2017.09.22.
Märle
Tamás : Kárpátalja nem veszhet el!
Nagyon nehéz a
lelkem, nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Azt gondoltam
nem tudnak semmi olyat kitalálni, ami miatt elhagynám Kárpátalját,
de ezzel meglőttek – válaszolta kárpátaljai barátom,
mikor a szégyenletes kijevi döntés után megkerestem.
Alighogy leadtam a
múlt heti lapzárta előtt cikkemet – amelyben beszámoltam Önöknek
a háromezer új kárpátaljai magánvállalkozásról, és a szép
számmal növekedő magyar osztálylétszámokról a Felső-Tisza
mentén –, a kijevi parlament törvénybe foglalta nyílt
asszimilációs törekvését. Amennyiben Petro Porosenko ukrán
elnök jóváhagyja az új oktatási törvényt, úgy innentől
kezdve megszűnik az anyanyelvi oktatás közép- és felsőfokon
Ukrajnában minden nemzetiség számára. Márpedig biztosan alá
akarja írni, hiszen azonnal üdvözölte, hogy a Legfelsőbb Tanács
második olvasatban is elfogadta azt.
Minden túlzás
nélkül azóta az életünk minden egyes órájában előjön ez
a téma – folytatja barátom, aki négy gyermek édesapja. Sokakkal
beszélgettem erről az utóbbi napokban, zömében 30-40 körüli
házaspárokkal. Mindenki azt mondja, hogy ez a vége. Kárpátalja
elesik. Azok, akik eddig csak egy kicsit is vacilláltak, hogy
maradjanak-e vagy menjenek, azoknál most a mérleg a menjenek felé
billent. Egy biztos, hogy ha nem engedik a gyermekemet magyarul
taníttatni, akkor mi is megyünk. Egyszerűen nem marad más kiút,
ezrek hagyhatják el Kárpátalját.
Az sem megoldás,
hogy 8. osztályig itt tanuljon, majd átírassam egy magyarországi
iskolába és így teljesen kikerüljenek gyermekeink szülői
nevelésünk alól. Itthon nem marad ugyanis semmilyen lehetőség
az anyanyelvi továbbtanulásra. Ha áttérnek az ukránra és mégis
Magyarországon képzelik el a továbbtanulásukat, akkor megint
csak hátrányba kerülnek, mivel az alapokat makogva tanulják
meg ukránul, mármint ha bármit is megtanulnak.
A keserűség
teljes mértékben érthető, a helyzet valósággal kilátástalanná
vált minden magyarságát valamire tartó kárpátaljai ember számára.
Azt már megszoktuk, hogy az őshonos magyar kisebbségek jogait
nap mint nap sárba tiporják a környező országokban (lásd a
marosvásárhelyi iskolaügyet), de ilyen jogfosztást még a
Szovjetunióban sem kellett elszenvedniük határon túli honfitársainknak.
Területe
zsugorodik, gazdasága végóráit éli, népessége rohamosan
fogy, mégis nekimegy többmilliós nemzeti kisebbségeinek ez az
Ukrajnának nevezett tákolmány. A legfelháborítóbb az egészben
az, hogy a Nyugat természetesen nem emelte föl a szavát a mai
napig, tőlük aztán Kijev így is tarthat az Európai Unió felé,
Brüsszelben csak az afrikai és ázsiai bevándorlók vagy a
homoszexuálisok jogaival foglalkoznak. Amíg egy bangladesi több
ezer eurót bezsebel a nagy semmiért Berlinben, a rendőrök rá
sem mernek nézni, vígan éli világát a saría szerint
valamelyik no-go zónában, addig egy becsülettel dolgozó,
Kijevnek adózó ungvári magyart a legalapvetőbb jogaitól is
megfosztanak.
Egyetlen reményünk
a magyar külpolitika évtizedek óta nem tapasztalt bátorsága
és folyamatos kiállása nemzettársaink mellett, még szerencse,
hogy most nem Jeszenszky Géza a külügyminiszter. A minap
Magyarország nem járult hozzá, hogy Románia és Horvátország
csatlakozzon az OECD-hez (Gazdasági Együttműködési és
Fejlesztési Szervezet), amelynek mi 1996 óta vagyunk a tagjai.
Románia esetében a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyével,
Horvátország esetében pedig a MOL horvátországi beruházása
körül kialakult helyzettel, valamint a MOL vezetőjével
szembeni horvát magatartással indokolta a külügy a támogatás
megtagadását. A határozott magyar lépésre némileg meg is
szelídültek a románok és a horvátok.
Kijev gyalázatos
döntése után pedig Szijjártó Péter berendelte a budapesti
ukrán nagykövetet is, hogy személyesen tudassa vele: magyar
diplomata ezután nem támogathat semmilyen ukrán kezdeményezést.
A külügyminiszter ezenkívül levélben fordult az EBESZ főtitkárához,
az EBESZ nemzeti kisebbségi főbiztosához és soros elnökéhez.
Hasonló módon sürget intézkedést az ENSZ emberi jogi főbiztosánál,
az ET főtitkáránál, valamint az unió szomszédságpolitikáért
és csatlakozási tárgyalásokért felelős biztosánál.
Szijjártó Péter
azt nyilatkozta, nem tudják másként értelmezni ezt a
helyzetet, mint hogy Ukrajna hátba szúrta Magyarországot. Hazánk
volt a leghangosabb támogatója az ukránok vízummentességének,
elsők között ratifikálta a társulási megállapodást, és
geopolitikai helyzetéből fakadóan némi rizikót is vállalva gázt
szállított Ukrajnának, 2600 ukrán gyermek üdültetését
biztosította, 600 millió forint értékben pedig humanitárius
akciókat indított. Van abban is némi cinizmus, hogy ez a döntés
„éppen véletlenül” az után született meg, hogy a vízummentesség
és a társulási megállapodás ügyében minden európai ratifikációs
folyamat végbement.
A helyi magyarok
és Budapest mellett Kárpátalja ukrán kormányzója, Hennagyij
Moszkal is kérte már Petro Porosenko elnököt, hogy ne írja alá
a minden létező megállapodásnak ellentmondó, kisebbségi
nyelvhasználatot tiltó oktatási törvényt, továbbá Varsó és
Bukarest is tiltakozását fejezte ki, hiszen Ukrajnában jelentős
a lengyel és a román kisebbség is. Kedden pedig megszólalt a többmilliós
orosz kisebbségre erősen figyelő moszkvai külügy is: hazánkat
is megemlítve nemzetközi összefogást javasoltak a jogszabállyal
szemben.
A tét óriási.
Amennyiben életbe lép az új oktatási törvény, úgy évtizedeken
belül elvész Kárpátalja. Eddig lehetett abban bízni, hogy
emberségünkre, segítő jobbunkra emberség és jogokat biztosító
magatartás lesz a válasz. Ezután nem maradt más, mint a nyomásgyakorlás
minden fronton. Ebben az ügyben nem maradhatunk alul.
|