2018.02.02.
A tiltott meccsnézés diszkrét bája a
Ceausescu-rendszerben
A nemzeti identitást
erősítő szerepe volt annak, hogy a kommunista rezsimben az
emberek házilag gyártott antennákkal csoportosan kivonultak a közeli
hegyekbe, külföldi sportközvetítéseket nézni – véli Péter
László szociológus.
Forbidden Football
in Ceausescu’s Romania (Tiltott futball Ceauşescu
Romániájában) címmel jelentette meg egy neves new
yorki–londoni kiadó Péter László kolozsvári szociológus könyvét
a múlt század 70-es és 80-as évek
speciális erdélyi jelenségéről, amikor román sportközvetítések
hiányában az emberek
saját gyártású antennákkal próbálták befogni a magyar,
szovjet vagy bolgár tévéadást.
A bővített
magyar nyelvű kiadás, Szabadság a hegyen címmel, tavasszal
jelenik meg majd, ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel.
Honnan jött az ötlet, hogy egyáltalán foglalkozni
kell ezzel a témával, hiszen elég sok idő eltelt a történtek
óta?
A történetnek igazából két szintje van, az egyik a személyes,
amit 1982-ben a szentimrei Büdösfürdőnél, a nagyapám háza
előtti téren tapasztaltam, amikor a szomszédok egész egyszerűen
megjelentek és az antennát próbálták beállítani. Június
volt és kiderült, hogy focimeccset akarnak nézni, a spanyolországi
világbajnokságot. Második osztályos kisgyerekként hozzácsapódtam
ehhez a többségében férfiakból álló társasághoz, és
olyan nagy élmény volt, hogy 1986-ban, akkor már Balánbányán,
szintén néztem ilyen meccseket. Ez az a személyes része, ami
kezdettől fogva megérintett, és többször eszembe jutottak
azok az alkalmak. A konkrét hatás 2014 decemberében jött, a
jyväskyläi egyetemen, egy előadás után, amelyben egy rövid
mondatban utaltam erre a személyes élményre. Egy Tallinnban tanító
finn professzor mondta, hogy ezt meg kellene írni, mert egyrészt
érdekes, sajátos, unikális, másrészt mert erre volna
közönség. Hiszen az a tévhit járja Nyugaton, hogy csak
az a két órás televíziós műsor volt, amit nézni lehetett,
miközben már 1982 óta tömeges jelenséggé vált az általam
„hegyi meccsnézésnek” nevezett jelenség, ami messze túlmutat
önmagán. Megfogadtam a tanácsát, 2015 és 2017 között nekiláttam
a kérdéssel foglalkozni. Aztán megkeresett Koppenhágában egy
kiadó, hogy nem-e írnám ezt meg. Ez a három tényező a
legfontosabb, de 1982 óta ezek az
élmények bennem és a környezetemben is éltek, másrészt
meg több olyan spontán beszélgetés és élethelyzet is volt,
amikor az emberek egész egyszerűen szerettek erről beszélni,
és ezek után úgy gondoltam, hogy erről érdemes írni, nemcsak
tanulmányt, hanem könyvet is.
Hány helyszínen zajlott az adatgyűjtés és hány
emberrel beszéltél a könyv megírásához?
Három nagy helyszín van, igazából régiók: az egyik a
Székelyföld, Gyergyócsomafalva, Alfalu, Újfalu, Borzont, ahol
főleg gyergyói emberekkel beszélgettem, valamint Csíkszereda
és környéke. Aztán Kolozsvár és környéke, illetve Dél-Erdély,
Gyulafehérvár és a tőle északra levő települések, valamint
Vajdahunyad és Déva.
Az interjúalanyok
számát nehéz megbecsülni, mert egyrészt vannak formális
interjúim, 93 rögzített, több mint egyórás interjú, vannak
tesztinterjúim, 40 és 50 között, amelyeket egyrészt én készítettem,
másrészt a diákjaim is besegítettek, illetve vannak azok az
informális beszélgetések, amelyek nem hangrögzítő mellett történtek,
hanem a terepen egyszerűen csak szóba került a téma. Úgyhogy
a 93 formális interjú mellett körülbelül 300
emberrel beszéltem 2015 és 2017 között erről a kérdésről.
Hogy egész életemben
hány emberrel beszéltem erről, azt nyilván nem tudom, de a
kutatás kapcsán
majdnem 400 ember van, akinek valamilyen gondolata – vagy olyan
információ, ami tőle származik – benne van a könyvben, bár
konkrétan nem idézem.
Voltak nagy eltérések a három régió között, voltak
a meccsnézéseknek regionális
sajátosságai?
