2018.02.02.
Az idők
szava – IV.
A migrációs válság és az arra adott válasz
2010 nemcsak a
magyar belpolitikában hozott jelentős fordulatot, de a világpolitika
színterén is. Ekkor kezdett el forrongani Afrika néhány országa,
meglepően és bizony gyanúsan összehangolt módon. A Tunéziából
indult, akkor még jázminos forradalomnak hívott, később Észak-Afrika
és a Közel-Kelet több országára is átterjedő, ekkor már
Facebook-forradalomként és arab tavaszként is elhíresült eseménysorozat
jelentősége többszörösen is nagy. Nem véletlen, hogy szerte
a nagyvilágon számos tanulmány, elemzés látott napvilágot a
történésekkel kapcsolatban. Ez a folyamat ugyanis aláásta az
észak-afrikai, valamint az érintett közel-keleti országokra
jellemző államberendezkedéseket, amelyek bár olykor valóban
messze jártak az eszményi demokráciában elvártaktól, ám a
belső rendet mégis mindenütt meg tudták teremteni. Beleértve
ebbe például azt is, hogy az Afrika középső területei felől
érkező menekülteket ezek az országok – de mind közül a
leginkább Líbia – képes volt feltartóztatni, visszafordítani,
így a Földközi-tengert és azon keresztül Európát már nem
is sikerült elérniük a migránsoknak.
Az eseménysorozat
hatásaként ezek a stabilitásukat veszített államok saját
polgárháborús gondjaik miatt megszűntek betölteni az egészséges
szűrő szerepét, sőt sok esetben – mint pl. az arab tavaszban
szintén érintett Szíria esetében – ők maguk lettek a menekülteket
kibocsátó országok. Hogy az arab tavaszt kirobbantó erőknek
ez volt-e a célja, nem bizonyítható, csak valószínűsíthető,
hiszen tény, hogy ezzel vette kezdetét az évtized derekára
kicsúcsosodott világméretű népvándorlási folyamat, amelyet
összegezve általában migrációs válságként aposztrofálunk.
Ez a folyamat teljesen felkészületlenül érte Európát.
Emiatt, valamint a kontinenst az elmúlt évtizedekben teljes mértékben
maga alá gyűrő szélsőségesen liberális szemlélet kötelezően
elvárt, beteges politikai korrektsége miatt a problémát sokáig
néven sem lehetett nevezni, az pedig, hogy valaki ésszerű és
logikus megoldási javaslattal álljon elő, még inkább reménytelennek
tűnt.
Sokáig nem
hangzott el a lényeg, hogy a migrációs válság minden korábbi,
gazdasági jellegű krízisnél súlyosabb veszedelmet jelent.
Mert bár egy gazdasági recesszió is súlyos következményekkel
járhat, egy-egy országot végső esetben be is dönthet, illetve
akár tovább is gyűrűzhet más országokra – akadt több példa
erre is a 20. században –, ám hosszabb távon azért mégsem
fenyegeti egyetlen ország identitását, kultúráját, jövőképét
sem. A migrációs válság azonban – annak természete és
speciális sajátosságai miatt – éppen ezzel a veszéllyel
fenyeget. Korábban már tettünk említést kontinensünk
katasztrofális demográfiai állapotáról, amelynek eredményeként
mára alig találni olyan államalkotó európai nemzetet, amely még
pozitív népesedési mutatóval rendelkezik. Mivel a népességfogyás
ellenszerét Európa nyugati felén az őslakosoknak nyújtott, értelmes
demográfiai jövőkép helyett már több évtizeddel ezelőtt is
mindenütt a bevándorlásban látták, napjainkra eleve átalakult
számos ország társadalmi összetétele. Anglia bármely városában
sétálva már most is majdnem ugyanannyi külföldi jön szembe
az utcán, mint született angol. Németországban már hosszú évek
óta többmilliós nagyságrendű török kolónia él, akik
abszolút a saját világukban élnek, egyfajta „mini-Törökországokat”
létrehozva minden nagyobb városban. Franciaország helyzete még
sajátosabb: részben a korábbi gyarmataikról, részben pedig a
gazdasági okokból bevándoroltak szintén sokmilliós közösséget
alkotnak, és egyes városokban már többséget alkotnak a született
franciákhoz képest.
