2018.02.02.
Rejtekerdő
Csíkszentmihályi Róbert és Kovalovszky Dániel kiállítása a
szentendrei Ferenczy Múzeumban
1975-ben épp az
Új Írás munkatársa voltam, amikor Csíkszentmihályi Róbert
szobraival díszítettük a folyóiratot. Juhász Ferenc költői
szövege, benne – sok áttétellel – a kozmoszt is magáévá
tevő erdőjáró, dinamikus pályát jövendölt. Amelyet a
szentendrei szobrászművész be is futott. Ösztönzőként még
igencsak hathatott rá – ha az állat-ember szobrokra tekintünk,
megbizonyosodhatunk a poétai lelkület rokonságáról – a
vagabund költő, Kormos István népi szürrealizmusba megmerült
kedélyvilága. Ugyanis az idő tájt ő vezette be az alkotó Petőfi
Irodalmi Múzeumban megrendezett tárlatát.
Az
erdőt-mezőt járó „vadember”, a fák és a horhosok
szerelmese, az állatok barátja, a zöld susogó csendjével magát
teleivó vándor a költők közelébe kerülvén lassan
nyitogatni kezdte szellemi szárnyait. Tudatosodott benne az, ami
addig is – mert ösztönös plasztikai tehetségről van szó
– megvolt, hiszen az anyagformáló lendület, lásd a korai
szarvasokat, jóval túllépett a hagyományos formán.
Akarva-akaratlan mítoszi közelítést sejtetett, vagy legalábbis
azt sugallta, hogy az ábrázolás folytán az anyagban lévő erő
jócskán megnő, ha vésőnk a palástformálás cikcakkjai
mellett láttatni engedi a bensőben szunnyadó – minthogy zseniális
a szobor, többször robbanó – tartalmakat is.
Csíkszentmihályi
szinte öntudatlanul lépte át ezt az álomhatárt. Még nem volt
szó bibliai szimbólumokról, a bestiáriumában szereplő állat-emberek
bölcsességéről, de már észlelni lehetett, hogy figuráinak költői
aurája van. Hallatlan szeretetvágy, ember- és családközpontúság,
és az izmokat megfeszítő véghetlen küzdés a két végpont. Közte
pedig az egész világ. A társadalmi ilyen-olyan rezgésekkel átitatott
organikus lét teljessége.
Az erdő –
bevallottan világmodell – számára mindig nyitott volt. S ez
az ars poeticának sem utolsó bölcselem akkor sem változott
meg, amikor a megfaragandó kő és a fa helyébe – az 1969-es mészkő
Szarvas és a fél évszázad után (1967–2017) befejezett fa
Nemzedékek (Ember és gyereke) egyként csodálatos – a
viaszveszejtéses bronz lépett.
A plasztikai
kiteljesedés zálogaként? Úgy is, de legfőképpen az anyagban
lévő lehetőségeket kihasználva lett az életmű koronája. Szó
se róla, a kő véglegesen nem lett sutba dobva – lásd a többalakos,
élettel teli Kőbárka (2015) világvéghangulatban szexuális játékokat
űző párjait –, ám az utóbbi évtizedek anyagválasztásában
a bronz vitte a prímet. Már a régebbi kisméretű plakettekben
is – cizellált formavilág, mítoszi szimbólumrendszer – ott
volt az erő. A dinamika hullámzása.
Az
égig növő fákat átszelő, illetve a földet megremegtető
suhanó szarvasok (Erdő – 1977; Ritmus – 1970), a fák rácsrendszerében
és gótikus boltozatában megdidergő ember egyedülléte és páros
magánya (Kerek erdő – 1965, ólom; Dante – 1975), a sivatagi
lét homokjában is élő, amulettként világló, búcsúzó állatfigurák
büszkesége (Találkozás; Az utolsó szarvas – mindkettő
1970) mind-mind olyan jelképerejű momentum, amelyben múlt és
jelen, ember és világ, természet és modernizált társadalom
megannyi összeütközése tükröződik.
Hogy Csíkszentmihályi
a legkiválóbb éremművészeink egyike, ha nem a legjobb, azt több
minden mellett az itt is látható Futás-sorozat (1982) különböző
mozgásfázisoknak nekifeszülő férfi- és nőaktjai fényesen
bizonyítják. Többek közt azért is, mert plasztikai kiválóságuk
mellett jellemtanulmánynak is kiválóak (Futás! V. –
Arctalanul; Futás! VI. – Kétségbeesve; Futás! IX. – Üvöltve
stb.)
Könnyen azt
gondolhatnánk, hogy a tárlat címéből ítélve elsőbben a
„vadember” jön elő, az erdőjáró kemény, a természet könyörtelenségével
is mindenkor szembenéző, fegyelmezett tartása, csendbe pólyált,
vadakat csodáló érzelme, indulata. Csakhogy a szentendrei művész
az erdő suhogó fáit, a bozótok rettenetét, az állatok üvöltését
és az égzengés fülrepesztő zaját poétikai erővel átformálta.