Voltak különbségek és hasonlóságok is. Három dimenziója
van a jelenségnek: az egyik a sportfogyasztás – az, hogy
meccseket néztek az emberek –, ez volt a húzóerő, ez volt az
apropója annak a közösségi élménynek, amelyet ez a folyamat
igazából nyújtott. A másik az etnikai identitás kifejezésének
egy nagyon sajátos módja egy nagyon rossz periódusban, amilyen
a 80-as évek közepe, vége volt. A harmadik pedig a rendszerrel
való valamilyen fajta, ambivalens, groteszk ellenállás. Nyilván
az etnikai identitás megnyilvánulása talán a legpregnánsabb a
regionális különbségek szempontjából. Dél-Erdélyben, ahol
az alanyaim is többnyire románok voltak – a magyarok inkább
hasonlítottak a kolozsváriakra, székelyföldiekre az etnikai
identitás szempontjából –, igazából egy helyi lokális
identitás jelent meg az etnikai mellett a román válaszadók
esetében. Kolozsváron és környékén is nyilván nagyon fontos
volt az etnikai identitás, de a kinyilvánításában voltak nagy
különbségek. A Székelyföldön, ahol a nézők, résztvevők döntő
többsége – nem csak, de döntő többsége – magyar ajkú
volt, az etnikai identitás megélése és kinyilvánítása a
meccsek kapcsán explicit módon történt, a himnuszénekléstől
kezdve a magyar nótáknak, magyar hadi énekeknek nem feltétlenül
rendszerkonform hangos éneklése volt jellemző. Az identitás
megerősítésének technikája, módozatai explicitek voltak,
sokkal pregnánsabban jelentek meg verbálisan. Kolozsvár környékén,
ahol interetnikus mezőnyben zajlottak az események, inkább egy
más módon megélt, inkább belsőleg átérzett vonatkozás volt
jellemző. Nyilván Kolozsváron és környékén is különbségek
vannak annak függvényében, hogy az adott településen a többség
román vagy magyar volt. Például Körösfő inkább hasonlított
Gyergyócsomafalvához, mint egy bükki meccsnézés
mondjuk a balánbányaihoz vagy a Pongrácz-tetőihez. Viszont a
Lomb, ahol inkább magyarok voltak többségben, nagyobb különbséget
mutatott a bükkivel, ahol a románok voltak többen, mert a
Monostorról érkeztek. A másik nagy különbség csak Kolozsvárra
volt jellemző és sajátos eset, amely marginálisan, kevés
ember mozgósított: megjelent egy olyan felállása a meccsnézéseknek,
hogy odahaza, privát körülmények között, úgy, mint a határ
mentén fogyasztották ezeket a meccseket. Ez sem Dél-Erdélyben,
sem pedig a Székelyföldön nem állt fönn, és hozzátenném,
hogy érdekes módon kevésbé voltak népszerűek. Azok az
emberek, akik egyébként otthon is tudták nézni a meccseket,
bizonyos idő után csatlakoztak a Lombon az Írisz vagy Bulgária-telepi
magyar kollégáikhoz. Pontosan a közösségi élmény kedvéért.
A hasonlóság nyilván az, hogy bizonyos mértékig a rendszerrel
szembe menve, mindenhol ugyanolyan vagy hasonló logisztikai
rendszerben kellett ezt megszervezni, és ami mindenhol hasonló,
az az, hogy emberek egyfajta büszkeséget éreztek, mert ezt meg
tudták szervezni. És szintén jellemző az előző rendszer
tipikus gazdasági buherálására, hogy ehhez mindenhol használtak
illegális munkahelyi alapanyagokat.
Főleg Kolozsvár környékére voltak jellemzőek a
kisebbfajta népvándorlások, olyan településekre, például Bánffyhunyadra,
ahol már tényleg bejött a magyar tévé. Ezek mennyire voltak
spontának vagy valamilyen módon szervezettek?
Kezdettől fogva szervezettek voltak. Kolozsvár bizonyos
szempontból központ volt abban a tekintetben, hogy a különböző
régiók helyi szervezői valamilyen módon mind kapcsolódtak
hozzá. Kolozsváron tanultak, kolozsvári mintákat terjesztettek
szét helyi szinten. Kolozsváron már megjelent az igény arra,
hogy könnyebben lehessen nézni a magyar tévén a meccseket. Egy
idő után egyébként ezek az emberek visszajöttek Kolozsvárra
autóval.
Ez egy olyan részét
képezte a székelyföldi meccsnézéseknek, amelyet fáradtságos,
kimerítő ingázás-típusnak nevezek. És nem csak Európa- vagy
világbajnoki meccsek miatt, hanem a magyar bajnokság és a
magyar válogatott mérkőzései is ide sorolhatók. Ötös-hatos,
később aztán húszas-harmincas Kovászna, Hargita, Maros megyei
rendszámú autókonvojokkal jöttek Kolozsvárra, illetve mentek
Bánffyhunyadra. Ennek az egyik alapja az volt, hogy például a
teológusok a hetvenes évek közepén rendszeresen, szervezett módon
mentek Kolozsvárról Bánffyhunyadra mérkőzéseket nézni, többnyire
a lelkészi hivatalba vagy a templomkertbe, ahol nagyobb védettséget
élveztek. Gyakorlatilag kezdettől fogva szervezett volt, mert
eleve nem lehetett ezt egyénileg megoldani, kellett a logisztika,
kellett egy autó, kellett egy társaság, és erre sokszor szűkös
erőforrás volt.
