amennyiben kialakul egy világ felé fordulás részben
kozmopolita, idegen szellemű, haszonélvező rétege, és ez
alatt a mindennapi gondokkal küzdő, a maga levében fövő, a
világtól szükségképpen elmaradó tömeggel, néppel, nevezzük
úgy, ahogy akarjuk? Én látom ennek a jeleit, és mert látom,
mondom is.
Ezen az úton is
el lehet jutni a nemzet sírjához. Ez esetben nem szűnik meg a
magyarság, nem hal ki, csak oly mértékben átalakul, hogy azt már
nem lehet nemzetnek nevezni. Valamilyen új kifejezést kell rá
találni. Ezen az úton pincérnemzet leszünk. Pincérnek lenni
nagyon tisztességes foglalkozás. Senkit sem akarok megbántani,
nagyon sok pincér ismerősöm és kedves emberem van, de egy
nemzet azért mégsem süllyedhet a saját hazájában pincérstátusba.
Mi
tehát az egyenlege, s mivel kell szembenéznie a sötéten látáson
megedzett magyar tekintetnek? Egy meghatározó jelentőségű
nemzettest erőszakos kivéreztetésével, elhalásával és
beolvadásával az államhatárokon kívül és ezzel párhuzamosan,
de nem azonos ütemben a nemzet meghasonlásával, kettészakadásával
és lezülléssel párosult átalakulásával belföldön.
Ebből a két
elemből áll össze az a nemzeti katasztrófa, amelynek elhárítására
a legjobb erőknek össze kell szerveződniük a legszélesebbekkel.
Az
antikatasztrófa-programnak az alapelvei a céljából adódnak.
Az antikatasztrófa-programnak, minthogy a nemzet végső lesüllyedésének
a meggátlása a célja, fenntartás és mellékzöngék nélkül
kell magyarnak, egész magyarságra tekintőnek és népinek, egész
népre tekintőnek lennie. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen vállaltan
és hangsúlyozottan nép-nemzeti programot csak szerény mértékben
is elkezdhessünk, először a saját lelkünkben kell rendet
teremtenünk. A lelkünk sérült, mert iszonyú tragédiák és
megaláztatások után vagyunk, mert bűnöket követtünk el, és
mert bűnöket kentek ránk, és végül azért is, mert ezeket a
megaláztatásokat nem voltunk képesek mindeddig becsülettel
feldolgozni. A mi lelkünk most tele van elhárítással, áthárítással,
védekezéssel és önmagunk nem becsülésével. Félünk magunktól,
és mint valami tilalmas dolgot, rejtve éljük meg magyarságunkat.
(folytatjuk)
|