Mindez önmagában
talán nem jelentene gondot, ha ezek a közösségek maximálisan
törekednének beilleszkedni az őket befogadó országba, és
identitásukban is idomulni akarnának és tudnának az államalkotó
nemzethez. Erről azonban szó sincs, sőt ennek éppen ellenkezője
történik. A bevándorló – jórészt muszlim hitű –
csoportok zárt közösségeket alkotnak mindenütt, részükről
nagy többségében a szándék sincs meg a beilleszkedésre, sőt
láthatóan egyre erősítik saját, eredeti önazonosságukat.
Ahol kellő létszámban vannak jelen, ott nem egyszer már a saját
törvényeik szerint élnek, saját lakókörzetükben a befogadó
állam szabályrendszerén kívülinek érzik magukat, és van is
okuk erre, hiszen ezekbe az úgynevezett no-go zónákba nem
egyszer még a helyi hatóságok sem mernek vagy akarnak bemenni.
Mivel az európai értékrendet eluralta egy abnormális, önfeladó
jellegű liberális szemlélet, amely saját, több évszázados
kultúráját, hagyományait, vallását és nemzeti öntudatát
alárendeli a kisebbségek jogainak, ezek a folyamatok elterjedtek
és felgyorsultak.
Mindezek egy –
minden jel szerint – kívülről irányított és szervezett
migránsválság nélkül is megoldásért kiáltanának, feltéve
persze, hogy Európa ezen ősnemzeteinek egyáltalán célja a
fennmaradás és a saját önazonosságuk megőrzése. Ennek eldöntése
természetesen minden nemzetnek szíve-joga, hiszen végső soron
bármelyik nép dönthet úgy, hogy országát, hagyományait
feladja és alárendeli magát a bevándorlók kultúrájának,
vallásának, értékrendjének. Erre máris találni jeleket,
legfőképp vallási téren, hiszen jó ideje megfigyelhető a
keresztény értékrend tudatos megtagadása, amely önmagában is
zajlik, illetve sok esetben a liberalizmus jegyében és a mások
érzékenységére való álságos indokkal történik. Ez az
indok duplán is álságos. Egyrészt azért, mert ez a szemlélet
a keresztények érzékenységéről rendre megfeledkezik, másrészt
pedig azért, mert nyilvánvaló, hogy a többségi értékrend háttérbe
szorítása egyetlen, valóban demokrata politikus, közösség,
gondolkodó számára sem lehetne normális esetben vállalható,
hiszen a demokrácia lényege a többségi akarat érvényre
juttatása volna. Ebből következik, hogy a valós cél nem más,
mint a kereszténység eltüntetése, amelyre csupán csak jó ürügyet
szolgáltat a más értékrendű csoportok keresztényellenes igényeinek
kielégítése.
Egyértelmű, hogy
ez a szemlélet néhány évtized alatt örökre átalakítja majd
Európa arculatát, amely valószínűleg soha nem lesz azután
visszaállítható. Hogy mindez békés körülmények között
fog-e lezajlani, mert a szép lassan identitását veszített őslakosság
ebbe csendesen beletörődik és önként alárendeli magát az új
jövevények törvényeinek, vagy a világtörténelem legvéresebb,
legtöbb áldozatot követelő drámai háborúja előtt állunk,
ez még a jövő zenéje. Ám a folyamat zajlik, és a migráció
ezt csak gyorsítani fogja.
Éppen ezért az
egyetlen helyes lépés, amelyet egy felelősen gondolkodó kormány
megtehet, hogy addig, amíg még nem késő, addig, amíg még talán
megállítható a folyamat, védekező lépéseket tesz. Mi,
magyarok sok tekintetben elszenvedői voltunk ütközőzónában
való, stratégiai fontosságú fekvésünknek. Valami oknál
fogva azonban egészen mostanáig sikerült szinte teljesen homogén
nemzetállamként fennmaradnunk itt, Európa közepén. Nagy
szerencse, hogy nem egyedül mondhatjuk ezt el magunkról, hiszen
ezeréves barátunk, Lengyelország ugyancsak homogén maradt, és
a csehek, az osztrákok állama is jórészt homogén. (Szlovákia
esetében éppen a 10%-os magyar kisebbség miatt nem lehet homogén
nemzetállamról beszélni.) Ez minden korábbi vélt, vagy valós
egymás iránti sérelmet háttérbe kell, hogy szorítson, mert közös
jövőnk a tét, és kizárólag összefogva, együtt van esély
szembeszállni a folyamattal, önállóan nincs.