Egész addig működött
ez az ingázás Székelyföldről Körösfőre, Bánffyhunyadra,
amíg bizonyos környező országok „segítségével” helyben
be nem tudták fogni Székelyföldön a szovjet tévét, illetve
Kolozsváron a debreceni erősítő kapcsán jobb térerővel a
magyar jelet. Az ingázás akkor maradt el 1982 elején, amikor
helyben be tudják fogni a jeleket, immár keletről, a moldáv
televíziótól.
Bánffyhunyadon a reformátusok, Gyulafehérváron a
katolikusok, az egyházaknak elég komoly szerepük volt ebben a történetben.
Olyan nagy szerepet játszottak, amelyet a kezdetben én nem
is hittem el. Az egyik gyulafehérvári magyar – jelenleg is az
érsekségnek dolgozó – magas rangú tisztségviselő az Érseki
Palota kutatótermében mesélte, hogy a 70-es évek végén fölszerelték
az antennát a székesegyház tornyába és ott próbálták
befogni a magyar mérkőzést, mert nem volt idejük elutazni arra
a helyszínre, ahol egyébként szokták nézni. Ott van a püspökség,
és Márton Áron püspök házi őrizetben. Ez összekapcsolódik
az etnikai identitással. Egyrészt a teológusok járnak masszívan,
akár hetente magyar meccseket nézni Bánffyhunyadra, illetve a
templomkert ad alkalmat sok helyen arra, hogy az ingázók ott nézzék
a meccseket. Amikor eltömegesedik az ingázás, akkor első körben
a presbiterek, aztán a hívek is befogadják őket a magánházakba.
Nyilván mint etnikai, nemzeti magyar ügyben, az egyházak valóban
szerepet játszanak. Az egyház formálisan nem, de az egyházi
emberek viszont igen.
Kik játszották a vezető szerepet a hegyi meccsnézésekben?
Az az érdekes benne, hogy egy autonóm módon, spontánul,
önkéntesen szervezett minta, ahol a tanultabbak játszották a
vezető szerepet, de nem minden múlt rajtuk. Kulcsszerepet játszottak
a technikusok, akik az antennákat tervezték és legyártották.
A tévészerelők, akik rá tudták hangolni a tévékészüléket,
hogy az adott kontextusokban, helyeken meg tudják fogni a jelet.
Ez egy lentről felfelé folyamatosan, spontánul, horizontálisan
szerveződő jelenség.
Lehet azonosítani, hogy hol és mikor volt az első
ilyen esemény?
Valószínűleg nem. Az egyik alanyom, aki Gyergyócsomafalván
a fő szervezők közé tartozott, arról számolt be, hogy diákkorában
a Szent János klubházban 1976-, 77-, 78-ban már nézett
meccset. A Bükkben az 1970-es évek közepén kezdtek el
meccseket nézni. A dolog egyébként ekkor még nem tömeges,
mert az 1978-as vb-t a Román Televízió még közvetítette. De
azt egész biztosan tudjuk, hogy 1977-78-ban az alanyaim közül,
akik Kolozsváron voltak diákok, már néztek magyar bajnoki
meccseket.
Hogyan viszonyult ehhez a kommunista állam? Mert látványos
retorziók nem voltak...
Ez egy nagyon érdekes történet abból a szempontból,
hogy én is fölteszem magamnak a kérdést: miért nem tett radikálisabb
lépéseket a rendszer ez ellen? Erre vonatkozóan csak hipotézisem
vannak. Egyrészt azt gondolom, hogy kezdettől fogva alábecsülte
a labdarúgásnak a társadalmi mozgósító erejét. Amikor 1982
után nem közvetítettek jóformán semmit, kivéve az 1984-es
Európa-bajnokság három román érdekeltségű csoportmérkőzését,
alábecsülték az emberek reakcióját, és amikor ezzel szembesültek,
talán már késő volt. A helyszíneken gyakorlatilag nem léptek
fel, nem verték szét ezt az eseménysort. Viszont nyilván
voltak besúgók, akik miatt utólag egyeseket, akik már nagyon
kiléptek abból a „komfortzónából”, amely a rendszer számára
elfogadható volt – például magyar himnuszt, sovinisztának
vagy irredentának minősített dalokat énekeltek, túl erős
vicceket mondtak a rendszerre vonatkozóan –, értek retorziók.