Líra és dráma lakozik bensőjében, s minthogy nem hiányzik
– sosem is hiányzott – az önkifejezői bátorság, mítoszi
erővel a dantei erdőt (és poklot) a mai létezés arzenáljába
ültette. Imát mond, plasztikai imát a kiszolgáltatottakért (Fölény;
Viszony – mindkettő 2012), elsiratja a golyó és a harci üzekedés
által kiszenvedetteket (Áldozat – 2007; Oltár – 1986), a
kultúra egyik bölcsőjét, Rómát a piedesztálra helyezi
(Romulus – 1995), együtt érez a hajszás életben szinte
magukra maradt kitaszítottakkal (Ködös reggel – 1994). Megejtő
állatfiguráiban, jóllehet a groteszk sem hiányzik (Erdőjáró;
Vándor – mindkettő 1998), mindig ott a humánum azon szelete,
amely véd- és dacszövetséget ápol a kitaszítottakkal. Jóllehet
eme állapotuk – szabad út, szabad járás, gondtalan élet az
erdőben, a vadonban – a szabadság egyfajta szimbóluma is, ám
sorsuk veszélyekkel teli, védtelen.
Gyönyörű az
1968-as Csodaszarvas (körtefa, faágak) és a 2008-as Vadházasság
(bronz) figuráinak és agancsainak „összhangzattana”, mint
ahogyan a Fohász (2001) imádkozó voltában, a Trófea (2014)
pedig a szépség mint lenyűgöző, szinte elviselhetetlenül nehéz
teher szimbólumaként megejtő. (Térdben megroggyant emberalak
tartja a nála jóval nagyobb, aganccsal ékesített gímfejet.)
Az erdőből kilépve,
de a mítoszból nem teljesen, különböző pózokban egymagukban
álló, „fányi” alakokat látunk. A Pár (1985) szerelemféltő
alázatot, az Anya (1981) a szülésre készülődés izgalmát,
gyönyörűségét, a Kötés (1992) az egymásba vetett
bizodalmat, és az Alkony (1991) a búcsúpillanatra való készülődés
megrettent áhítatát jelképezi. A palástok alsó részének érlelő
dinamikája a göcsörtös fa, megint csak „erdő-jelkép”,
megtartó varázsára utal, ugyanakkor a Kötésen a repedés mint
szerkezeti elem húzódik végig.
A páros alakoknak
– korábban írtam volt, hogy jobbára bibliai kötődésük
letagadhatatlan – ugyancsak megvan a szépséges rejtélye.
Ilyen a statikailag is frappáns, az égből szállongó angyal
csodája (Sugallat – 2001), a groteszkségében is megejtő Séta
(2002) ember és állat együvé tartozása. Nem beszélve a már
említett, életműikonnak is nevezhető Nemzedékek és a régebbi
Anya gyermekkel (1969) szeretetvonzalmáról.
Mint ahogyan a múlt
év végi Párbeszéd Háza-tárlatán fókuszba került a három
impozáns, több alakos szoborcsoport (Mind elmegyünk – 2009,
bronz; Kőbárka – mészkő; Sablonok – 2011), mindhárom a
szentendrei tárlatnak is különleges ékessége. Nehéz légzésű
filozofikus sugallatuk, talán az ironikus Kőbárka virgonc világon
kívüliségét leszámítva, letagadhatatlan.
Ha erdő, akkor fák
tömkelege, lélegző tisztások, zöldek regimentje, fényben úszkáló
fűtenger. Kovalovszky Dániel fotóművész természetképei, az
erdő színpoétikáját hangsúlyozva, kitűnő hangulatot adnak.
Avval is, hogy líraiságuknál fogva, jóllehet táj és szobor
összecsengése letagadhatatlan, kontrasztot képeznek a szobrok
inkább drámainak mondható világával. A fotós hazai (Rákoshegy,
Soroksár, Pilis, Felsőpetend, Balatonkeresztúr) és lengyelországi
tájakat is bejárva – innen származik az egyik legkülönösebb
költői képe, a 2012-es Görbe fenyők – hihetetlen színpompát
tett a falakra. Az Árnyas (2012), az Őszi nyíres (2011), a
Rozsdás erdő (2012) és a Zöld bozótok (2012) – de talán az
összes „fénykép-festmény” idesorolható – olyan kép,
amelyben az organikus létszeretet dominál.
A rendezés elsőrangú.
A kitűnően szerkesztett katalógus – az érzékeny bevezető
tanulmányt a kurátor, Kopin Katalin írta – csak hozzásegít
a szobrászi életmű befogadásához.
Szakolczay Lajos
|