Az Orbán-kormány
két megközelítésből is történelmi léptékű tevékenységet
folytat. Egyrészt felismerte a folyamatot, és ki merte mondani
– egyértelműen elsőként és sokáig egyedüliként Európában
–, hogy ezt semmiképpen nem támogatja! Soros György személyében
néven nevezte a folyamat egyik vélt felelősét is, és nyíltan
is vállalja, hogy szembeszegül vele, valamint a brüsszeli és
strasbourgi bürokraták között megbúvó képviselőivel. Másrészt
pedig nem csupán felismerte a veszélyt, de a szükséges ellenlépéseket
is megtette azért, hogy hazánkat megvédje. Ráadásul mindezt még
idejében tette meg, miközben állta a sarat a nyugatról érkező
támadásokkal szemben is. A határozott kiállást ma már egyre
többen követik, és még többen vannak, akik bár nem értenek
egyet a déli határon felépített védelmi rendszerrel, de már
nem is ágálnak ellene hangosan, mert annyit azért elismernek,
hogy végső soron ehhez joga volt a magyaroknak.
Magyarország tehát
elsőként ki merte mondani, hogy nem kér a bevándorlókból és
nem kér az EU által előírni szándékozott migránskvótából
sem. Ezzel sok ország elfojtott véleményét is felvállalta,
amit bizonyít, hogy előbb a V4-ek többi állama zárt össze a
magyar állásponttal, majd más országok is képviselni kezdték
a magyar véleményt. Ma már Közép-Európában többségben
vannak a migránskvótát elutasító országok, hiszen Ausztriában
a magyarhoz hasonló gondolkodású politikai erők nyerték a választást,
Bajorország pedig Németország vezetésével is szembemenve, nyíltan
megsüvegeli a magyar álláspontot. A jövő nagy kérdése, hogy
kialakul-e az, amit a józan ész amúgy diktálna, és a helyzet
tarthatatlanságát, valamint az ebből fakadó veszélyeket
felismerve odaáll-e Európa többsége a magyar álláspont mellé?
Ha igen, az alapjaiban rengetheti meg a liberális diktatúrát,
és a kontinens végül megvédheti ezer éves vívmányait, értékeit.
Ha nem, akkor Európa egy része egészen biztosan kikerül a
keresztény világrendből, és ránk mint ezen világrend legfőbb
őrzőire még nagyobb nyomás helyeződik majd.
Annak ellenére,
hogy a folyamatok kimenetelét még nem ismerjük, és bizony
jelen helyzetben nagyobb esély mutatkozik a rosszabbik forgatókönyv
megvalósulására, a magyar kormány az egyetlen helyes megoldást
választotta a kerítés felépítésével, és a betelepítési
kvóta elutasításával. Létfontosságú, és alighanem szó
szerint az életünk, és az ezeréves, keresztény államiságunk
múlik azon, hogy ebben a kérdésben mi lesz a jövőben
Magyarország álláspontja. Megmarad-e a mostaninál, és szövetségeseinkkel
együtt lesz-e elég erőnk ahhoz, hogy ezt el is fogadtassuk
mindenkivel, aki mást akar ránk erőltetni, vagy meghajlunk az
újra és újra fellángoló nyomás súlya alatt és feladva
eddigi véleményünket, vállaljuk, hogy mi is befogadó országgá
válunk. Az előbbi esetében megvan a reális esélye, hogy országunk
megmarad magyarnak, megmarad keresztény értékrendűnek,
olyannak, amilyennek őseink ezer éven át megőrizték.
Amennyiben az utóbbi helyzet áll elő, akkor – figyelembe véve
az aggasztó demográfiai adatokat is – valós veszélye lesz
annak, hogy két emberöltő múlva ráismerhetetlen hazában élnek
majd gyermekeink, unokáink, akiknek vélhetően őseik vallását
sem áll majd módjukban gyakorolni.
Mivel a választási
kampányban egyértelműen kiderült, hogy a jelenlegi pártok közül
egyedül a most kormányon lévő pártszövetségtől remélhetjük
a migránskérdésben egyedül üdvözítő megoldás képviseletét,
így létfontosságú, hogy további bizalmat kapjon a jelenlegi
kabinet. Ehhez mi, felelősen gondolkodó magyarok hozzá tudjuk
tenni a magunkét majd április 8-án. Eddig két egyértelmű választ
már adtunk. Először a kvótával kapcsolatos népszavazás
alkalmával, majd pedig a múlt ősz végén, a Soros-tervvel
kapcsolatos nemzeti konzultáció során, amelynek kérdéseire
minden korábbinál többen érezték fontosnak, hogy elküldjék
válaszaikat.
Április 8-án ismét
ki kell derülnie, hogy három a magyar igazság, mert tényleg az
életünk lesz a tét.
Kovács Attila
|