Az egyik magyarázat az lehet, hogy a rendszer engedte, hogy az
emberek időnként kidühöngjék magukat. Ez az a verzió,
amelyben 50 százalékosan hiszek. A másik az, hogy tömeges
volt, túl sok embert implikált. Becsléseim szerint jóval
egymillió fölötti nagyságrendű társaságról beszélünk.
Valószínűleg ha akart volna, sem tudott fellépni ellenük a
rendszer már a 80-as években. Erről dokumentumaim vannak, így
folytatni fogom ennek a kérdésnek a feldolgozását, a másik
oldalnak az értelmezését
kutatva. A CNSAS-tól származó iratok alapján a rendszer árgus
szemekkel figyelte a jelenséget és viszonylag magas rangú
szekustisztek kétségbeesett jelentéseket írtak róla. Az látszik
a másik oldalon, hogy az aggodalmaskodás mellett egy általános
tanácstalanság jellemezte azokat, akik ezt a nagy mennyiségű
aktát írták a jelenségről. Nyugodtan elképzelhető, hogy a
80-as évek végén a rendszer már annyira gyenge volt (bár mi
akkor ezt nem így láttuk), hogy milliós nagyságrendű eseménysort
komoly konfliktus nélkül nem tudott volna fölszámolni.
„Magyar” jellegűnek tekintette a rendszer a jelenséget?
Valószínűleg mindenki nézte ezeket a mérkőzéseket.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy sokkal kockázatosabb volt, amikor több
százan, akár ezren is összegyűltek egy helyre, akikről információkat
gyűjtöttek és akik autójának rendszámát felírta a rendőrség,
amikor jöttek le Felekről, a Lombról, a Pongrácz-tetőről, a
Tolvaj-tetőről és hasonló helyekről. Amikor mondjuk jött 30
autó Hargita megyéből, és valahol Balavásár környékén megállították
őket, lassították a menetet, megpróbáltak beléjük kötni,
hogy például nem megy a bal hátsó index. Ez teljesen más,
mint amikor két-három ember otthon a lakásában nézte a tévét
a Partiumban, mert a nyilvános térben történt. Mondom, az is
elképzelhető, hogy a rendszer igazából hagyta, mert ha akart
volna, sem tudott volna tenni ellene semmit. Illetve létezett
kettős mérce is. Ha ugyanazt tettem, amit egy román ember, és
az ő szekusdossziéjában az etnikum nem jelenik meg, akkor igazából
az ’illegális disszidens tévéfogyasztás’ cím alatt és a
televízió dossziéjában vannak róla feljegyzések. Ha magyar
emberek néztek magyar meccset, olyan világversenyeket, ahol a
magyar válogatott megjelent, akkor a róluk szóló szekusjelentések
más címszó alatt vannak. Nem a televízió történeténél,
hanem a néphangulat vagy pedig a nacionalizmus és irredentizmus
dossziéban. Létezik egy ilyen különbség, ebből fakadóan azt
is meg merem kockáztatni, hogy a rendőrség és a Szekuritáté
a magyar emberekkel szemben inkább alkalmazta utólag, egyénileg
a retorziókat. Voltak olyan alanyaim egyébként, akiket a szeku
behívott, akiket megvertek, alapvetően ok nélkül két-három
napig fogva tartottak, akit csövességgel vádoltak, ami a
huliganizmus megfelelője volt, a munkakerülő címkét
jelentette. Hivatalosan is mondták idézőjelben, hogy „ciuviş”,
„ştim noi, cine sunt ciuvişii”. Létezett egy kettős mérce.
Volt-e a szovjet vagy akár a magyar állami szerveknek
valamilyen reakciója
ezekre az eseményekre?
Volt. Tudjuk a CNSAS-archívumokból, hogy mi aggasztotta a
rendszert. Nem sokkal
az 1986-os világbajnokság előtt szerelnek fel a szovjet Moldovában
egy 300 méter magas erősítőt, amely átsugároz a határon, és
kiterjesztik egész naposra a román nyelvű moldovai műsort. Még
a Kárpátok innenső oldalán, a Székelyföldön is befogható a
szovjet tévéadás. Ez igazából szándékos, a peresztrojka és
a glásznoszty jegyében. Szintén a 80-as években, ha jól emlékszem,
Debrecen vagy Szeged környékén, átadnak egy magyar átjátszóállomást.
Ekkor történik az átállás a színes tévére, tehát ezt meg
lehetett ideologizálni. Minden bizonnyal a két szomszédos országnak
volt tudomása erről a jelenségről és rá is játszottak, sőt,
facilitálták azt. Van egy anekdota egyébként: a bolgár tévében
bemondják szilveszterkor, hogy mit kíván a néző, és hát
focimeccset, hogy a románok is tudják nézni.
(foter.ro)
|